A jó tanács aranyat ér
A jó tanács aranyat ér
(Anyák, jó nagymamák, akik valóban dobogó és önfeláldozó szívvel lesitek a szeretett betegeket: én mondom nektek, hogy éjszakára sohase bízzátok másnak az ápolására azt, akit szívből szerettek! A nappal csak elmúlik valahogy a szeges koporsóban is… De az est, az éj, a gyertyavilágos órák, amikor mindennek és mindenkinek megváltozik a hangja: ne találja gonosz és közömbös idegenek hatalmában azt, akit szerettek és akiért imádkoztok. Az éjszaka óráiban a legárvábbak a lelkek, akár ifjan, akár öregen –; a legtárstalanabbak a szívek, amelyek magukra maradnak! Ó, mily szörnyű a gondolat, még öreg, unott, száraz, kedvetlen fővel is, hogy egyedül kell meghalni, és mindenki itt marad tovább a holnapi fényben és a biztosan elkövetkező egészségben! Hát még ifjan, egyedül meghalni, szobában, hogy senkihez se szólhasson őszinte, tiszta, szívből fakadó szót a hosszú éjszaka előtt az ifjú, a gyermek, aki természetszerűleg retteg az éjtől, a haláltól! Csak éjszaka ne lenne soha!)
Még ma is, midőn visszaidézem az ifjúkori betegségem alatt átélt éjszakák emlékét: megrezzennek az idegen arcoktól, az idegen, sohasem hallott hortyogásoktól, az ismeretlen szusszanásoktól és az alvók457 egyéb hangjaitól, akik a virrasztásnál egykor azokat helyettesítették, akiket mindig látni szerettem volna.
A szomszédasszony vasorrú-bábaként ült mellemre, és minden éjszaka megkérdezte, hány lába van a kecskének?
Persze, ezt csak ravaszságból tette, mert azt akarta tudni, hogy cserélnék-e az ő kecskéjével, amely szabadon ugrándozik a fűben?
– Igen, cserélnék! – kiáltottam.
Kiáltásomra azt hittem, hogy felébredtem. Most régen holt Béla nagybátyám fuvolázott mellettem, mégpedig oly közelségben, hogy az ébenfa-fuvolának az ezüstbillentyűit megolvashattam, és éreztem a billentyűk olajszagát, mert szegény haldokló nagybátyám egykor a fuvola billentyűit okolta, hogy már nem tud gyönge lélegzetével fuvolázni!
A fuvola szó persze a temetőt juttatta eszembe, ahová Béla nagybátyám az egykori jó pajtás, gyermekkori játszótársam, maga után hívogatott. Csak én már kinőttem abból a „korból”, hogy szarkafészket szedjek a temetőn!
