IV.
IV.
15. NAPOLEON KORABELI FEGYVEREK.
Az 1813-iki hadjárat. Sz. kapitány lesz. Drezdai ütközet Prága emberszerető lakosai. Nollendorfi magaslat. Szász- és Csehország szenvedései. Schwarzenberg hg. dicsérete. Sz. betegsége, szenvedései, kitartása. Napoleon visszahuzódása. Lipcsei ütközet. Széchenyi nevezetes ténye a lipcsei ütközetben. Gr. Zichy Ferdinánd levele. Wurzbach. Thielen.
DERÉK atya, mondanunk felesleges, egészen az események színvonalán állott. Fiára, bár szemébe nem mondotta is, büszke volt, s benne nemcsak saját műve folytatóját, hanem előbbre vivőjét is jókor felismerte; conservativ elveinek a reformer elveivel való összeütközése még csak később tünhetett volna fel, mikor az öreg nem volt már az élők között. Bízott benne, hogy a katonai pályán is, díszszel fogja megállni helyét, ha tán nem az elsők sorába felküzdeni magát. Leveleit ereklyeként őrzé meg s külön csomagba gyűjtve, sajátkezűleg látta el a következő hátírattal: «Briefe meines Sohnes Stephan, als er in dem für ganz Europa entscheidenden Kriege des Jahres 1813 und 1814 an der Seite des damals die Truppen aller Alliirten commandirenden Carl Fürsten v. Schwarzenberg gedient und mit Ruhm und Ehre gefochten hat.» Akár véletlenűl húzzuk ki bármelyikét e leveleknek, nem tehetjük le olvasatlan, s nem azon élénk óhajtás nélkűl, hogy a többiek tartalmával is megismerkedhessünk! *
L. az akadémiai kiadvány IX. kötetét.
Bazelből jan. 1. 1813 kelt első levele, mely szerint mindinkább közeledve a franczia határhoz, ellentétben korábban mutatott pessimismusával, már a győzelem biztos reményével van eltelve. Hüningent nyolcz napon át folyvást lődözték, minden lövést, Pappenheim tábornok közelében gyönyörrel szemlélt, nyugtalanúl várva a kis fészek bevételét, mely úgy hiszi, nem fogja további előrenyomulásukat hátráltatni.
Jan. 3-án már előbbre, Altkirchben van, ellenséges területen. Nem feledi el újévi üdvözletét jó szülőihez, kiket Pesten átutazása s a fegyverszünet daczára nem láthatott. A fiúi szeretet és gyengédség ugyanazon megható nyilvánulásaival találkozunk most is, minők eddigelé felköltötték rokonszenvünket. A postai közlekedésnek rendes lassúságán kívül még az az akadálya is volt, hogy a leveleket felnyitogatták, tehát tartózkodónak kellett lenni, úgy a hírek mint vélemények nyilvánításában.
Kapitánynyá (bár svadron nélkűl) történt előléptetését (jún. 25. 1813) Liebenből tudatja, Prága közelében, röviden. Ezt is inkább atyjának véli köszönhetni, kí folyvást jó lovakkal látja el, mire főparancsnoka a herczeg, maga is jó lovas, különös súlyt fektet. Különben egész nap ennek lesi a parancsait, és semmi egyébre nem ér rá.
