Berzsenyi gyermekkora, iskolázása
Berzsenyi gyermekkora, iskolázása
1776 május 7-kén született Hetyén, Vasmegyében, a Kemenesaljának egy helységében. Az atyja, Lajos, régi nemesi család ivadéka, földesúr és hites ügyvéd, egy stoikus jellemű férfiú, a megyei és országos közügyektől visszavonúltan élt, de a léha élvezeteket is kerűlve, Senecát olvasgatta. Fiát, a ki kiskorában erőtlen testalkatúnak látszott, a legtermészetesebb szabad élettel edzette, tanulásra csak későn fogta, akkor is csak játszva taníttatá, hogy a szellemi erők szabad fejlődését semmi se korlátozza. Maga beszélt neki a görög és római történelem nagy alakjairól és a magyar történet és közélet jeleseiről. Itt kell keresnünk Berzsenyi klasszikai fogalomkörének alapját, a közéleti kiválóság iránti érzékének és erkölcsi komolyságáank forrását. Lehetett a fiú tizennégy éves, mikor felekezetének legközelebbi híres főiskolájába, a soproni evang. liceumba kerűlt. S nem maradt ott sokáig, már a rhetorika első évének (körülbelül a mai V. osztálynak) befejeztével kimaradt. Eleinte jól érezte magát az iskolában, természetes, élénk eszével csakhamar igen könnyen utolérte társait a tanulmányokban s testi erő és ügyesség tekintetében, lovaglás-, vívás-, úszás-, birkózásban nem volt hozzáfogható. De iskolába küldése alkalmasint nagyon is megkésett: ő kinőtt osztályából, unta a kiszabott tanulást, ellenben ki lett volna mindenféle deákcsínyben alkalmasabb vezér nála, az eleven véralkatú, erős, ügyes fiúnál? Egyszóval hirhedt deák lett s atyjának is rossz jelentések mentek róla. Egy ízben a francia háborúk harci riadója s a vitézi élet vágya el is csalta az iskolából. Atyja ekkor haza vitte, hogy szem előtt legyen, majd a rhetorika első évére ismét visszaküldte. De az utolsó kisérlet sem volt sikeres. A már tizennyolc éves ifjú sehogy sem tudott az iskolának tanúlni, inkább hallomásból ragadt rá a latin nyelv is: többet tanúlt az iskolán kivül, szerette olvasni a római írókat s egy-két divatos német poétát. A német nyelvet a soproni lánykáktól tanúlta el, a kik szerették társaságukban a tűzvérű magyar deákot. A kihágások sem maradtak el; egyszer tizenkét németet megvert és a város tavába hányt. Év végén haza vitte tehát az atyja gazdának, hiszen úgy sem tanúl, mindig csak táncol; a tanárok pedig örömmel jegyezték be távozását, hozzátéve, hogy »mores non probavit«, az erkölcsnek nem volt nagy barátja. Sopronból a deák és német nyelven és egy sereg ifjúkori emléken kivül a magyar nyelv és irodalom ama lelkes kultuszát vitte magával, melyet a Kis Jánostól 1790 tavaszán megalapított Magyar Társaság terjesztett a liceum ifjúsága közt.
