III.
III.
11. A SZÉCHENYI-KASTÉLY CZENKEN.
Schönbrunni béke. Széchenyi Pápán. Tanulmányai. Napoleon és Mária Lujza házassága, 1810. Sz. a Lichtenstein-huszároknál, Merfeld-dsidásoknál. Napoleon orosz hadjárata, 1812. Sz. újabb levelei szülőihez. Oláhok. Lajos és Pál (az utóbbi házassága). Aradon. Vadászatról. Magyarádon szőllőbirtokos. Országgyűlés 1811–12. Sz. aggályai. Egyetértés hiánya a szövetségeseknél. Levelei.
AZ ASPERNI «győző», hős Károly főherczeg, kit magok a francziák, az ő császárjok után, a világ második nagysága gyanánt tiszteltek,* Wagramnál, július 5- és 6-án határozott vereséget szenvedett; János főherczegre, a szándékos megkésés gyanúja esett; igazságtalanúl. A főherczegek azonban attól a naptól fogva visszahúzódtak s mindinkább tétlenségre látták magokat, kiváló képességök és érdemeik daczára, kárhoztatva. Helyökbe egyelőre a békeszerető Liechtenstein herczeg lépett. Nálunk is lejáróban volt az idő, a melyet törvény értelmében nemzeti hadseregünk kiszolgálni köteles volt, mire az alkotmányos érzelmű nádor, haragot vonva bár magára, nem késett királyi testvérbátyját figyelmeztetni. A fegyverszünetet, mely sokáig titokban tartatott, az igen kedvezőtlen schönbrunni békekötés váltotta fel. Monarchiánk újra 2400 mfldnyi területtel s három millió lélekkel lett szegényebb.
L. HOLLÁN ERNŐ. Hadt. Sz.
Az ifjú Széchenyi azok közé tartozott, kik nem csüggedtek s a szállongó békehíreknek utolsó perczig nem adtak hitelt.
Pozsonyba, mely városunknak, épen Ferencz királyunk ottléte alatt, több napig tartó bombáztatást kelle kiállania, mint futár küldetett föl s nem találta azt oly siralmas állapotban levőnek, mint mondva volt. «Egyébiránt», így írja atyjának (júl. 11.) «szegénynyé tehetnek, mindent elrabolhatnak tőlünk, de nem azt az öntudatot, hogy királyunk és hazánk iránti kötelességünket híven és becsületesen teljesítettük.»
Pápára tétetvén át, a győri sánczok közt megkezdett tanulmányait hévvel folytatta, a Lipsky-féle térképeket jól ismerte, s maga is új felvételekkel, tereprajzokkal és tervekkel – részint gyakorlatképen, részint előre nem látott szükség esetére, – korábbi előkészületeinek hiányosságát szorgalmasan pótolgatva, foglalkozott; (aug. közepén) főnökeinek (Petrich, Maretics) megelégedését, barátságát érdemelve ki. A főhadiszállás nemsokára Kis-Bérre tétetvén át, kedvezőtlen időjárás mellett, rossz elhelyezés, élelmi szerek hiánya és mindennemű kényelmetlenség miatt sokat kelle szenvednie; tiszttársaik mind kibetegedtek. Ekkor már a fegyverszüneti határvonalok megszállása volt napi renden; a harczias kedv tüzének hamvadnia kelle. Széchenyit és barátait a békekötés egyes igen súlyos feltételeiről szálló hírek nem kevésbbé szomorítják, mint a kilátásba helyezett téli táborozás s csakis az a tudat vigasztalja, hogy legalább kész volt hazáját, egészégének sőt életének is feláldozásával megvédeni. A magyar felkelő sereg nagyobb része inkább a törvény oltalma alatt leendő gyors hazabocsáttatásában, sőt ezt megelőzve, tömeges szökésekben is kereste vigasztalását. (Hadtört. Sz.) Bajjal lehetett egész deczember 18-áig, hivatalos elbocsáttatása napjáig, sokféle szép szóval, ígérettel, együvé tartani. Király és nádor vetélkedtek egymással, elismerésök hálájok ékesen szóló kifejezéseiben, az ősi erény, drága haza és arany szabadság bizonynyal őszinte magasztalásaiban.*
A számos példányban nyomtatásban elterjesztett napi parancs még a 30-as években sok szegény viskóban volt rámába foglalva látható. (GÖMÖRY)