Launból aug. 18. már a szövetséges hadak egyesülésének s Napoleon drezdai helytállásának szelét érzi. Barclay de Tolly, Wittgenstein, Kleist, eddig különválva működtek, s most Schwarzenberg fővezérlete alá kerűlnek, a ki, ha a reá váró nehéz feladatnak megfelel, korának legnagyobb embere lesz. A «szeretetreméltó» Wellingtonról is a legszebb dolgokat hallja, a ki a francziákat József alkirálylyal és Soult marechallal együtt kiszorította spanyol földről, seregök utolját pedig a Pyrenéusok közé ékelte, s a kik szorongatott császárjoknak segítségére már nem jöhettek. Többi közt a svéd trónörököst (Bernadotte-ot), kinek kíséretében jó barátja, Nesselrode, is van, tartja Napoleon legveszedelmesb ellenfelének. Az ő tábornagya igen kegyes iránta, de kegyetlenűl meghajszolja, s ha egy lova kidől, azonnal a magáéival kínálja. Tíz mérföldnyire is elküldték, s ha patkót veszt, a cseh útak feltörik a ló körmét stb. De hát, szívesen feláldozza nemcsak lovait, hanem saját csontjait is; csak az emberiség javára essék!…
A kiállott fáradalmakról némi fogalmat nyujt következő, Prágán aug. 31. kelt levele. «Elvesztettem köpönyegemet, (egy kozák vitte el) 14 napig úgyszólván minden takaró nélkűl voltam, szörnyen áthültem s most nyomorúlt beteg vagyok. – Mindnyájan igen sokat szenvedtünk. Az időjárás is ellenünk van. Egy perczre sem állott el az eső, s ágyúink a mély útakban megsülyedtek. Így nem foglalhattuk el Drezdát, s Napoleon, ki eddig még mit sem tudott a mi mozdulatainkról, Bautzenből, egész seregével bement (26-án délben). Minden fáradságunk hasztalan volt, s 6000 emberünk esett áldozatúl a legjavából.» Némely történetíró (legújabban Wolesley) szörnyen hibáztatja Napoleont, hogy vert seregünket nyomban tovább nem üldözte, mely esetben azt végleg megsemmisítette volna. De ha a járhatatlanná vált útak minket akadályoztak, bizonnyal őtet is megakasztották volna. Különben is roppant veszteségei után neki általában a defensivára kelle szorítkoznia, s az ellene nyomuló túlerőnek megosztására számítnia, miszerint egyenként verhesse meg őket, mielőtt egyesülhetnének. «Másnap (27-én) a harcz újra kezdődött, emlékezetes nap mindannyiunkra, de különösen reám nézve. Olyan hideg volt, mint téli időben, s folyvást esett, úgy hogy tíz lépésnyire sem lehetett látni. Reggeltől estig hideglelésem volt; ember nem képzelheti, mennyit szenvedtem s e nap eredménye az, hogy Barclay de Tolly (az orosz hadvezér) Schwarzenberg parancsait nem fogadta meg, neki Pirnáról támadni kellett volna; mi pedig megtartottuk állásunkat, melyből az ellenség semmi áron ki nem bírt mozdítani.
16. SCWARZENBERG HERCZEG.
Az a bajunk volt azonban, hogy csapataink három nap óta mit sem ettek s visszavonulásra kaptunk parancsot. Az eső még egyre esett, az ellenség folyvást nyomunkban, s ha sikerűl neki Kulmot hatalmába keríteni, hadseregünk nagy részét elvesztjük vala; de mi, bár rémületes veszteséggel, minden pontnál visszavertük. Döntő ütközetre, mind a két fél teljes kimerűltsége miatt, alig van kilátás. Minden jót reménylek, de attól félek, hogy az egyenetlenség (!) nagy ártalmunkra lesz. A csatában legjobb lovamat elfogták, rajta volt pogyászom is, s minden pénzem,» stb. «Ez ütközetben Moreau» – (e szerencsétlen, kit a forradalmi elvekkel s Napoleonnal való meghasonlása az ellentáborba hajtott) – «mindkét lábát veszíté,» (bele is halt). «Andrássy és Mariássy pedig halva maradtak, Gyulai és Friesenberg megsebesültek. Egyébiránt a mi veszteségünk – így végzi tudósítását – mégis jóval csekélyebb mint a francziáké. (A francziák természetesen az ellenkezőt állították.) Bocsánatot kér, hogy több részletet nem írhat, de nem bírja már. Kéri szülői áldását. Ez, mint tudjuk, elengedhetetlen befejezése minden levélnek. – A francziák Napoleon hanyatló szerencséjének egy utolsó fellobbanását ünnepelték e hadi tényben, veszteségöket csak tíz ezerre, ellenfeleikét háromszor annyira becsülték. Többek között Murát, fogságba ejtette Meskó tábornokunk 10,000 főnyi hadtestét stb.
Pár nap múlva, Prágából, pótlólag megküldi a részletesb tudósításokat, melyek szerinte, már nem is lehetnének «örvendetesebbek». A cseh fővárosnak azonban elég szomorú képe volt. Több mint 8000 sebesűlt ápolás alatt, s folyvást többet hoztak. Gróf Paart, a fővezér első hadsegédét, Bécsbe küldötték a császárnéhoz, kinek átvitte a két franczia sasból álló diadaljelvényeket, egyikét Noviból, másikát Austerlitzból származót, mely utóbbin rajta fügött a becsület-legio keresztje.
