1. REJTÉLYES GYILKOSSÁG A TISZA MENTÉN
1. REJTÉLYES GYILKOSSÁG A TISZA MENTÉN
Ezelőtt ötven esztendővel, húsvét táján, a lélekharangot nemcsak a harangozok szólaltatták meg a régi pesti tornyokban, hanem a hírlapszerkesztők is az újságjaikban.
Egy tiszaeszlári leánykát, Solymosi Eszter tizennégy esztendős leánykát temették, holott ezt a leánykát akkoriban még nem találták meg sem elevenen, se holtan, mégis az volt a híre, hogy meggyilkolták, mégpedig a zsidók, akiknek húsvéti kenyerükhöz keresztény lány vérére is szükségük van a liszten kívül.
Elvágták a torkát a zsidók, vérét kifolyatták, és edénybe gyűjtötték, mégpedig a templomukban, ahol húsvéti ájtatosságukat végezték, és ahová a falusi fűszerestől jövő leánykát becsalták, kezében a festékkel, amellyel szolgálatot adó asszonyának házát kellett volna húsvétra kifesteni.
Majd a leányka holttestét kocsira rakták, és a Tiszán leúsztatták.
Ötven esztendő előtti fantázia kellett ahhoz, hogy ezt a mondanivalót kitalálja.
Igaz, hogy az ország telve volt „fantáziával”, mint napjainkban is mondják a lehetetlenségeket.
Emlékezet szerint a nyíregyházi Nyírvidék című hetilapban jelent meg az első híradás a tiszaeszlári gyilkosságról, de a budapesti lapok elkapták a nyomot, és megindult az országos, később európai hadjárat a rongyos eszlári sakterek ellen vagy mellett.
Alig történhetett esemény ebben a korban (ötven esztendő előtt), amely alaposabban szétszakítja a nemrégen összeforrott magyar társadalmat, amely még csak az 1848/49-iki eseményeket vette hiteltérdemlőnek a közkézen forgó magyar históriai könyvekből; – igaz, hogy nagy pártja volt már annak a felfogásnak is, hogy fátyolt kell vetni a múltra, és a kiegyezés éveinél kezdeni az új históriai korszakot.
De az ország igazában függetlenségi érzelmű volt, ujjal mutogattak501 a liberálisokra, mert nem fogadhatták el valódiaknak gondolatvilágukat. De társadalmi téren azért valahogy csak megvoltak egymással a különböző politikai hitvallásúak. Az igazi társadalmi szakadást az eszlári esemény okozta, amely komolyan zavarba hozta a leghiggadtabbakat is. Hetek, hónapok múltak el anélkül, hogy az akkori emberek megtalálták volna a nézőpontot, amelyből a váratlan eseményt szemügyre vegyék. A legjózanabbak se tudták eleinte, hogy mit is kell tulajdonképpen tenniök.
Az ügyesen vezetett, régi csendbiztosi nyomozás, Scharf Móric, a templomszolga fiának határozott vallomása, a Tiszán úsztatott hulla, amelyben Solymosi Jánosné nem ismerte fel tulajdon leányát: látszólag az eszlári zsidók bűnösségét bizonyították. Sőt megszólaltak némely hazai és külföldi történettudósok is, akik az eszlári vérvételhez hasonló esetről tudnak a zsidók históriájából.
…A több mint másfél esztendeig tartó vizsgálatnak voltak hónapjai, amikor a börtönbe vetett zsidók ügye teljesen elveszettnek látszott; még a legszabadelvűbbek se emelhették fel mellettük szavukat, hogy cinkossággal ne gyanúsítsák őket. Minden vallatás és vallomás a zsidók ellen szólt. Egy lyukas pitykét nem ért a sorsuk. Csak magukkal ránthatják az örvényben fuldoklók, aki mentőkezet nyújt utánuk. A legbátrabb szívek is elgyávultak az általános rémületben. A legélesebb elme se meri tagadni, hogy nem történt bűncselekmény. Gyakoriak voltak az újsághírek, amelyeket „betettek” a hírlapba egyes zsidók kikeresztelkedéséről, akik éppen az eszlári esemény miatt hagyták el vallásukat.
Még Kossuth Lajos, a turini remete isteni népszerűsége a hazában is veszélyben forgott, amikor gyakran küldött leveleiben a zsidók mellé állott. A kisebbek, a hazai népvezérek pedig legjobbnak vélték a hallgatást mindaddig, amíg valami bibliai csoda által világosság derül a babonás ügyre.
Nem, sehogy se állott jól a zsidók ügye ezelőtt ötven esztendővel Magyarországon. A legszabadelvűbb korszakban, amikor az öreg Tisza Kálmán már látszólag mindent jól elrendezett, hogy új fejlődés új ideáljaira helyezze Magyarország sorsát, kiépítse a „Ferenc József-i korszakot” a maga nagy tennivalóival, nemzeti fellendülésével, a magyarságnak alaposan szilárd elhelyezkedésével a Monarchiában: 502 a „Ferenc József-i” gondolat kapott treffert, a hajó süllyedni kezdett, az égboltozat beborult, és vallási gyűlölködés nagypénteki szele ringatott árnyakat a faágakon, mintha akasztott emberek pörgetnék a bokáikat.
Ma, ötven év múlva, kevesen emlékeznek már a magyar társadalom zavaros, rémlátó és kísértetekkel viaskodó hangulataira. A lázmérő néha a legmagasabb fokot mutatta, amelyet emberi szervezet (és lelki konstruáltság) elbír. Az öreg Tisza nemegyszer érezhette, hogy reng alatta a föld, megmozdulnak az elnökség öreg íróasztalai, amelyeken már oly nyugodalmasan gyűlögettek az aktacsomók, mintha többé sohase lenne másról szó Magyarországon, mint közszolgálati jutalmak kiosztásáról. De egyszer csak eljött az idő, amikor büntetni kell e barátságos Magyarországon, mégpedig „érzés szerint” ártatlan embereket… – Mert igazában nagyon kevesen hittek még ötven esztendő előtt is abban a rémregényben, amelyet Scharf Móric, az egyházfi kamaszodó fia, az eszlári templomban történtekről úgy vallott, mintha leckét mondana fel.
Nézzük, hogyan tudta az a néhány okos ember, akinek az esze még ebben a shakespeare-i éjszakában is helyén volt: megállítani a már közelről morajló földrengést, hogy igazában nagyobb érték el ne vesszen az ország javából?
