napkelet
napkelet főnév (irodalmi nyelvben)
1. Az az égtáj, amelynek irányában a napot kelni látjuk; kelet. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. (Justh Zsigmond) Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől … napkeletre? (Eötvös Károly) Hadd építek most egy templomot. | Napkeletre nyúl a nagyhajó. (Babits Mihály)
2. Tőlünk keletre elterülő vidék, keleti országok együttvéve. Nem ronthatott el tégedet egykoron | … világot ostromló töröknek | Napkeletet leverő hatalma. (Berzsenyi Dániel) || a. (gyak. nagy kezdőbetűvel) (átvitt értelemben, költői) A magyarságnak közelebbről meg nem határozott, a mondákban szereplő keleti őshazája. S a bús csendbe merűlt országok puszta határit | Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták. (Vörösmarty Mihály) Ős Napkelet olyannak álmodta, | Amilyen én vagyok: | Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek … (S az álmosoknak, piszkosoknak … Én nem vagyok magyar?) (Ady Endre) || b. (költői) Költői képzelet szülte romantikus, örökké viruló, napsugaras táj. Szép napkeletre [= napkeleten], hol tavasz lakik, S az ég a szellős ormig meghajol, Földben foganva, égben nyiladozva, Egy szép virág van. (Vörösmarty Mihály) Szép napkeletnek Viránya lelkem, Örök tavasznap mosolyog le rá. (Petőfi Sándor)
3. (ritka) Napkelte, a nap felkelése.
