Elbeszélések
Elbeszélések
Ezentúl újra megyéjében élt, idejét főjegyzői hivatalos teendői, gazdasági és családi ügyei közt osztván meg. Különös gondot fordított unokaöcscsének, Kölcsey Kálmánnak nevelésére, ki utóbb 1849-ben Komárom várában fejezte be fiatal életét. Hozzá intézte Kölcseyt a Parainesist, e fenséges emelkedést az isten, szülők, haza, emberiség és tudomány iránti kötelességeinkről. Megkisérlette erejét egy most fejlődésnek induló műfajban, a beszélyben is A vadászlak, A kárpáti kincstár és A ferrói szentfa című elbeszéléseivel, melyek közül az első azért is érdekes, hogy a megyei börtönrendszer és igazságszolgáltatás nyomorúságát tárja fel s így mintegy előfutárja Eötvös Falu jegyzőjének.
Irodalmi munkálkodásától azonban elvonta utolsó dolgozata, mely egy óriás perirat volt: Wesselényi védelme a hűtlenségi vádak ellen. Kölcsey e védiraton rendkívüli buzgósággal dolgozott, de a megfeszített munka aláásta egészségét s élte 48-ik évében, 1838 augusztus 24-ikén sírba vitte. Akkor tűnt el kortársai szeme elől, mikor eszméinek hatása a legelevenebb volt s a hírnév a legszebb fényben ragyogta körül nemes alakját. Wesselényi, mikor barátja haláláról értesűlt, megrázkódott, szeme könnybe lábadt s arcát kezébe rejtve így kiáltott fel: »Nem közénk való volt«. Halálát Szatmármegye körlevélben tudatta a megyékkel, gyűlésterme számára pedig megfestette képét. 1864-ben Szatmártt, majd legújabban 1897-ben, Nagy-Károlyban szobrot emeltek emlékének, s születése évszázados fordulóját 1890-ben nagy ünnepélyességekkel ülték meg.
