PEST, NOV. 1.
PEST, NOV. 1.
I. Ideje már alaposan megvitatni némelly tárgyakat, mikről csak egyszerű említést tenni is fölségsértésnek s istenkáromlásnak tartatott a censori veres ón, az okadatolatlan „damnatur” fénykorában.
A sárgafekete bérlapok teli marokkal szórták, s miután e lapokat oct. 6-kának hatalma megriasztotta, a népszeretet helyett szuronyokkal környezett trón közeléből s a camarilla által lefoglalt várakból kelt esztelen és szívtelen manifestumok most is folyvást özönlik reánk a „rebellis” nevet. – „Revolutio, pártütés, anarchia, terrorismus” az üres nagy rémszavak, mikkel a jámbor birkákat ijeszteni s a régi bárgyúságba visszaterelni szeretnék, hogy mozdulatlan s hizelgő bégéssel tartsák aranygyapjukat a nyirő olló alá. – Természetes dolog! a kezek, mellyek ez ollót olly ügyesen tudák kezelni, nem örömest tesznek le a nyirőkre nézve épen olly nyereséges, mint a nyirtekre nézve fájdalmas s megalázó szerepről.
Analizáljuk kissé e nagyképű rémszavakat: „rebellis, anarchia, terrorismús” s alkalmazzuk azokat állapotainkra. Igen könnyen kiáltják ki a „rebellis” szót azon mogyórófapálcza-uralomhoz szokott katonadespoták, kik megszokták felségsértésnek, rebelliónak nevezni már azt is, ha valaki az őr előtt szivarát ki nem veszi szájából, vagy a schönbrunni kertben pökni mer.
Egyike a legostobább s földhöz ragadtabb doctrináknak, hogy rebellis csak a nép lehet, lázadást csak a nép csinálhat. Revolutio igaz értelme nem más, mint jogtalan nyílt fölkelés s ellentállás a fenálló legfőbb törvényes statushatalom ellen. Alkotmányos országban legfőbb hatalom a törvény hatalma. A törvény ellen épen úgy lehet lázadóvá a király, a status első hivatalnoka, mint bármelly más hivatalnok, s mint a nép. Mert a törvény nem a királytól van, sőt a törvény ad a királynak hatalmat s tekintélyt; a törvény magasabb s szentebb a királynál, ki a nép által annak pontos végrehajtására bizatott meg; ő maga is csak a törvény által király, s a nélkül s azon kivül bitorló zsarnok. De a századok szolga lelkű professorai, a hatalom csuszó ügyvédei által azon hamis tan hirdettetett maiglan, hogy revolutio csak az „alattvalóktól” jöhet ki, mint a souverain népet nevezni szokás, s hogy annak csak az uralkodó ellen lehet intéztetni, és hogy a nép felkelése- s ellentállásához mindenkor a törvénytelenség bélyege van kötve. Ha ellenben az uralkodó, vagy a kormány lép fel alkotmányellenesen, s igy revoltál a nép ellen, bármi durván s érzékenyen sértse is a jogállapot szentségét, – ezt nem szokás revolutiónak, pártütésnek, lázadásnak nevezni. Azt, a mi felülről jő, szelidebb színben szokás látni, mint azt, mi a néptől származik, s a mit, ha nem egyéb is, a szükség parancsolt önvédelemnél, azonnal irtózatos, botrányos rebelliónak keresztelnek. „Si quis principi impi jubenti non obtemperat, continuo rebellis habetur” mond egy classicus. – Ez a legveszélyesb eszmezavar.
A kérdés csak az: ki vetette fojét azon vakmerőségre, hogy a törvényeket lábbal tapodja? az uralkodó-e, vagy a nép?
S ha a feleletben bebizonyílható, hogy az uralkodó volt a törvények sértője, kövelkezik a kérdés: mi történjék illyen esetben? ki szorítsa őt törvénytisztelésre, mint a nép? ki védje a törvényt az illyen, a fát önmaga alatt vágó fejedelem ellenében? s ha a nép ebbeli kötelességét teljesíti, lehet-e őt rebellisnek nevezni? nem az-e a pártütő, ki a törvény hatalma ellen fellázadott?
A mit e fogalomnak: „revolutio” meghatározásánál tekinteni kell, mint alapot és forrást, az egyedűl a jogosság s törvényesség tekintete.
Ki állott s áll nálunk a jogosság s törvényesség terén?
A királyi szék, vagy azt mostani ingó és beteg állapotában pótló camarilla-e? vagy a nép?
