A CATH. FŐPAPOK IRATA A KIRÁLYHOZ.
A CATH. FŐPAPOK IRATA A KIRÁLYHOZ.
Császári s apostoli királyi felség! stb. Szivünk legmélyebb fájdalmában sokat szenvedett szegény hazánk sorsa felett, jobbágyi hódolattal járulunk felséged elébe, biztatva azon reménytől, hogy felséged e véres belháború veszedelmeivel terhes időben kegyelmesen fogadandja azoknak folyamodását, kik magas királyi kegyelem által jutván a magyar anyaszentegyház kormánylatára, szóban és tettben mindenkor világosan tanusították alattvalói hűségöket s ragaszkodásukat cs. kir. felséged iránt, s kik legszorosabb főpásztori kötelességöknek tartják, a haza, egyház és kir. trón érdekében felszólalniok.
Felséges úr! lehetetlennek tartjuk, hogy felséged, távol árva hazánktól, híven értesíttetett ennek mostani szomorú állapotjáról, s voltaképen feltűntek volna előtte azon még nagyobb veszélyek, mellyek, ha felséged saját jó szívének sugallata szerint legfelsőbb kir. hatalmával gyorsan közbe nem lép, nemcsak az országot, hanem felséged kir. székét is mind inkább fenyegetik.
Mert valóban, szomorító, felséges ur, hazánknak jelen állapotja. Az alvidéken egy népfaj, bár hazánk többi lakosaival mindenben egyaránt jogosíttatott, elámítva, felbujtva ármányos izgatók által, már hónapok óta minden ok nélkül iszonyú lázadásban áll, kiirtani törekedvén onnan felséged trónjának egyedüli erős támaszát, a magyar és német ajkú népet. S fájdalom, már számos virágzó város és helység elpusztíttatott, s több ezernyi ártatlan magyar és német polgár esett a csaknem vadállati bőszültségig felizgatottak dühének áldozatává, részint földönfutókká tétetvén, részint borzasztó kegyetlenséggel meggyilkoltatván. Azonban mind ez, bár iszonyú jelenetekben mutatkozik, csak kezdete volt a csapásoknak, mellyek szegény hazánkra mérettek. Nem akarjuk ezeknek hosszú, részletes elsorolásával terhelni felségedet. Csak röviden érintjük meg, hogy a különböző népfajok, mellyek hazánkban laknak, a legaljasabb ármánynyal bujtogattattak fel a magyarok ellen; és számos ezernyi fegyveres nép ellenségesen barangolta be hazánk több vidékeit, ölve, rabolva, pusztítva mindenütt a békés polgárokat.
Felséges úr! a magyar nemzet, mint egykor védfala, a kereszténység s az európai civilisatiónak a pogány vadság romboló árja ellen, már számtalan viharoktól hányatott ezred éves európai életében. De egyszerre annyi veszély még nem gyült össze feje fölött; annyi cselszövény még nem hálózta körűl s nem pusztíttatott olly iszonyú kegyetlenséggel, mint most. És lelkünk mély fájdalmában tapasztaljuk, hogy mind ez felséged uralkodása alatt, felségednek, bár tudtán kivűl, de még is legmagasabb nevében történik. Felséged kir. nevében ágyúzzák s borítják lángba virágzó városainkat; felséged nevében öldösik népeinket, irtják a magyar és német fajt; felséged nevében, kinek atyai jó szivét, s népei iránti szeretetét világosan bizonyítja az, hogy Magyarország, mióta felséged magas királyi családja ül a magyar trónon, nemzetisége tekintetében egy királyának sem köszönhetett annyit, mint felségednek; jóllétében, szabadságában, boldogságában pedig szemlátomást gyarapodott, kivált mióta felséged az utósó pozsonyi országgyülésen meghallgatván hű magyar nemzetének kérelmeit s engedvén a kor kivánatainak, egy új, tágasabb alapú alkotmány s tökéletesebb modorú független kormányzat megalapításához kir. jóváhagyásával s megerősítésével hozzájárulni méltóztatott.
Épen azért, felséges úr, mivel a magyar nemzet felséged ezen atyai jóságát a legforróbb hálával fogadta, s egyébiránt is megszokta volt, csak jót venni felséged jó szívétől, midőn az saját sugallata szerint nyilatkozott, velünk együtt lehetetlen elhinnie, hogy felséged híven értesítve volna arról, miként izgatták fel nemzetünk és szabadságunk ellenségei, felséged nevével szentségtelenűl visszaélve az egymással eddig békében, barátságban élt nép fajokat; miként forgatták fel gyökerestől a status lételemeit; semmítették meg a felséged hozzájárultával és jóváhagyásával constituált törvényes hatalmakat; miként tiporták ez általa kir. méltóság iránt népünk szívében olly mélyen gyökerező kegyeletet, nem rettegvén hirdetni, hogy felséged a magyar nemzetnek királyi eskűvel pecsételt jogait eltörölni, az utósó pozsonyi országgyülésen királyi szentesítésével megerősített törvényeket, a nemzet szabad alkotmányát s független kormányát megsemmíteni, az országot szolgai járomba vetni, s jogtalan tartománynyá alacsonyíani szándékozik.
