XXI.
XXI.
A Vaskapu az országgyűlés előtt. Palóczy. A Hid kérdése. Bécsi küldöttség. Ferencz király betegsége. Wesselényi ellen a bécsiek. Ferencz király halála. Wesselényi Erdélyben és Szatmáron. Wesselényi notapere. Sz. nem helyesli W. eljárását. Titkos feladások. Lengyelek. Szólásszabadság. Vallásügyben szabadelvű. Magyar nyelv. Nádori közbenjárás (nov. 30, decz. 29.) Ujonczokat megajánlja (apr. 11.) Nádor dicsérete.
VÉGRE egy szerencsés esztendőt igtassunk Széchenyi borús és izgatott élete folyamába. Noha, tüstént látni fogjuk, hogy ez sem volt felhőtlen. Az országgyűlés, melyen mindig csak rövid perczekig fel- és letűnt, közepette egyéb fontos dolgainak is, nagy figyelmet tanusított iránta. A Rendeknél 1835 jan. 9-én Palóczy hozta szóba két kedvencz eszméjét, a Dunaszabályozást és a hidat. Dicséretekkel halmozta e nagy vállalatoknak soha nem pihenő kezdeményezőjét s kímélettel érintette az országgyűlésnek illetékességét, beleszólási jogát úgy a fedezet megszavazása, mint a költségek elszámoltatására nézve. Kényes kérdések voltak akkor, mik ma oly egyszerűek, természetesek. Széchenyinek köszönetet szavaztak még Andrássy tornai követ, Bárczy és az egyházi rend részéről Frim kanonok. 10-én a Főrendeknél volt ülés, melyen Cziráky, Széchenyinek majd minden kérdésben ellenese, megragadta az alkalmat, hogy elismerésének meleg szavakban adjon kifejezést, mellékesen utalva csak az Alduna szabályozásának, – (évek mulva érvényre emelkedett) – nemzetközi oldalára, tartván, mint mondá, épen attól, hogy a folyamatban levő «diplomatikus tárgyalásoknak» (melyek azonban titokban tartattak) be nem várása az ügynek inkább ártalmára, mint hasznára válhatna. Széchenyi, köszönetét fejezve ki az érdeme feletti dicséretért, ügyes fogással a nádorra hárítja az egész érdemet, mint a kinek ő csak végrehajtó közege volt. Mintegy igazolásul hozza fel, hogy a vállalatot magát egészen titokban és «incognito» tartani nem lehetett, mikor ő hónapokig száz meg száz embert hozott mozgásba és sok mázsányi puskaporral repeszttette s hányatta ki a sziklákat, egy a török udvartól is oda küldött biztosnak jelenlétében stb. A nádor viszont bőkezűleg adta vissza a bókot annak, a kinek «ügyessége s honunk javára szentelt egész életének fáradhatlan szorgalma, minden akadályokat férfiasan legyőzött».
70. PALÓCZY LÁSZLÓ.
(Orsz. Képtár.)
De valóságos ünnepnapja volt Széchenyinek 1835 január 24-ke, mikor a pest-budai állóhíd, illetőleg a közös (hídvám-) fizetés elve került napirendre, s a Rendek helyeslő javaslatát a főrendek is, erős küzdelem után 25 szóval, 22 ellen, magokévá tették. Czirákyval, ki az ellene küzdők élén állott, ez alkalommal «örökre meghasonlott». Beszéde utóhatásától a megyékben nagyon féltették az ügyet, s rajta voltak, hogy a végrehajtást siettessék. Jellemző, hogy fia János, határozottan ellene foglalt állást; ugyanily ellentét volt az öreg és az ifjú Eötvös (későbbi cultusminister) között.