A kiállott szenvedések emléke, melyek különben egészségét nem támadták meg, a rég nem élvezett, bár csak viszonylagos nyugalom s az a remény, hogy kedves szülőit, kik ekkor Pesten voltak, továbbá drága testvéreit, kiket nagy gyöngédséggel szeretett, egyszer ismét viszontlátandja s majd nehány boldog órát együtt tölthetnek, a szokottnál is olvadékonyabbá teszik kedélyét, a mi haza írt leveleiben újra megható módon nyilatkozik. Egy gödörbe botolva leesett lovával (császári ló volt), de őrangyala most is, mint mindig, őrködött felette s feltápászkodott minden sérelem nélkül, jelentéktelen lábhorzsolással, mely miatt gyalog elmehetne akár Pestig, hogy kedves szülőit személyesen megnyugtassa. A Pápán tartandó hadi gyakorlatra talán még jó atyja is eljő s mily boldoggá tenné ily látogatással, melyhez való készülődése is neki már annyi örömet szerez. Van-e olyan boldog család, – így írja- mint a miénk, melyet a hála és kegyelet oly szorosan egybefűz! Mennyire irígyelhetnek oly sokan, kik ezt a boldogságot eljátszották; kik csak megszokásból vagy tettetésből mutatnak bizalmat szülőik iránt s nem igazi bensőséggel szeretik és tisztelik őket, stb. (Okt. 27.) Egy hónap mulva (nov. 22.) a viszontlátás reménye, minthogy szabadságért folyamodtak (t. i. Pál is), közelebb kilátásba van helyezve. Egyúttal be fogja mutatni irodai munkálatait, tervrajzait, felvételeit stb. A derék Révai tanítványa bizonynyal nem tagadta meg magát!
A békehírek; a harczszomjas nemzedék nem kis boszúságára, csakugyan valósultak. Sőt több is történt ennél, miről az emberek, tartoztak bár akárminő párthoz vagy a gondolatlan tömeghez, eddigelé nem álmodoztak.
12. MÁRIA LUJZA.
A diplomaták csinálták, első sorban Metternich, azt a házasságot, mely a legitimitásnak a forradalommal, tűznek és víznek soha sem őszinte kézfogását s a világbékének ily nagy áldozattal szerzett, senki által nem hitt, örök biztosítékát volt megpecsétlendő. Ez volt az ős császári sarjadék, Mária Lujza, Ferencz királyunk leányának, a forradalom örököséhez, Napoleonhoz, való férjhezmenetele, s azon trónra emeltetése, mely egykor nagynénjét, Marie Antoinette királynét, a guillotine alá szállani látta. A békekötés, melyet a znaimi fegyvernyugvás három hónappal előzött meg, okt. 14-én iratott alá; a házasság, a franczia császárnak első nejétől, Beauharnais Jozefintól való elválása után, 1810 ápr. 1-én köttetett meg.
Napoleon, hatalma tetőpontján állva, s neve és világuralma egy örökösével is megáldva, – mintegy magasb végzet sugallatára követte el azt a ballépést, mely, gyors eséssel, bukását vonta maga után, az 1812-diki orosz hadjáratot.
Az ifjú Széchenyi tett- és becsvágya távolról sem volt még kielégítve; égett a vágytól, hogy az előre sejtett nagy események tényezőjeképen is szerepelhessen. Áttétette magát előbb ugyan a Liechtenstein-huszárokhoz, azután ama Mehrfeld dsidás-ezredéhez, ki majd a világdöntő lipcsei ütközetben egy zászlóalj élén fogságba fog esni s a küzdő felek közt, a sülyedőnek már csak kárára, mint diplomata közvetítő szolgálatot fog teljesíteni. Ily áthelyezések akkor divatban voltak,- némi pénzáldozatba kerültek s többnyire mindkét félnek, úgy a helyét átengedőnek, mint átvevőjének, előnyére váltak. Megvan nyugtája Etzelt von Löwenfels főhadnagynak a csere fejében kapott 3000 frtról s teljes huszáregyenruháról, melyet Széchenyi az uhlánusoknál úgy sem használhatott többé, illetékes tanúktól aláírva, felsőbb jóváhagyással stb. Azt, hogy a béke nem lesz állandó, mindenki érezte s ez időszak csak átmenetinek tekintetett; de, hogy hova, merre? mint barát vagy mint ellenség fog-e a világuralkodó sphärájába vetődni? s hogy és miként fog aratni további babérokat s teljesíteni örvendetes vagy szomorú kötelességet? Arról a mi Széchenyinknek és kortársainak, de még tán az intéző körökben is, alig lehett valakinek biztos sejtelme. Wellington mondása szerint 1812-ben Napoleon Európa egyik felerészének egyenesen és közvetlen parancsolt, másik felerészének pedig közvetve és kerülő útakon. Mi szegény osztrák-magyarok jobb szárnyát, a még szegényebb, földig lealázott poroszok balszárnyát képeztük színlett neutralitással az őseregének, a német fejedelmek pedig, népeik érzületének ellenére, a rajnai szövetségbe belekényszerítve, annak zömét adták ki, pótolva szüntelen fogyó újonczainak létszámát, szolgálva esetenként ágyútöltelékűl, nyögve mindig, első sorban hálás pártfogoltja a szász király, a reájok tukmált barátság arany igáját. Csak a büszke Anglia nem hajolt meg. Győzte pénzzel. Tartott is vele a harcz, mind életre-halálra.