17. NAPOLEON.
«Hihetetlen fokra hágott, úgymond, a lelkesedés úgy a hadseregnél mint a tartományokban, s mindenki a legszerencsésebb végét jósolja a hadjáratnak. Napoleon nagyon veszélyes helyzetben van; azt hiszik, nem fogja szétszórt seregét Lipcsénél összeszedhetni. A mi mozdulataink – úgy látja – ismét Drezda felé fognak irányulni, de csak nehány napig tartó pihenés után, mert a mennyit csapataink eddig szenvedtek, az valóban hihetetlen. Neki magának hideglelése tart ugyan még, de már múlófélben van. Széchenyit akkor is a lélek táplálta; beteg testének engedelmeskednie kelle. Egy napi pihenés, olykor pár órai is, elég volt neki úgy mint Napoleonnak, hogy ruganyosságát visszanyerve, új meg új erőfeszítésekre vállalkozzék. Hol nagy örömmel előre, hol nagy boszúságára parancs szerint hátranyomúlva, egy ily alkalommal (szept. 17.). Teplitzet mondja Európa legérdekesb pontjának, mint a hol akkor a szövetségre lépő nemzetek és népek (!?) összes képviselői, s fejei (a három monarcha) együtt valának, de oly módon, hogy közvetlen érintkezésben kelle velök élni, s minden feszesség, szolgálati viszony s rangkülönbség mintegy eltüntnek látszék. A levegő azonban itt is büzhödt páráktól van eltelve; a mezőn még temetetlen hevernek halottak és sebesültek, teljes hiány van mindenben, a hadsereg szerfelett nagy, az útak elromlottak, az élelmi szekerek fennakadnak, nagy a drágaság, stb.
Prága városát mindenek felett dicséri, melynek emberszerető lakossága több mint 14,000 sebesülttel és fogolylyal éreztette jótékonyságát. (Szept. 6.) «Vajha példát vennének róla mindenütt! Oly fényesek, oly nagyszerűek a mi kilátásaink. Oh, ha még most is füstbe mennének! Mikor oly közel állunk az emberiség felszabadításához s elnyomóik zsarnok hatalmának megtöréséhez. Szívesen magunkra vállalunk minden fáradságot, erőfeszítést, hogy e rablánczokat szétzúzzuk, áldozunk életet, vagyont, hogy Európa határai közt a békét és egyetértést, melytől egyedűl függ minden boldogságunk, ismét visszaállítsuk és biztosítsuk. Majd ha e küzdelem befejezésével diadalmas babérok fogják harczosaink homlokát ékesíteni, s mi örvendezve és boldogan térünk vissza rég nem látott kedveseink körébe: oh szép álom, alig bírom ennek üdvét felfogni!» stb.
Szabad perczeit mind ily s efféle levelek irására használja fel.
Még a tepliczi főhadiszállásról, melyet akkor elhagyandók voltak (szept, 11.), tudósítja atyját a bautzeni véres eseményről, mely egy pillanatra ismét Napoleon felé fordítá a szerencsét. «Úgy tett, mintha Peterswaldénál akarná az átmenetet (az Elbán?) erőltetni. 40–60 ezer embert tolt előre egész Kulmig. Maga tartott szemlét felettök szinte Nallendorfig. Gárdájából többeket elfogtunk, de biztos hírt felőle még sem kaphattunk; föl kelle tennünk, hogy egész erejével a határunk szélén áll. Bautzennél Blücher erős előnyomulása miatt nem maradhatott, még kevésbbé Drezdánál, hol az élelmiszerek oly nagy hiányában szenvedett, hogy katonái már lóhússal táplálkoztak. Mára vártuk a döntő ütközetet, mikor hadseregünk még távol sem volt kiegészítve, mert (Mehrfeld, Colloredo, Gyulai stb.) több mint 80 ezer ember s 250 ágyú hiányzott belőle. A vészterhes nap, hál'isten, elvonúlt felettünk; holnap pedig,» önérzetesen teszi hozzá! – «állunk szolgálatára.» Másnap azonban megtudták, hogy az csak «demonstratio» volt, hogy a svéd örökös egy nevezetes győzelmet vívott ki (6000 fogoly, 60 ágyú stb.) és hogy Napoleon vonúl Lipcse felé.