E napokban kapta Széchenyi, – hosszas és ideális hűsége jutalmául, – az imádott Crescence, Z. Károly özvegye – kedvező válaszát, s így mindenkép felújított életkedvvel látott nagy dolgai után. Szívesen csatlakozott nemcsak az Állattenyésztő Társulat küldöttségéhez, mely a nádort és fiát István főherczeget az ügynek megnyerte (febr. 5.), hanem a Bécsbe menesztett országos küldöttséghez is, mely a főherczegeknél s az ifjú királynál (Ferdinandnál) tisztelkedett; (jan. 18.), de már Ferencz király súlyos betegsége hírével szomoríttatott meg. Ez alkalommal is volt egy találkozása és hosszas beszélgetése Metternich herczeggel, ki semmi jóval, Dunára és hídra nézve, nem biztatta, de erősen fenyegette Wesselényit és barátait. Perbe fogatása, még pedig hűtlenség czímén (ex nota infidelitatis) már akkor el volt határozva. A bécsi societásban dühöngtek ellene, sőt Ferencz császár és király márcz. 2-án bekövetkezett halálát is ő neki s az erdélyiek makacs magaviseletének tulajdonították. A minden részletek iránt szerfelett érdeklődő fejedelem, a diéta elején magához hivatta a «szörnyölőknek szörnyölő fiát», atyai intelmeivel, illetőleg fenyegetéseivel úgy megpuhította, hogy az szinte könyekre fakadt. (Széchenyi ezt a jelenetet, melynek részleteibe különben nem volt beavatva, «nevetségesnek» találta …) Kétszeresen zokon vette tehát a fejedelem, mert egyúttal hálátlanságot láttak benne, hogy e makacs alattvalója régi ellenzékeskedését újra folytatta, még tán nagyobb erélylyel mint addig és pedig majdnem egy időben Erdélyben is, meg Magyarországon is. Ott az országgyűlési tudósításoknak nyilvánosságát, a kormány tilalma ellenére, tényleg egy kézi sajtónak ajándékozásával s még saját kezével is működésbe hozatalával léptette életbe, s mikor a kormány estei Ferdinánd kir. biztos által az országgyűlést szétoszlatta, e hatalmi tény ellen ünnepélyesen tiltakozott. Emitt pedig elment Szatmárba. az ő lelki barátja Kölcsey választói közé, s a megyeházán mondott tüzes beszédben arról vádolta a kormányt, hogy úr és jobbágy közt mesterségesen szítja a gyűlöletet, miszerint egyiket a másiknak elnyomására használhassa fel. Minő kifejezésekkel élt, arra már senki sem tudott, vagy nem akart emlékezni, de az ily esetleges kihágások büntetésének megvolt a maga törvényes módja, a helyszínén és rögtön megindított ú. n. széksértési keresetben. Ezt az egyszerű módot mellőzve a kir. ügyész, utólagos nyomozás és puszta mendemondák alapján, főbenjáró nota-pert indított. Ezen eljárásnak nyilván egyéb czélja nem volt, mint a nemzeti jogok rendíthetetlen védőjét megzsibbasztani s izgatásai folytatását, személyes biztonságának folytonos veszélyeztetésével, lehetetlenné tenni. Hogy itt hűtlenség, vagy lázítás esete fen nem foroghat, azt maga a közjogunkban nagy jártasságú nádor is elismerte s általában szelíd és békéltető modorával, az amnestiát kérő Széchenyit úgy lefegyverezte, hogy ez meghatottan, a kezét megragadta és megcsókolta: (márcz. 5.) abban aztán mind a ketten megnyugodtak, hogy a törvény rendes menetébe senki bele ne avatkozzék, hanem esetleges elítéltetése után a király élhessen az ő megkegyelmezési jogával. Így fogta fel a dolgot Metternich is. (14-én). S ezzel csitították a magyar főméltóságok, s a főrendiház tagjai egymást és Wesselényi barátait. De a Rendek, hol az ellenzék volt többségben, máskép fogták fel a dolgot s minden egyéb, bármily sürgős ügynek félretételével, a «Szólás törvényes szabadságán ejtett sérelmet», mely által alkotmányunkat alapjában látták megtámadva, előtérbe állították s szebbnél szebb és erősbnél erősebb szónoklatokban, a végső elkeseredésig, tágyalták. Széchenyi, kinek Wesselényivel való régi barátsága országszerte, de a bécsi körökben is eléggé ismeretes volt, mindent elkövetett, hogy ezt a sérelmet, melynek súlyos voltát nem tagadhatta, mindkét félnek lehető engesztelésével s kölcsönös engedékenységre bírásával tárgytalanná tegye. Sajátságos, tragikainak nevezhető küzdelem támadt bensejében. Az országos ellenzékkel is később bekövetkezett szakadása már innét ered. Igazat ád nekik elvben, kárhoztatja alkalmazásban: az ország legfőbb kincsét, legmagasb érdekét nem a szabadság nagyobb-kisebb mérvében, nem alkotmányos