Az általános bizonytalanság e napjaiban Széchenyi nem pihent, sőt minden alkalmat felhasznált ismereteinek gyarapítására, látkörének szélesbítésére. Tanúságot tesznek erről kedves szülőihez írt levelei, melyek úgy, mint az előbbeniek, egyúttal fiúi kegyeletének s gyengéd, gyermeteg kedélyének megannyi bizonyitékai. Már 1810 július elején Morvaországba készűl, hová azonban jóval később jut csak el. Időközben meglakja Világost, Nagyváradot, Szerémet és Simándot. Gondos atyja nem mulasztá el, hogy jó barátokat szerezzen és biztosítson neki. Levelezésben állott mindazokkal, kik reá és sorsára befolyással lehettek. A család régi lekötelezettje, Stephaics kapitány (utóbb tábornok, kedvezmény gyanánt kérte ki magának svadronjához beosztatását. «Föltett szándékom is vala, – így ír – hogy én rája vigyázok, észrevétele nélkül, mint a szemem világára; hanem eddig én és mások is tapasztalták, hogy nincs arra szüksége, mivel jó nevelőitől oly szép principiumokkal föl vagyon ékesítve, hogy őtet mind alatta mind pedig fölebb valói az tanulása és fáradhatlan iparkodásáért nagyon szeretik, – – a mi a barátságot illeti, azon fogok igyekezni, hogy én a gróf főhadnagy úrét megnyerhessem,» stb. Vlasics óbester pedig, a későbbi bán, azt írja róla: «Minden erköltse ezen ifjú úrnak bizonyossá tészen, hogy a hazának és Excellentiádnak reménységeit bőven be fogja telyesíteni.» Nem csoda, hogy előre is ily jó véleménynyel voltak róla az emberek, ő maga minden perczben dicső elődeinek vérét érzé ereiben. «Drága jó atyámnak (írja neki 1810 júl. 3.) bizonynyal soha sem lesz bánata énmiattam; hisz' az én dicső elődeimnek drága vére folyik az én ereimben is s hogyan tudnám elfelejteni mindazon atyai intelmeket, melyeket örök hálával s mindig oly benső megindulással fogadtam!»
Világoson aránylag legrosszabb dolga volt; főleg kezdetben. Szállásaik, istállóik már rosszabbak alig lehetnének. Szobája, mely a jobbak közűl való, mintegy másfél négyszögölnyi térfogatú, minden bútorzat nélkül, istállója egy bedőlt félszer. Az oláh lakosok oly műveletlenek, hogy bár csinos földjeik után semmi jövedelmök nincs s ha van is, nem tudják annak hasznát venni. Egész éven át beérik egy-egy darab juhsajttal és kenyérrel, főzni nem tudnak, legfőbb csemegéjök a mamaliga; s a szegény katona is, tiszt vagy közlegény, ezzel kénytelen beérni. Jóravaló korcsma sincs, hol drága pénzért is kapnának valamit s így magok főznek otthon magoknak; sokan megbetegesznek: ő maga egészséges s jó étvágygyal van megáldva, a nagy fáradalmak után nem is von meg magától semmit. Bajtársain is segít, a hol lehet; de mindez sok pénzbe kerűl, szigorú gazdálkodási elvei daczára. (Júl. 21. atyjához.) Anyjához még kedélyesebben ír. Örömmel vette hírét szeretett testvérje, Pál quietálásának, valamint idősb testvérjök, Lajos, szerencsés hazaérkeztének is. Most már, úgy hiszi, minden a legjobb rendben van. Egy fiú a polgári pályán, egy otthon a gazdaságnál, egy pedig, már mint ő, – a hadseregnél! Lajos, mint említők, házas volt már s Horpácson lakott. Pált szinte már látja képzeletében, mint tüzes gazdát lótni-futni, kurta nankin felöltőjében a ház körűl, majd mint szerelmetes férjét boldog feleségének s végre még mint papát is, körűlrajongva kis Palkók seregétől, kiket ő majd mint vén küraszir nehéz csizmákban addig fog hajszolni, míg mindannyit elkapkodva végig csókolhatja, stb.
