kérlel
kérlel [e] tárgyas ige -t, -jen [ë]
1. (választékos) Szelíd szavakkal hosszasan kér vkit vmire. Kérlelte apját, hogy engedje játszani. Szülei váltig kérlelték, hogy maradjon otthon. Ottan ölője szivét kezdé kérlelni az elhullt. (Vörösmarty Mihály) Aggódva ment hozzá, és kérlelni kezdte, s aztán nyakába borult, és együtt sírt vele. (Jókai Mór) Összecsatáztunk. Az anyám csak kérlelt. Azután a férjem is. (Gárdonyi Géza) || a. (irodalmi nyelvben) Vkit kérlel: szelíd szavakkal, hosszasan kér vkitől elnézést, bocsánatot; engesztel. Hiába kérlelték, hajthatatlan, könyörtelen maradt. A fiú … kérlelni kezdé apját. (Vas Gereben) || b. (vallásügy, régies) Vkit kérlel: <hívő személy> vmely felsőbb lényhez, Istenhez fohászkodik, (áldozattal) engesztelést kér tőle. Téged …, mikor Istenemet kérlelni borúlok, | Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak. (Vörösmarty Mihály)
2. (régies) <Sírót> vigasztal. Az ősz óriás … hanyatt fordult … A kis leány leszállt hozzá, s kérlelve simogatá verítékes homlokát. (Jókai Mór)
Igekötős igék: megkérlel.
kérlelés; kérlelt.
