2 Készüljünk az agarászathoz
2
Készüljünk az agarászathoz
Készüljünk az agarászathoz
Az igazi agarász legalábbis nyolcvanesztendős koráig űzte foglalkozását; nyugállományba ment agarászt sohase látott senki, mert még késő öregségére is felkelt a betegágyból, hogy az őszi agárversenyen részt vehessen.
Így mondja a történelem a Pest megyei Podmaniczkyakról, ugyanezt a Heves megyei Jósákról (különösen arról a Jósa Gyuriról, akit sokáig gyanúsítgattak azzal, hogy Jókai Mór róla „vette” a Magyar183 nábob alakját). De teltek nyolcvanesztendős agarászok a Szabolcs megyei Gencsyek, Vayak, Kállayak közül is, mint akár ugyancsak a Heves megyei eredetű Recskyek közül, akiknek indítványára kezdték Szolnok városában az agarászegylet titkára révén törzskönyvbe „vételezni” a Magyarországon jól futó és billikomot (versenydíjat) nyert agarak leszármazási és maradékai táblázatát. Így sok jeles agár nevét megörökítették a szolnoki törzskönyvekben – még a bácskai Vojnichok birtokában lévő agarakét –, de a Biharban futókét is, habár a Szabolcs és Heves megyei pusztákon futó agarak mellett ezek nem jöttek komoly számításba. Még a Pest megyei, aszódi illetőségű Podmaniczky Frigyes tartotta az országos rekordokat egy Kígyó nevű agarával, de előbb-utóbb ő is beadta a derekát a szinte verhetetlen szabolcsi agarak előtt, miután lóháton és szekereken, mint korabeli úriemberhez illett, beutazta egész Magyarországot, beleszámítva Erdélyt is, ahol mindig mások voltak a viszonyok, mint a Királyhágón innen. Igen, mint emlékirataiban feljegyezte a jó báró a sok különösség között, amely vele jól kiszabott életében megtörtént, rá kellett jönnie, hogy agarat nevelni csak Szabolcsban tudnak. Itt az agár speciális helyzetet élvezett a többi háziállatok között.
Külön ketrece volt, a földtől jó magasan lévő fekvőhellyel, ahol nem lehettek „reumásak” lábai, mint annyi jó agárral történt az életben. Pokrócon feküdt, és a kosztjára megbízható ember vigyázott. (Nagy becsülete volt annak a férficselédnek, aki az agarakkal is tudott bánni, mert az agarat elsősorban szeretni kell.)
Fontos dolog volt az agár neve, amelyet a szolnoki törzskönyvbe írt az agarászegylet titkára (az utolsók egyike, gondolom, egy Hajdú nevű köz- és váltóügyvéd úr volt).
Így, szokásos nevek voltak a Kígyó, Sikló, Szellő, Semjén, Sintér, Szabad, Usgyé stb. nevek mellett a korszak agarászbáljain ünnepelt hölgyek keresztnevei is; nem volt ritkaság a Sári, a Báróné, a Cica, a Marcsa, a Julcsa név sem, különösen az agglegénységükben őszi kert módjára ködbe borult uraságok agarai között; a füstölgő októberben, midőn a novemberi agárversenyre készülődtek: adtak nevet a versenyre benevezendő új agaraiknak, amelyek odáig otthon a ház körül futkároztak, vagy az őszi mezőkön „kerteltek”; ugyanakkor vették gondos megfigyelés alá a mások agarainak esélyeit a késő, deres, szinte már félig-meddig télies időben megtartandó versenyen184 azért a billikomért, amelyet minden agarásznak legalábbis egyszer meg kellett nyerni az életben – még ha nyolcvan esztendeig ült is érte lóháton – és ugyanakkor a család női tagjai a versenyt követő agarászbál előkészületéről gondolkoztak, gondoskodtak, rőfösökkel és varrónőkkel vették fel a tárgyalásokat, a suszter járkált a házhoz a maga összehajtogatott papirosból való mértékeivel, a régen nyugalomba helyezett gavallérokat (akik körülbelül madárijesztők lehettek már a maguk falujában) felszólongatták az agarászbálon való részvételre, habár emlékezet szerint nem volt szokás, hogy bárki is petrezselymet árult volna a kitűnő napon. De mégiscsak biztosabb a tánc, ha Lúdnyaki is ott van, aki valamikor a legjobb csárdástáncos volt a vármegyében, és utolsónak hagyta abba a táncot, ha abba belemelegedett.
Falusi kisasszonyok és asszonyságok mulatsága volt igazában ez az András tájékára eső nap, azoké az ismerősöké, akik esztendeig szunnyadoztak, álmokat kevertek, terveket szőttek, és harisnyát kötöttek.