13. VILÁGOS VÁR.
Ez álmodott szép jövő egészen máskép alakult. Idyllből tragédia. Pál neje az ábrándos Meade Karolina lett, kinek, valamint egyetlen gyermeköknek kora elhúnyta Széchenyinek annyi szívfájdalmat okozott, sőt élete tragikumának egyik megfejtetlen rejtélye maradt.
Mielőtt Arad megyétől búcsút vennénk, egy két érdekesb mozzanatot kell, ugyan csak saját levelei nyomán, kiemelnünk. Az első kedvetlen benyomás elmúltával a szép vidék és kedves környezet, jó levegő és víz, tán még jó bor is, csakhamar kibékítették, sőt egészen megnyerték rokonszenvét. Edelspacher alispán előkelő házában neki és bajtársainak jó napjaik voltak. Jobb szállást kapott, istállóját pedig, sajátkezűleg is segédkezve, alkalmassá tette. Bohusék s a többi urak birtokain vadászatok rendeztettek, melyek vígan folytak le, egy alkalommal négy őz közűl egyet Széchenyi ejtett el. Visszasovárog ugyan mindig kedves otthonába, szülői és testvérei szerető körébe, kik Czenken élvezték a vadászat és víg társaság gyönyöreit, fűszerezve a kastélyban rendezett házi színházi előadásokkal, melyekhez, a darabokat Steigentesch költő-barátjok szolgáltatta. Mily boldog volna, ha ő is ott lehetne! A vadászati nemes sportnak mindig kedvelője volt, érdeklődött máshol is iránta, sőt beállott e téren is a terjesztők, a reformátorok sorába; ezt is, mint mindent, magasb szempontból fogva fel. Miért szerette annyira (mikor t. i. ideje volt reá!) a vadászatot? e kérdésre egy helyen ezt a feleletet adja: «Mindaz, mi az egészséget előmozdítja, a testet edzi, az embert függetlenebbé teszi s az érzékiséget háttérbe szorítja: soha eléggé nagyra nem becsülhető. Ezért, csakis ezért szeretem úgy a vadászatot – s még inkább a lovakat.» (Napló. 1819.) Évek múlva, visszapillantva ifjúkori neveltetésére, egy kis túlzással ezeket mondja: «Ha akkor szabad akaratomat követhetem, vadász lettem volna. De nem valami tudós vadász, ki az erdészethez is ért; hanem egy reggeltől estig kalandozó puskás korhely!» (Önism.) Bizvást hozzátehetjük ez idézethez, hogy Széchenyi magára hagyatva s bölcs atyja vezetését nélkülözve, sem gyökeredzett volna be az erdők homályában Nimródnak; valamint később sem ragadhatott meg huszár- vagy dsidás-tisztnek ezredénél, még ha kissé jobban is megbecsülték volna őt ottan az osztrák hadseregnél. A lótenyésztés előmozdítására tett erőfeszítéseinél és sikereinél is saját későbbi vallomására hivatkozhatunk, hogy akkor is nem annyira a lovat, mint inkább az embert tartotta szem előtt.