elvek jogi elismerésében, hanem az alkotmányos tényezők összeműködésében s a haladási kérdéseknek közös erővel előbbre vitelében látja. Majd szánalommal néz ifjukori barátjára, ki «hiúságának, nagyravágyásának» áldozatul fog esni s a helyett, hogy vele kezet fogva folytatná a nemzeti újjászületés nagy munkáját, tétlen, lelkileg-testileg összezsugorodva fogja életét Munkács börtöneiben eltölteni; mig a fölkeltett politikai visszahatás alatt sorban tiportatnak le s indulnak enyészetnek az ő «ültetvényei» s mennek füstbe annyi szeretettel ápolt reményeik! Olyan vádakkal illeti e «volt» barátját, minőkkel egy öt évvel később annak utódát Kossuthot illette, de a minőket néki magának is kelle, számtalanszor, az őt visszafordulásra intő Metternichtől hallania. «Czélunk egy volt», írja, «majd különböző útakra léptünk s én szinte mindent rosszaltam, a mit ő tett». «Soha meg nem tagadhatom: szeretem mint barátomat; de a kinek magam oda nyujtanám a bürök-poharat». Wesselényi, bármily szilárdul ragaszkodott is elveihez, nem vonhatta ki magát egészen ily intelmek hatása alól: saját személyére nézve félelmet nem ismert; de ártani az «ügynek» semmikép sem akart. Meggyőződésével és önérzetével ellenkezett «kunyorálni azért, a mihez joga volt»; kész volt mégis, esetleg egy folyamodványt aláírni, s tétetni le a trón zsámolyához, ha elvbarátai, kiknek folyvást ellenőrzése alá helyezte magát, nem ellenzik. Széchenyi ily lépésben semmi lealázót nem látott, s igen sokakkal közölte a «recursus» fogalmazványát, melyet Wesselényi nevében valamely jó barátja, szükség esetében ő maga Bécsbe felviendő volt. Csak néhány évvel ezelőtt Wesselényit névtelen levelekkel rémítgették, hogy őt a kormány titokban el akarja láb alól tenni, vagy méreggel, vagy erőszakkal, vagy ellene kiküldött biztos duellánsok által, s ő kénytelennek látta magát egy az ország törvényhatóságaihoz intézett körlevélben (mely irataink közt megvan) tiltakozni ily merénylet ellen; ennek szétküldésére, ha t. i. az eset elő fog állani, s egyúttal végrendeletének teljesítésére akkor Széchenyit kérte fel, de ez félelmeit alaptalannak találta; ( «for very little») viszont ő is egykor végrendelete végrehajtójává mint legmeghittebb barátját kérte volt őt fel, de ezt a rendelkezését most miután bizalma megcsökkent, (!) megváltoztatta. Azóta, hogy ezt irta neki: (decz. 5. 1831.) «a mi felette lesujtott, nem annyira azon veszedelem, a melyben vagy, mint inkább azon meggyőződés, mert többé magamat nem csalhatom, hogy én máskép látom hazánkra nézve a dolgok mibenlétét, mint Te, és én nem tartom azon módokat helyeseknek, melyekhez te nyúltál» – sok olyan dolog adta elő magát, mely ezt a barátságot igen lazává, úgyszólván csak névszerintivé tette. Mindamellett Széchenyi ez ügyben is, Bécsben, daczára a Metternichhel való folytonos és mind meghittebbé váló érintkezéseinek, nem tekinthette magát olyan «grata personá»-nak, a kinek kedveért sokat megtesznek. Úgy mint nálunk gyanusították, hogy nagyon szít a bécsiekhez s hidegen veszi a nemzeti jogokat; úgy viszont odafent nem hittek neki, s régi összeköttetéseit szemére hányták. Egy ily alkalommal Metternich egész őszinteséggel, mert hisz a maga rendszerének helyességéről mindig meg volt győződve,* oda nyujtotta neki az ő reá is vonatkozó titkos jelentéseket, melyek nem voltak alkalmasak arra, hogy hitelét ott emeljék. «Széchenyi lejövetele óta», így szólt az egyik, «az opposito leghevesebb tagjai újra vérszemet kaptak. Széchenyi azt híresztelé, hogy a magas ministerium kebelében valami meghasonlás van (t. i. Metternich és Kolovrath közt!) bár ez még most titok, s azért az oppositio, ha erősen kitart, mégis győzni fog». Továbbá: «Wesselényire nézve, Széchenyi azt állítja, hogy a minister (már hogy Metternich) meg van már puhítva, s irányában kedvezőleg hangolva; a per beszüntetését még csak maga a magyar kanczellár ellenzi». Továbbá: «Ez a gróf Sz. I. egyébiránt úgy szokott beszélni, a minő színezetű emberrel beszél» stb. (Napló ápr. 26.) Az effélékre aztán előbb neki kelle magát igazolni, mielőtt másokért vállalna jótállást.*
Jellemző mondása: Das sogenannte Metternich’sche System ist kein System sondern eine Weltordnung. M. Hinterlass-Schriften.