Mi a martiust napokban semmi ujat nem nyertünk, csak régi törvényes állapotunk föléledését ünnepeltük; mi ezen régi törvényes állapot visszaállítására kényszerítő módokhoz sem nyúltunk, mint tettek sok más nemzetek. A király ön jó szántából, minden ellenmondás nélkül erősítette meg törvényeinket, független felelős ministeriumunkat, sajtószabadságunkat, nemzetőrségünket sat.
És a népétől elidegenített, elvakított fejedelem, ki martiusban a legjózanabb, leghasznosabb törvényeket önként megerősítette, mielőtt a nyár a martiusi bimbók gyümölcseit megérlelé, esküjét megszegve, az önmaga által szentesített törvényeket lábbal tapadta, sőt a hihetőség határain túl menve, azt tevé, mi a jövő kor történetirói előtt mesés színben tünik fel, ön népét konczoltatni kezdé, ön országa városait ágyúztatá s felgyújtá, Magyarország ősi függetlenségét egy bérben fogadott rablónak sarkai alá vetette, s a lerázott régi rablánczoknál is súlyosabbakba akarta verni a nemzetet – 1848-ban!!
Ezen eljárás ellenében Magyarország népe a hosszú türelemnek olly ritka példáját mutatta, mellynek mását alig találni az évezredekben. Magyarország népéről helyesen mondja a National, hogy ,,törvényessége megjavíthatlan.” Mig másutt ürügyeket keres a nyugtalanság szelleme, hogy kitörhessen: itt az elmésség minden fokozata kimeríttetett, hogy a jogok megőrzése törvényes téren történjék, hogy csak egy kis lépéssel is túl ne kalandozzunk a corpus juris és a martusi sok részben még tökéletlen törvények korlátain. – Nem is arról volt itt szó, hogy az alkotmányos fejedelem letétessék, vagy a fenálló uralkodási rendszer erőszakosan felforgattassék, sőt épen arról, hogy az megtartassék, szent sérthetlenségében megőríztessék.
Ki tehát a rebellis a kettő közől? Az udvar-e vagy Magyarország loyalis népe, melly semmi egyebet nem akar, mint a király által szentesített törvények épentartását, melly tűrt, kért, intett, s vérig zaklatva is a törvényesség oltárához vallásosan ragaszkodott?
Ha a fejedelem, vagy az, ki nevében működik, elhagyja az alkotmányos tért: ezentúl csak az erősebbnek jogára támaszkodhatik. Megírta Rousseau, hogy a kényúr csak addig úr, míg erősebb, s ha az általa elnyomottak erőre kapván, el tudják hajtani, nincs joga panaszkodni az erőszak miatt. Erőszak tartá fen, erőszak dönti meg. Ha tehát azon uralkodó ház, mellyhez, mig alkotmányos volt, a nemzet törhelten hűség érzelmével ragaszkodott, jobbnak látta az alkotmány s törvény szentségét önkényes, nemzet- és szabadsággyilkoló rendeleteivel pótolni, a martiusi törvények helyébe Windischgrätz, Jellachich, et comp, véres kezével iratni endelmességi szabályokat, s a nép nyakára, mellyet védeni hivatott, rablókat és bakókat küldeni: magának tulajdonítsa, ha a dolgot oda kényszeríti, hogy a nemzet részéről is az erősebbek joga ültettetik a társasági szerződés helyébe, mellyet e nemzet, mint szabadon alkuvó fél, az austriai házzal kötött. Igen megfogható, hogy a Rukavinák, Puchnerek stb. hiába papolják a népnek: „neked, te nép, kötelességed békesen tűrni, hogy gégédet elmessük, hogy vagyonodat fölégessük, nőidet s leányaidat megbecstelenítsük.” A nép fegyvereit, s ha ezekkel nem bír, öklit fogja használni.
Őseink törvényes ellenállási joggal birtak. E jogot a nagynak csúfolt Leopold alatt a nemzet törvény által szüntette meg. A nemzet ekkor csak aristocratiából állott, aligha is tett szabadon, s kényszerítés nélkűl; egyébiránt ha szabadon tette, talán jól tette; egyénknek adott illy jog könnyen veszélyessé válhatik az országra nézve. De azért azon természetes joga a nemzet összeségének, vagy többségének örökké él és semmi Corpus Juris által el nem töröltethetik, hogy kormányzási rendszere fölött, önjava szerint, rendelkezzék, s ha a neki tetsző rendszer erőszakkal megtámadtatik, azt ellenállva védelmezze. Annyival inkább, ha azon természetes joga vonatik kétségbe, hogy éljen, s önállólag éljen; ha léte s önállása ellen kiirtó háború kezdetik. – Illy esetben ellenállani nemcsak nem bűn, hanem legszentebb kötelesség; illyenkor, már a szent atyák szerint „in reos maiestatis omnis homo miles est.”