Felséges úr, ezen új törvények, ezen új kormányforma, a nép szabadságának új biztosítékokat adván, rövid idő alatt is olly mély gyökeret vert a nép szívében, hogy főpásztori kötelességünk szerint kénytelenek vagyunk előadni, miképen olly állapotba jutott már nemzetünk, hogy azonnal kiveszne kedélyéből minden, eddig olly hű kegyelet a kir. trón iránt, mihelyt elhihetné, hogy a felséged kir. szavával szentesített új törvények s független kormányzat ellen felséged megegyeztével intéztetnek ezen csapások.
A magyar nemzet ezt még mind ezen megtámadások daczára sem hiheti, s velünk együtt ugy van meggyőződve, hogy midőn a maga vádelmére fellépett, e tért, mellyen jelenleg áll, nemcsak önfentartása ösztönétől, hanem azon kötelességérzettől is lelkesítve foglalta el, miszerint a királyi méltóság szentségét teljes épségben megvédje azok ellen, kik a trón felségével s a nemzet boldogságával olly veszélyes játékot űzni nem iszonyodnak.
Felséges úr! Mi ezen nemzet nagy részének lelkipásztorai, közelebbről ismerjük annak érzelmeit, s bizton állíthatjuk, hogy, mit a történet is világosan tanusít, nincs fejedelme iránt hívebb nép a magyarnál, ha törvényszerűleg kormányoztatik. Kezeskedünk érte, hogy e nemzet, melly jelen felingerlett, független nemzeti szabadságát féltő és védlő állapotjában is mintegy ösztönszerűleg hódol a rendnek és törvénynek polgári életében, nem kiván egyebet, mint békében éldelhetni felséged jóváhagyásával szentesített törvényes szabadságát.
E hittől áthatva s nem kevesbbé egyházunknak, melly felségedben első szülöttjét tiszteli, szent érdekeitől, mint hazánk iránti kötelességünktől felhivatva érezzük magunkat, mi, Magyarország cath. püspöki kara, jobbágyi alázattal felkérni felségedet, méltóztassék megfontolni azon szomorú állapatot, mellybe hazánk, mellybe annak annyi ezer hű s önvétkök nélkül végső ínségre jutott polgárai vettettek. Patakokként foly hazánkban a polgári vér; ezerenként öletnek le vagy lesznek földönfutókká, felséged hű alattvalói; romokban fekszenek elpusztított, elhamvasztott városai s helységei; a folytonos fegyverzajban kiürülnek templomaink; gyászba borúlva keserg szentegyházunk, a vallás és népnevelés hanyatlásán; ezer rémalakban terjed a nyomor, nő az inség, vesz a nép erkölcsisége s boldogsága az emésztő belháborúban. Méltóztassék megfontolni e pusztító háború még gyászosabb következményeit, nemcsak a polgárok birtoki s erkölcsi érdekeire, s az egész haza jóllétére, hanem felséged királyi trónjára is, melly, ha felséged szilárd kir. akarata e vészlángokat rövid idő alatt el nem oltja, azoktól a nőttön növő elkeseredettségben könnyen elboríttathatik. Méltóztassék megfontolni, hol lesz határa azon vad szenvedélyeknek, mellyeket hazánk és szabadságunk ellenségei annyi csellel izgattak fel az egymással eddig békében élt népfajokban? S hogyan lehet majd a törvényes rend ösvényére visszavezetni az elvakított s legvérengzpbb kegyetlenségig felizgatott népet, melly, az alvidéken már is őrjöng féktelen dühében? És miként állíttatik majd vissza szeplőtelen fénye a kir. felségnek, mcelyet a roszakarat felséged tudta nélkül olly szánandólag kizsákmányolt? Miként szereztethetik vissza szentsége a kir. szónok és eskünek, mellyel hazánk, szabadságunk ellenségei elannyira visszaéltek? És ki fog felelni a mindenható igaz isten birószéke előtt azon ezereknek ártatlan véreért, kik e gyászos belháborúnak estek áldozatúl?
Felséges ún, jobbágyi hűség, hazánk és szentegyházunk java s boldogsága az, mi bennünket ezen őszinte felszólalásra ösztönöz; miért is azon reménység él keblünkben, hogy felséged nem csak kegyelmesen fogadandja ezen szent kötelességérzetünkből eredő lépésünket, hanem egyszersmind megemlékezvén azon ünnepélyes esküjéről, mellyet koronáztatásakor e nemzet jogainak és szabadságának megtartására, védelmére és gyarapítására, e haza népének boldogítására mindenható isten színe előtt tett, s mellyre felséged is olly sok izben vallásos kegyelettel hivatkozott, azon iszonyú feleletterhet, mellyel e véres polgári háború a kir. trónra nehezedik magas személyétől elhárítandja s kibontakozván a bal tanácsok cselszövényeiből, hazánkban, melly eddig is főtámasza volt felséged trónjának, a belbékét törvény szabta uton mi hamarább helyre állítandja, hogy e sokat szenvedett ország isten segedelmével újra felvirúlván, a hű nemzet hálája örök emléket emelhessen felséged szíve jóságának. Kik egyébiránt sat. sat. Pesten 1848-ki oct. 28-kán. Magyarország cath. püspöki kara.