Széchenyinek a vele közölt titkos feladásokra írt s Metternich herczeghez intézett emlékirata, (ápril 1835 ) emberekre, korra nézve sokkal jellemzőbb, semhogy azt olvasóinktól megvonhatnók. Lásd Függelékben.
71. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
Senefelder 1835-iki metszete után.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)
72. KÖLCSEY FERENCZ.
(Az Orsz. Képtár gyűjteményéből.)
Ezt az egész Európára kiterjedő utálatos kémrendszert, mely a Metternich úgynevezett világrendének egy nélkülözhetetlen alkotórésze volt, az országgyűléseknek minden rendű és színezetű tagjai számtalanszor megtámadták, pelengérre állították s az országos sérelmek közé igtatták. Széchenyi, már 1825 óta, s épen a m. tud. akadémiára tett híres ajánlata alkalmával is, beleszőtte férfias, önérzetes felszólalásaiba. Mindannyiszor vagy elnöki rendreutasítás vagy a szónak is elvonása volt reá a felelet. Utóbbi külföldi útja alatt is, míg nálunk az elnyomott és üldözött lengyelek iránt a legmelegebb részvét nyilatkozott, Londonban a követség útján egy olyatén hivatalos vagy félhivatalos levelet közöltek vele, miszerint két magyar mágnás Sz. és K. ez ügy érdekében utazik, nyomtatásban terjeszti a m. országgyűlésen mondott beszédeket, s keres diplomatikus összeköttetéseket; miért is megtudandó, vajjon e mágnások egyike nem épen Széchenyi István-e? s ha az volna, szigorú felügyelet és ellenőrzés alá veendő. (1834. Uti rajzok.) Ez annál sértőbb lehetett Széchenyire (ő csak nevetségesnek mondja), mert az ellenzék azon tagjaival, a kikhez a bukott lengyel forradalom bizottsága fordult, szinte meghasonlásban élt, a lengyelek mellett tüntetésektől, mint czéltalanoktól, egészen távol tartotta magát, látva, hogy «magunkon sem tudunk segíteni», s magáévá téve Nagy Pál mondását, hogy «előbb tán csak a magunk háza előtt söpörgessünk» (nov. 23. 1833). Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy az ellenzék akkori nagy szónokai, de különösen Deák, kinek ez volt egyik legszebb beszéde, a szerencsétlen, s nekünk igazán intő például szolgálható lengyel nemzet iránti rokonszenv s annak érdekében a kormányhoz is intézendő felhívás, valamint magán körben egyes bujdosók iránti vendégszeretet stb. népszerűvé tételében tüntették ki magukat; természetesen, minden eredmény nélkül. A lengyelek ügyét a nádor, mint az országgyűlés közös elnöke rövid úton csírájában elfojtotta; nem lett belőle lengyel kérdés. A mindenható minister pedig, erősen tartva a vén Európát roskadozó vállain, a külügyekbe nem engedett beleszólást, sőt még bepillantást sem.
A szólásszabadsági sérelem, mely mellett Széchenyi békéltető hajlamainak daczára mindannyiszor helyt állva, (l. julius 6. 1835.) utóbb is a főrendek makacs ellenszegülésén zátonyra jutott. Deák azt nem kevesebb mint tizenhét izenetváltás után, nehogy a nemzet a jogbitorlást jóváhagyni látszassék, azzal az óvással vétette le a napirendről, hogy a kormány eljárását, «minden következéseivel s netalán ismétlődő hasonló esetekkel együtt, mint törvénytelent, önkény és erőszak szüleményét, ország és világ előtt» megbélyegzé, s az azt pártoló felsőházat «a közvélemény, a nemzeti akarat és az utókor megvesztegethetetlen itélőszéke» eleibe állítá (ápr. 30. 1836.)