Még sokkal érdekesb adat az, mely a leendő nemzetgazdászati politikust, utóbb majd a magyar borismertető társaság s az országos gazdasági egylet egyik alapítóját ismerteti meg velünk. Látszólagos szórakozásai és mulatozásai közt egyszer csak azzal a váratlan tudósítással lepi meg atyját, hogy – birtokos lett, még pedig szőllőbirtokos Magyarádon! A kamara prefektusa a hasztalan heverő területnek, melynek műveléséhez az államnak nem volt ereje, részletekben magánosok közt kiosztását kezdeményezte s többi közt Széchenyinek is juttatott belőle. Elfogadta s máris több ezer frtnyi nyeresége lehetne rajta, ha tovább adná. De ő ezt nem teszi, barátja Végh szivességére támaszkodva, ki távollétében a gondozást magára vállalta. Egyelőre puszta a terület; de be fogják ültetni legjava ménesi vesszőkkel, melyeket már megszerzett s csak két évig kell várnia, hogy bő szüret jutalmazza fáradságukat. Különben a magyarádit izlése szerint eleibe teszi a ménesinek, mely nagyon is édes és erős, míg amaz jobban itatja magát, zamatja pedig egyforma. (1810 aug.)
Az őszszel nagy szemle és hadi gyakorlatok tartattak, melyekre az öreg Mecséry altábornagy hazánkfia, ekkor a bécsi hadi tanács elnöke, is lejött, s teljes megelégedését nyilvánította. Széchenyi számfelettisége ekkor vége felé járt s ő negyedik lett volna a kapitánysághoz.
Záradékul jöttek a víg szüretek, melyeknek akkor Magyarország áldott vidékein országszerte nagy divatjok volt. Mindenfelől zene, lárma, tűzijáték s ovatosan kelle úton, útfélen a részeg oláhok elől kitérni, nehogy tréfából agyonüssék az embert, stb.
A következő év elején (1811) már éjszakra rendelték hadosztályainkat, Morva- és Csehországba, hol egyelőre figyelő állást kell elfoglalniok, míg a helyzet tisztultával megtudják, ki ellen lesznek indulandók. Széchenyi örül, hogy tapasztalásait új országok és új emberek ismeretével fogja gyarapítani. Jó barátok ott is akadtak; sőt rokonok is. (Auersperg, Kinsky, Waldstein, Cavriani, Desfours, stb.) Hohenmauthban vesz hírt a magyar országgyűlésről, még pedig annak egyik előkelő tagjától, egyenesen édes atyjától. Ez az 1811-diki pozsonyi országgyűlés volt, mely aug. 25-től 1812 máj. 26-áig tartott s Drezdán szentesített öt czikkelylyel gazdagítá törvénykönyvünket; ezek közűl a Ludovica akadémiára folytatólag tett hazafias ajánlatok mellett, lényeges csak egy volt, t. i. a hadsereg élelmezésére, szokott «cautelákkal,» önként, (mint liberum oblatum) megajánlott termesztmények. Az ország sérelmeinek és kívánatainak tárgyalása későbbi, nyugodtabb időkre halasztatott, a buzgóbb hazafiak nem kis aggodalmára. Az alkotmányos életnek másfél évtizedig felfüggesztése jutalmazá a nemzet e nagylelkűségét. A Széchenyiek a loyalis nagy többséghez tartoztak s minden tétovázást időn kívülinek tartottak. Az ifjú Széchenyi, szinte Berzsenyi «Él még nemzetem istene!» ódájára emlékeztetve, lelkesen felkiált, hogy hát «vannak még honfitársai, kik méltók a magyar névre, kik őseik példáját követve, mindenkor készek királyuknak és hazájoknak segítségére sietni» stb. (Okt. 3.)
Pár nap mulva az a meglepő hír jut el hozzájok, hogy az oroszok megverték a francziákat, s hogy ezek «en debandade» futnak visszafelé. Álhír lehetett, mely a valóságot jóval megelőzte, a mi egyébiránt nagy változások előestéjén nem oly ritka dolog. Előre vetett árnyék! Napoleon szerencsétlen 1812-ki hadjárata kezdetén, mikor az oroszok mélyen átgondolt és jól kiszámítva volt terv szerint kitértek minden komolyabb összeütközés elől s mind beljebb húzódtak vissza kietlen birodalmuk rengetegeibe, – akkor a francziák valami nagyobb vereségének híre a mi táborukba el sem juthatott, egyéb a porosz tisztek útján. Ők lehettek, ily jó hangulatra számított álhíreknek is kárörvendő terjesztői; ők égtek leginkább a vágytól, hogy saját ügyöket nemzetivé téve, a német becsület megmentői s a világszabadság előharczosai gyanánt szerepelhessenek.