Következő nap már más volt az ujság. «Tegnap», – így ír szept. 13-án ismét atyjának – «meleg napunk volt. A francziák minket mintegy megkerűlve, Nallendorfig nyomultak s elfoglalták annak magaslatait. Négy órakor reggel már lóháton valánk s két óra alatt visszafoglaltuk e magaslatokat. A gárda lehető legjobban védte magát, de kénytelen volt mégis az oroszoknak Wittgenstein és Pahlen alatt, engedni. Würtenbergi Ágoston pompás egy pár támadást intézett. Colloredo Breitenaunál tört ki; déltájban a francziák a cseh határon túl voltak, s d. u.4 órakor már Giesshübelnél állottak. Ma elhagyta (t. i. Napoleon) egész állását, hogy Blücher ellen forduljon, ki 160 ezer emberrel áll elébe. Tán e pillanatban ütköznek, az eredményt nem sokára megtudjuk, mert innét (Teplitzről) Pirnáig és Königsteinig megyünk előbbre.» Szinte csodálkozik rajta, hogy a francziák oly rosszúl hadakoznak, hogy minden mérkőzésnél ők sokkal többet vesztenek, mint a mieink. «Így tegnap is» – ezt hozza fel példáúl – «csinos kis csetepatén csak 1200 embert vesztettünk, s 2000-nél több hadi foglyunk van.» Különben egészsége már helyreállott, mind a mellett hogy rémítő sokat kell ide s tova nyargalnia, úgy, hogy szinte a lábszárai is megnyúlnak tőle.
A főhadi szállás még jó darab ideig Teplitzben maradt. Embernek, lónak pihenés kellett. Szept. 16-án nagy megnyugvással írja, hogy a látszólagos disharmonia, köztünk és az oroszok közt megszünt, mielőtt mélyebb gyökeret verhetett volna; s így a közös jó ügynek ismét derültebb kilátásai lehetnek. Borzasztók voltak a szegény Szászország és Csehország lakosaira mért szenvedések. A harczmezőkön még temetetlen büzhödnek a halottak, nagy az inség és drágaság, p. o. egy kis üveg bor 8–10 frt, s minden ilyen arányban.
Ugyanonnét szept. 21-én részletesebben leírja a hadviselés módját, a győzhetetlenség hírében állott franczia császár ellenében. «Mi», úgymond, «lassan, de biztosan mozdulunk előre, a «jó ügy» bajnokai, míg Napoleon az ő seregével annyit masiroz ide s oda, hogy az nemsokára egészen elfogy. Egy nap sem múlik el valami csetepaté nélkül. A francziáknak nincs már élelmök; lovaik elhullanak az úton, úgy hogy a világbéke helyreállítását most már mégis csak remélhetjük. Ez az egyedűli módszere a francziákkal való hadakozásnak, mert rendes csatasorban, már ezt meg kell nekik adnunk, sokkal gyorsabb és biztosabb átnézetök van, míg mi apróbb támadásoknál vagyunk előnyben. S ezt annyira érezzük is, hogy nagyobb csatába, minő p. o. a drezdai volt, nem is egyhamar fogunk beleereszkedni. Itt van az a férfiú – így folytatja – a kit csak most tanultam megismerni, kiben föltétlen bizalommal a siker biztosítékát látom. Ez a bámulatra méltó Schwarzenberg, kinek velem együtt minden jól értesűlt, a többieknek, úgy mint Blüchernek és a koronaherczegnek hadi tetteiket is egyedül fogja érdeműl felróhatni. Mert ezek már mind nem léteznének, ha Schwarzenberg az ő lassú, de combinált mozdulataival Bonapartét úgy el nem ámítja, hogy ama kettő irányában teljes tétlenségben maradt. Így Kulmnál voltakép ki volt a nyertes? Becsületem szentségére mondom, hogy ha a mi tábornagyunk nincs, soha sem látjuk többé a mi armádiánkat. Hallatlan nyugalommal, hidegvérrel bír. Mindenki más-más fogalmat alkot magának róla, mint egykor Wallensteinról vagy Laudonról. De, valamint ezek páratlan hadvezérek, a mikor egy egységes hadseregnek az élén állanak, épen oly utolérhetetlen példánykép ez a Schwarzenberg, a kinek egy oly véghetetlen becsvágyó Barclayt, Wittgensteint s a többieket kell összetartania, kik mind nem szívesen állanak egy osztrák tábornagy alatt, s kiket csak higgadt jóságával kényszerít az engedelmességre. Mily nehéz jól kijönni az orosz császárral, a porosz királylyal, aztán meg az angolokkal, kik szintén bele akarnak szólni a dologba, s mily nemes lélek az, mely mindent feláldoz, csak hogy az egyetértést fentarthassa! – Így a kulmi győzelem dicsőségét is átengedte nekik stb. Nemrég mindnyájan láttuk Bonapartét, ott állott egész kíséretével a nallendorfi magaslatokon,* hogy az átkelést erőltesse; de nem sikerűlt neki, mert mozdulatlan állottunk ellenében, mint a sziklák. Igazán tréfás dolog, mit nem tesz az a becsvágy. Látjuk a halált előttünk, megettünk, mellettünk, s megálljuk helyeinket» stb.