Mi mindent tettünk, mielőtt az önvédelem becsületes fegyverét fölemeltük, hogy az elcsábított fejedelmet kötelessége megismerésére, királyi esküje tisztelésére birjuk. Kértünk irásban ministereink, országos küldöttség által. Hű képét adtuk az ügyek állásának, emlékeztettük az illetőket az isteni s emberi törvényekre. – Csak miután a trónt környező camarilla vérlázasztó megvetést mulatott az ország kivánságai s reményei iránt, sőt miután a magyar király nevében dúlni kezdék szép hazánk virányait, földönfutókká tenni az ártatlan családokat, rabolni, égetni s pusztítani e hű nemzet ősi telkeit, miután a szabadság kiirtására bérelt csorda hazánk szivébe nyomúlt, s a béres rablócsorda becstelen vezére alkotmányos hazánkban a királyénál is nagyobb hatalommal ruháztatott fel a despotává alacsonyított fejdelem által: akkor, tehát valóban nem könnyelműen, hanem a végszükség esetén s fájó kebellel nyúlt a végsőig zaklatott nép a végső eszközökhez. A tiszta önzéstelen igazságnak, fensége egész fényében előadva, saját istenereje szokott lenni. De az udvar bedugta előtte füleit. – Az igazság a szellem kardja; e kard nem használt, s oda jutottunk, hogy a szellemi karddal kinevettetvén, aczélkardot kelle kezünkbe ragadnunk, melly a siket füleket véresen messe fel.
És ti, pártütők, kik mindezt elkövettétek, most elég szemtelenek vagytok, e népet nevezni pártütőnek?
Salmasius és Hobbes bérbefogadott irók undok tanait akarjátok-e fölelevenítni a 19-ik században, most, a három franczia forradalom után, – most, miután a sértett charták miatt letett legitim fejedelmek illegitim utódait Európa törvényeseknek ismeré el? azt akarjátok-e elhitetni, mit a „Defensio regiában” mosolyogva olvasunk, hogy a népek kénytelenek fejedelmeiktől a zsarnokságot, minden fokozataiban, békén és ellenzés nélkűl nélkül elszivelni? hogy „a mit a király önjogainak megszorítására tett, vagy előbbi jogaiból (?) elengedett, azt ő ismét visszakövetelheti.” – De hátha majd a nép is, e minden jogok forrása, hasonló doctrinát akarván követni, azt fogná szükségesnek tartani, hogy elődei által eljátszott, elszerződött jogait visszavegye, s főleg – a mit úgyis csak a pozsoni vár ágyúi s a Draskovich országbirót láb alól eltevő méreg félelme csikart ki – a pragmatica sanctiót, mely a habsburgi ház első szülöttének Magyarország koronájához jogot ad, mint a nemzet javával ellenkező penészes papirrongyot összetépe? – fogna-e ílly eljárás tetszeni a sárgafekete, szuronyos philosophusoknak?
Kérlek, ne okoskodjatok. Ha kimondjátok a zsarnoki „sic volo, sic iubeo”-t: – ezt értjük, s ha a hatalomszónak elnyomó erővel jelentőséget szerezni nem tudtok, nevetjük; – de ha okoskodni akartok, s gaz czéljaitokat az egykori Budapesti Hiradótól eltanult sophismákba takarjátok, ez nem egyéb, mint a mit németűl „raisonnirende Niederträchtigkeit”-nak neveznek.
Hová juttatta e gyilkos camarilla dolgainkat! Századok óta megtagadta legigazságost, legtörvényesb kivánatainkat, ha engedett ollykor valamit, csak akkor tette ezt, midőn már meg nem tagadhatta, s midőn az adomány számára nem vala többé hálaérzetünk; csak azt áldozta fel, méreg s keserűség kiséretébed, a mit vissza nem tarthatott többé. A fölébredt világszellem hatalma előtt kissé meghunyászkodott martiusban, de mihelyt azt hihette, hogy elvágott körmei megnőnek, s hyénafogai megerősödtek, gúnyosan vonta vissza a mértékletes engedményeket, s újra el akarta rabolni az éber nemzettől, a mit már egyszer elrablott az alvótól. – Vak daczában sem nem tanúlt, sem nem felejtett, a mit tenni bir, azt szabadnak is hiszi.
S most bérszolgái a szükséges önvédelmet pártütésnek, az örök, elidegeníthetlen jogok melletti felkelést rebelliónak, az erőszak elleni erélyes protesztatiót felségsértésnek nevezik!
De szavazzunk hálát e hóbortos camarillának! A méreg ollykor legüdvösebb orvosszer. Addig tépte az alvó oroszlán serényét, hogy ez fölébredett, s ordításától reng a Bakony és Vértes!
Folytatni fogjuk az üres rémszavak elemzését. – T.