14. LUDOVIKA CSÁSZÁRNÉ.
A mi tisztjeink mitől sem féltek annyira, mint a reájok váró tespedő élettől, s előléptetéseik tartós megakadásától. Széchenyi, első mindig, mikor már tettre. kerűlt a sor, nem osztozott vérmes reményeikben, ohajtásaikban. «A katona mindig óhajtja a háborút» – írja atyjának – «s biztosra veszi a győzedelmet, habár az eddigi tapasztalás nálunk mindig az ellenkezőre mutatott.» – «Én bár hátra nem fogok maradni, semmi jót nem reménylek, de minden rossztól félek inkább.» «Talán valami nagyszerű előmenetelt tettünk azóta a hadi tudományokban? Vagy egyéb állapotaink annyira megjavultak már? Vagy csak a vak véletlenre bízzuk magunkat, föltéve, hogy majd ezentúl jobban fog menni minden. Pharao játéknak nézzük a háborút, hol sokszor a legbutább győzi le mindnyájokat. Azt hiszszük, hogy csak szerencse kell hozzá, nem pedig ész is?» stb. «A komolyan gondolkodó mit tehet egyebet,» ily következtetésre jut végre is, «mint hogy feláldozza életét a közjónak, bár sokszor ezt is hiába, s nyugodtan az isteni gondviselésre bízza sorsát.» – Azonban a Prága körül állomásozó sorezredeket kezdték már hadi lábra állítani s felszerelni, a tisztek minden perczben várják a parancsot az indulásra. Ő azonban tudván azt, hogy mikor legnagyobb a lárma, akkor többnyire semmi sem lesz belőle, csendesen meghúzódik hideg kvártélyán s meleg párnái közt jó ágyában addig a míg módja lesz benne; majd ráér azután eleget fázni és éhezni, még pedig czél nélkűl, a táborokban.
Széchenyi aggályait a legközelebbi, bár győzedelmes, nagy hadjáratban eléggé igazoltaknak fogjuk látni. Nem mintha semmit se tanultunk volna a dicstelen multnak szomorú tapasztalásaiból; sőt bízvást elfogadhatjuk azon sokszor ismételt állítást, miszerint a hosszú s egyenetlen küzdés alatt nem egy műfogását sajátították el az eddig győzhetetlen nagy hadvezérnek, míg ő maga szerencsecsillagába bízva s el is bizakodva, egyben-másban hanyatlani látszott, tábornokai pedig nyugalom után sóvárogtak, élvezni akarván a fáradsággal szerzett dicsőséget és anyagi jóllétet; de a mi lassú haladásunknak, félsikereinknek és veszteségeinknek egy olyan oka volt, melyet azóta avatottak és avatlanok, intő példaképen is elég sokszor felhánytak s melyet az ifjú Széchenyi is, miként jegyzeteiből s leveleiből, a sorok közt is olvasva, megérthetjük, hamar felismert. Ez az igazi egyetértés, a szoros összetartás, az egységes vezérlet hiánya volt. Külön működtek a roppant hadtestek, s ritkán voltak egymásnak mozdulatairól s czélzatairól értesűlve. Sőt az a fekete gyanu is férkezett szíveikbe, hogy mindegyiknek külön czéljai vannak, s hogy első sorban kiki a maga érdekét, és csak azután tartja a közös érdeket szem előtt. Nem tartozik feladatunkhoz az egész hadjáratnak történetét bárcsak vázlatban is adni; de mint laikusok is kimondhatjuk, hogy azt a tudomány és technikai fejlődés mai álláspontjából megítélni s összehasonlítani nem is lehet. Ha csak azt az egyet veszszük is, hogy ma nehány nap alatt több történik, mint a mi akkor hónapok alatt végbement! Nem volt akkor sem vasút sem távírat stb.
Fenmaradtak Széchenyinek e válságos napok alatt szülőihez írt levelei, melyek ismertetése e hetven két szempontból válik kötelességünkké. Egyik az általánes világtörténelmi, másik az egyéni életrajzi szempont. Bármily töredékesek legyenek is ez adatok, amott megadják nekünk a kellő háttért, mely nélkűl némely dolog érthetetlen volna, emitt megvilágítják, munkánk szorosabb feladatához képest, egy rendkívül érdekes egyéniség fejlődését, viszonyát korához és kortársához. Ez utóbbiak közt első sorban a szövetségesek összes haderejének fővezérét, Schwarzenberg herczeget kell felemlítenünk.