Csalódott; az nem maga Napoleon volt, hanem egyik tábornoka.
Mint veszszük észre, a győzelem előérzetében ekkor már szerették a rettegett Napoleon császárt ismét csak Bonaparténak nevezgetni. Széchenyink nemes lelkében is csak késöbb ébredt fel a bukott nagyság iránti rokonszenv, még pedig közepette a környezetében uralkodó általános diadalittasságnak és nemtelen kárörömnek. Világszerte ismétlődött a régi mese a haldokló oroszlánnak szánt szamárrugásokról.
Eközben megismerkedett a mi kapitányunk a hessenhomburgi trónörökössel, ki szintén csere útján a saját ezredéhez óhajtotta megszerezni, mint a hol több nyilás volt, s így Széchenyinek is előbb lehetett kilátása arra, hogy végre századot kapjon, s így azzal kecsegtette magát, hogy az ő kedves czenki fészkébe már mint őrnagy fog visszatérhetni. E reménye, min valóban csodálkozhatunk, nem ment teljesedésbe. A herczeg fővezért környékező gallopinek közt ő ekkor csak a 8-dik rangot foglalta el; de oly kitüntető barátságával dicsekhetett parancsnokának, gróf Mehrfeldnek, hogy a hadjárat befejezése előtt tőle elmenni hálátlanságnak tartotta volna. Örvend, hogy végre megmozdulnak s helyöket Benningsen 80 ezer főnyi pompás hadteste, 164 ágyúval foglalhatja el. Hírét veszi a bajorok csatlakozásának is (ezeknek 30,000 főnyi hadseregök volt), melyet majd a többi németeké is követend. Az egész hadjárat most már úgy tűnik fel előtte, mint egy hajtóvadászat, hol egy nagyon ügyes nyúl csupa ügyetlen agaraktól hajszolva, ezeket bár kifárasztja, de utóbb mégis csak hatalmokba esik. Fogadni mer, hogy újévkor már a Rajnánál lesznek. (Szept. 24.)
Az öreg Széchenyi sokat tartott reá, hogy fiának egész magaviselete mindenkép hibátlan legyen. Különösen óva inté az adósságcsinálástól. Ezt azonban az ifjú Széchenyi nem mindig kerűlheté el, s nem is tudott ellentállani a kisértésnek, hogy szorultságban levő tiszttársait olykor ki ne segítse. A mostani hadjárat véletlen esélyei nehányszor zavarba ejtették. Bécsben átútaztában egy ezer frt erejéig meglopták. Lova elesett, megszökött, mindenestől, egész ruha- és pénzkészletével együtt a martalócz kozákok, e kedves fegyvertársak, prédája lett stb. E miatt egy kis ízetlenség támadt közte és tán fösvénykedő örege közt, kinek rosszalását egész az elkeseredésig szivére vette. «Ne is éljek inkább» – írj a – «ha szülőim szeretetét és bizalmát, e legdrágább kincsemet, elvesztettem.» «Nincs többé semmi örömem, ha ilyen tudattal kell új meg új életveszélyeknek eleibe mennem.» Leírja aztán kiállott szenvedéseit. Drezdánál, olyan nagy volt a vereségök, hogy azt leírni sem lehet. Az elrablott ruhája és köpönyege helyett lehetetlen volt mást szereznie; Wittgensteintől Barclayhez, ettől Pahlenhez küldve, három nap és három éjjel folyvást ázott, mást mint penészes kenyeret és poshadt vizet nem kapott, nem csoda, hogy