Berzsenyi legénykora
Berzsenyi legénykora
Ez a kilépés 1795-ben történt, Berzsenyi tizenkilenc éves korában. A szülei hajlék szokatlanul ridegen fogadta; az anya az előző szeptember 9-ikén elhalván, apa és fiú minden közletés nélkül álltak egymás mellett. A hitvesét elvesztett és fiában csalódott apa merevebb volt mint valaha, míg Berzsenyi az élet legválságosabb korszakát élte. Eleinte még összefértek. Az idősb Berzsenyi látva fiának irodalmi érdeklődését, a latin és német prózaírókat maga olvasta vele, de a költőktől óvta, hogy úgyis tüzes képzeletét jobban is ne gyúlaszsza. Berzsenyi titkon, éjjel szedte elő és olvasta kedves költőit. Azonban az önfejű korlátozás egyébre is kiterjedt. Az ép testű és lekű ifjúban lobogott az ifjúkor tüze; Berzsenyi Lajos pedig igen jó, igen tanúlt ember volt, de fiát nem ismerte, a valónál rosszabbnak vélte s tüzét nem mérsékelni akarta, hanem elfojtani. Ebből heves összetűzések támadtak, s utóbb állandó lett köztük a feszűltség. Berzsenyi anélkül is komoly érzelmi válságokon ment át. Szerelmi szenvedélyek lepték meg; erős vonzalmat érzett kivált kereszttestvére, Perlaki Judit, a nemes-dömölki evang. lelkész lánya iránt, s e viszony nem végződött a szerelmesek óhajtása szerint. Egyszersmind a nemzet egykorú állapotán is mély keserűség és fájdalom fogta el a fiatal magyar nemest. A világháború közepette inogtak a monarchia alapjai, nemzeti érzésre, erényre, kitartásra, vitézségre lett volna szükség, s a az 1790-es évek folyamán sokkal ernyedtebbnek látszott, felbuzdulásának szalmatüze sokkal előbb lelohadt, hogysem egy nagy népharcban fenmaradását lehetett volna remélni. Berzsenyinek egyéniségében is nagy ellentétek találkoztak, s a korlátaival küzdés, kitöréseinek erőszakos el-elfojtása csak fejleszték lelkének azt a végletességét, hogy a legnagyobb indulatrohamok és a melancholia állapotai szinte átmenetek nélkül váltsák fel benne egymást. A mellett sokat tanúlt, történelmi, mithologiai jártasságra tett szert, s mohón olvasta kedves költőit: a modern Matthissont és az antik Horatiust, bizonynyal olvasta a megfelelő magyar költőket is: Kis Jánost és Virágot, kinek versei egyes lapokon és kéziratokban terjedtek, míg gyűjteményök is megjelent 1799-ben. Mind e viszonyok és hatások gyorsan érlelték, s a rakoncátlan és léhának tartott deák a soproni iskolából kilépése után alig pár évvel egy kiváló költői szellem és egy nagy lélek arányaiban jelentkezik.
Berzsenyi Dániel arcképe.
(Az eredeti festmény a Kisfaludy-Társ. birtokában.)