megbetegedett; de azért még visszament, félholtan is teljesítve kötelességét, abban a reményben, hogy egy jótékony golyó véget vet nyomorának. Tábornagya erővel vitette el Prágába, s oly kegyességgel és részvéttel viseltetett iránta, hogy azt sohasem felejtheti el. Nyolcz nap múlva megint csak Teplitzen volt; fütyültek a golyók körűlötte, de nem íjedt meg tőlük, s az egész hadseregben nem lesz egy ember is, a ki kétes véleménynyel lehetne róla. A drezdai ütközet alatt láza ismét erőt vett rajta, lova megszökött, gyalog kelle futnia egész Panewitzig, hol aztán egy rossz gebét vett 100 aranyért, de megadott volna érte még 500-at is, mert élete akkor még kedves volt előtte; most már nem törődik vele. Újra kellett magát felszerelnie mindennel, s háromszoros áron mint Bécsben. Jóakaró barátjai, Ballabene bankár, dr. Sachs és Appel kapitány, kik nem uzsorások, minden kamat nélkűl látták el pénzzel, de most vissza kell nekik adnia, stb. Jó atyja természetesen azonnal intézkedett s nem hagyta őt bizonytalanságban. Most rajta volt a sor, ismét azon tépelődni, hogy szülőinek panaszaival egy rossz órát szerzett, vagy tán neheztelésöket is magára vonta, holott olyan szerető és előrelátó szülői tán senkinek sincsenek a világon, mint ő neki. Egészsége is csodálatosan helyreállott; egy erős kémszemle után Lipcséig fognak nyomulni, s úgy látja a dolgok állását, hogy nyolcz nap múlva nyoma sem lesz többé egy franczia hadseregnek. (Okt. 2.) Ez a franczia hadsereg azonban, megfogyva bár de törve nem, lépésről-lépésre ellentállott; létszámát most is még 190,000-re becsülték (a szövetségesek 350,000-e ellenében); s Napoleon neve varázsában bízva, nem mondott le a reményről, hogy hirtelen rohammal megdönti Schwarzenberg hadseregét, még mielőtt az egyfelől Blücherrel, másfelől Bernadotte-al egyesülhetne. Ez a még romjaiban is bámulatra méltó franczia hadsereg, csodaképen majd minden ponton jelenlevő s elleneit mesés Meduza-fő gyanánt megdermesztő nagy vezérének szemei alatt, létezésének még majdnem egy időbe eső négy csatában adta igen nyomatékos jeleit. Ezeket a történetírók ily sorrendbe foglalták: Wachau, Connevitz, Lindenau, Möckern.
Még Altenburgból okt 13. a mi tudósítónk Wittgenstein és Klenau hadtestek vitézségéről emlékezik meg, mely elől a francziák csak további hátrálással menekülhettek.
«Nagy számmal vagyunk» írja, «s oly jó szellem uralkodik köztünk, hogy most már igazán alapos reményünk lehet, az óhajtott béke gyors helyreállításához. Katona létére is forrón óhajtja ezt, mert hihetetlen, mennyit szenvednek ők, az egész hadsereg, s a szegény föld népe stb.
Jő későn kapunk csak hírt (okt. 22.) a világdöntő lipcsei napokról, melyek alatt, az egész tisztikarral együtt. egy fokkal előbbre, s így ő maga az első kapitányságra lépett, mely rangban, ki hitte volna, mindvégig megmaradt!
November 6-án jut végre, Frankfurtban, biztos fedél alá jut, hozzá egy asztalhoz és tollhoz, hogy jó atyját az átéltekről értesíthesse. «Borzasztó, rémületes napokat éltünk át. Istennek hála, túl vagyunk rajta; de a nagy feladat jó része még hátra van. E napokban nem volt egy ember, ki nagy bajról s egyúttal szerencséről is ne beszélhetne; nekem egy támadásnál, melyben szegény Schlick egy muszkától oly gyalázatos arczvágást kapott, (félszemű lett tőle szabadságharczunk ismeretes, nem is ellenszenves alakja); egyéb bajom nem történt, mint hogy a hátamba, szó sincs róla, egy igen tisztességes lapos vágást illesztettek, a lovamat pedig ellőtték alólam; de sikerűlt ez alkalommal az én tábornagyom bizalmát és bajtársaim szeretetét kiérdemelnem.» Különben egy darabig Blücherhez volt beosztva. Óhajtja, hogy a Rajnán átmehessünk; «Wohl über den Rheim» mondja egy ismeretes német költő szavával, s hogy előnyös békekötést csinálhassunk. Az ily fajta (!) háborúk, úgy vélekedik, sokkal ostobábbak s barbár módon vadabbak, semhogy a legőrjöngőbb ember is a világon, tetszését lelhetné bennök. Az úton, Lipcsétől idáig legalább 15,000 holttest, s 10,000 ló fekszik szétszórtan; kocsin vagy lóháton kell rajtok keresztűl gázolódni. Nincs falu az egész környéken, mely felgyújtva s kirabolva ne lett volna, szörnyű látvány! stb. igazán minden emberi fogalmat felülmúló.
Kénytelenek vagyunk itt magunkat félbeszakítni, hogy a szembetünő hézagot, mely épen Széchenyinek legnagyobb fontosságú, de általa elhallgatott hadi tényére vonatkozik, egy más forrásból egészíthessük ki.
Ez gróf Zichy Ferdinándnak, nejéhez, Széchenyi Zsófiához a Rajna mellől, az események színhelyéről írt tudósítása. Lampertsheimból, Manheim mellett novemb. 15. 1813. – – «Meg nem foghatom, hogy Stepherl (ez volt neve a család körében, s még Ferencz császár előtt is) mit sem szólt róla, ergo nekem kell ezt tenni, mert Neipperg sem tudta. Stepherlit, Schwarzenberg herczeg 16 és 17. közti éjjel Blücher tábornagyhoz küldötte, hogy őtet 18-ára az ütközetre meghívja (mert nálunk az a divat, hogy udvariasan mint valami ebédre beinvitálják az urakat.) Eljárt megbízatásában s egyúttal átvitte a parancsot a svéd koronaherczegnek is meghívására. Blücher s még inkább Kreisenau legkevésbe sem bírtak abban, hogy ezt az ingadozó félbolondot, (a ki mindig mást tesz, mint a mit kellene) ily lépésre rábirhassák. Ekkor Stepherl gyors elhatározással (ezt Wurzbach úgy adja, hogy: némi gondolkodás után –) így szól Blücherhez: adjon nekem kegyelmességed egy jó lovat. Mit akar ön fiatal ember? kérdi a tábornagy. Felelet: Rábírom a koronaörököst, hogy jőjjön hozzánk, bármibe kerűl is. Tetszett ez az öreg hadvezérnek, s a fontos vállalathoz egy lovat és áldását adta néki. Stepherl elvágtat a koronaörököshöz; kit számos porosz tisztek társaságában talál. Kijelenti ezek előtt szándokát, miszerint a herczeget mind a két császár és a porosz király nevében fel fogja hívni, hogy Lipcse felé indúljon. Egyikök azt a kérdést intézi hozzá: vajjon van-e ilyetén megbízatása? megvallja, hogy az bizony nincs; de hogy legföllebb a saját fejét koczkáztatja, mely a közjóért nem drága. Sokat mer, ifjú ember, de hát be fogom jelenteni magam. A bejelentő egy Prinz von Preussen ezredbeli volt; nevét elfeledém. Stepherl bátran elébe lép a koronaherczegnek, a ki elsőben tagadó választ ad s utóbb mindenféle kitérésekhez folyamodik. Stepherl nem veszíti el lélekéberségét, s írást kér róla, hogy a három monarcha meghívását Lipcsére, átadta. Ezt a herczeg megadja; de aztán gondolkodóba esik, visszaszólítja Stepherlit, behívat egynehány tábornokot. Stepherl elébe szabja az útját, a koronaherczeg megindúl, kellő pillanatban érkezik s eldönti a lipcsei csatát, mely különben menthetlenűl elveszett volna.»
Más versio szerint a mi uhlánus kapitányunk nyomatékosan figyelmezteté a habozó Bernadottét, hogy koronája forog koczkán, ha a döntő pillanatban az események színhelyén nem mutatja magát s ha nélküle lesz megnyerve a nagy nap.
Maga Széchenyi később a pozsonyi dietán, (1844 október 28.) mikor a közös teherviselés nagy elvének tiszteletére, – noha ez akkor megbukott – teljes díszöltözetben rendjeleivel ékesítve a főrendiház üléstermében megjelent, a Blücher táborában tett ama nevezetes útját érdekesen, nagy hatással mondotta el.
18. BERNADOTTE.
A mindig nógatásra szoruló svéd trónörökös egy hatalmas, 65,000 főnyi, hadsereggel rendelkezett s kétséget alig szenved, hogy a csata harmadik napján, kora reggel való megjelenése döntötte el a lipcsei ütközetet; s mi Széchenyink hadi pályájának e fénypontját mindig büszkeséggel emlegethetjük. Csakis szégyenkezve teszszük hozzá, hogy ezért kapta a svadrónyos kapitány rangját, és uram bocsá' az orosz Wladimir-rendet. Ez utóbbira vonatkozólag vak atyja tudakozódásaira csak annyit jegyez meg, hogy jó szerencse s nem érdem hozta meg azt neki, mint számos kedves bajtársainak. Most már annyi csillagot látunk a melleken, hogy innen s tova kellemesb lesz ily módon kitüntetve nem lenni. (Freiburg decz 17. 1813.)
Nem egyszer volt még ezután is csatatűzben. Soha nem lankad lelkesedése s áldozatkészsége a «jó ügy» iránt, melynek szogálatában áll; de mennél közelebb látja magát a czélhoz, annál inkább érzi a merő kötelesség és a vasfegyelem túlnyomóságát annál a mesterségnél, melynek fő feladata utóvégre is minél több embert megölni vagy megöletni. (Nov. 17.) Különös pártfogásába vette Constantin nagyherczeg, s hívogatja ezredéhez; de ő semmikép sem akarná összes bajtársait a Mehrfeld-ezrednél, mintegy kerülő úton «praetereálni». Veszteségei közt három lovát sínyli, köztök azt a híres szürkéjét, melyet az egész tábor megsajnált; 48 órai folytonos lovaglás után egy csetepatén (Közennél nov. 21.) elesett!
Az esetet Thielen utána Hadtörtén. Közl. (1880 I.) így adja elő. Gr. Széchenyi István, mint a Mehrfeld dzsidás ezred századosa, Schwarzenberg hg. főhadiszállására parancsőrtisztűl volt beosztva. A szövetséges seregek a lipcsei, okt. 16-án vívott első nagy csatában nem bírták Napoleont leküzdeni s 18-ára egy második támadás volt készülőben. Schwarzenberg a maga részéről megtette az előkészületeket s e közben 17-én délután azon kívánságát nyilvánította, hogy Blücher a támadásra szintén felszólíttassék. De Blücher főhadiszállásához csak két út vezetett, egy nagy kerülő, melyen esetleg a fölszólítás későn érkezett volna s egy rövidebb az ellenség vonalain keresztűl. E rövidebb útvonal választása volt kívánatos s vállalkozó is akadt gróf Széchenyi István személyében.
Széchenyi, bízva jó lovában, neki vágtatott a franczia előörsöknek, átrepűlt azok meglepett vonalain s szerencsésen megérkezet Blücher főhadiszállásán. Blücher azonnal késznek nyilatkozott a támadásra s csak azt óhajtotta, hogy a svéd trónörökös is hasonló módon felszólíttassék. Széchenyi, bárha erre parancsa nem volt, vállalkozott ezt saját felelősségére megtenni. Blücher által újra lóval ellátva, átment az északi sereg főhadiszállására is, és a fölhívást a svéd trónörökösnek is átadta. (?) Már éjfél körűl járt az idő, midőn Széchenyi újra visszafordúlt. A franczia vonalokon most már nagyobb könnyűséggel jutott át és hajnal hasadtával ismét Schwarzenberg előtt állott, neki eljárásáról jelentést tevén. Kevés vártatva ágyúk dörgése tudatá Schwarzenberggel, hogy a magyar lovastiszt megbízatását kitünően teljesíté. Széchenyi még a csata napján első századossá neveztetett ki, s az orosz Wladimir-rendet kapta.* Széchenyi ezek szerint nagy szolgálatot tett a szövetséges fővezérletnek, mert ha a támadás mindhárom oldalról nem egyidejűleg történik, a győzelem alig lett volna biztos.»
Erről l. atyjához írt levelét.