Így kelle a napirendről levenni s az utódoknak hagyni keserves örökségül az úgynevezett vallásügyet, melyet Deák követjelentése szerint, minél tovább vitattak (hét izenetváltással), annál kevesebb volt a reménység oly törvény alkotásához, mely a sérelmeket orvosolván, közmegelégedést szülhessen, de annál több a gyűlölség, mely a viták folytatásából származott. Széchenyi e kérdésben mindig a legelőrehaladottabb állásponton állt. Nem is vonták meg tőle barátságukat az egyházi rend oly felvilágosodott tagjai, minők Albach Szaniszló a szerzetes hitszónok, és Lonovich prelátus, a későbbi egri érsek voltak; mig maga a nádor és fenséges neje folyvást rokonszenvvel kísérték ez irányú törekvéseit.
Teljes sikert aratott az ellenzék az úgynevezett czímkérdésben, mely Ferencz király halála s a már megkoronázott Ferdinand király trónraléptekor lett akuttá. A főrendek ez egyszer ismét kormányiabbak voltak a kormánynál s szinte csodálkoznunk kell rajta, hogy a törvényhozás egyik tényezője, az oly egyszerű és világos kérdésben szakadásig menő ellentállást fejtett kis még a 7-ik izenet után sem adta meg magát, mig végre az országgyűlésnek szinte végnapjaiban (ápril 20. 1836.) egy Bécsből érkezett kir. leiratban, Reviczky és Bartal ellenjegyzésével, maga a király, az e néven «ötödik» czímét fölvéve, mely különben az előző országgyűlés aktái közt is már előfordult, véget vetett a vitának. A főrendek, álszégyenből-e vagy taktikából, historiai előzményekre (Miksa, Rudolf, Mátyás, Károly, Ferencz) hivatkozva, az egész dolognak semmi fontosságot nem tulajdonítottak; mig az ellenzék, Beöthy, Deák, stb. de velök az egész ország, Magyarország állami önállóságának egy nyomatékos külső kifejezését látták benne s igy azt, mint különben a kétségbe nem vonható alaptörvények és szerződések újabb megerősítését is, kitörő örömmel és lelkesedéssel üdvözölték.* Széchenyinek, az örökké aggódónak ezzel is egy nagy kő esett le szívéről.
L. Visszapillantás az 1832–6-ki orsz. gyűlésre. Budap. Szemle.
A magyar nyelvnek, megillető polczára emelésében mindig az elsők közt harczolt. Népszerűségének nagy részét az e tárgyban tartott fényes beszédeinek köszönheté. «A régi időkre visszatekintve», mondja november 30-án (1835.) «azt látjuk, hogy Magyarország, valamint a többi nemzetek a középkornak kifejlése után irányzá műveltségi előhaladását s azon kútfőből merített, mely mindnyájukra közös, a leggazdagabb és azon időben úgyszólván egyedüli volt, t. i. a deák műveltség forrásibul. Más nemzetek azonban ezt csak minta gyanánt használták, melyhez saját nemzeti műveltségüket, nemzetiségük veszélyeztetése nélkül idomíthatták. De a magyar azt nem mintának használta, hanem vérébe szívta s innen van az is, hogy az asszonyi nem, melyet különben a keresztény vallás a férfival egy polczra állított a társaságban, minálunk, a nemzeti művelődéstől idegen maradt; asszonyaink nagy része nem tud s nem is vágy tudni magyarul.* Rajtunk a Nemesis vas keze s alula kivergődni annyira nem tudtunk, hogy 1790. óta is a legjobb magyarok bona fide kételkedtek, vajon lehetne-e a magyar nyelvet mások (az idegen, tót, német, oláh nemzetiségek) csorbítása nélkül behozni? Ő nem tudna – úgymond – otrombább methodust, mint saját természetünket másokra rátolni akarni, s a magyar mégis (s ezzel megelőzi későbbi akadémiai beszédét, mely annyi ellenmondást keltett!) ezt a hibát követi el, a kiket magához kellene édesgetni, azokat ízetlen, sőt keserű eszközökkel nógatja, természetesen siker nélkül és igaztalanul.» – – «Nem kivánunk», így folytatja, «mi egyebet, mint hogy Magyarországon magyar legyen a hivatalos nyelv; a családi és a magánélet szent és érinthetlen jogkörébe nem avatkozunk. A ki ennél többet kíván, az a természet jogait támadja meg; a ki kevesebbet, az megfeledkezik, hogy a magyarnak csak itt van egyedüli hazája». Arra a kedvezőtlen leiratra van ez mondva, melyben Deák is egy hátralépést s veszedelmes jogfeladást látott (1835 október 5.) s mely a Rendek erélyes magatartása folytán, meg is lett változtatva.* «Nemzetiségéről», így egészíté ki nyilatkozatát, «becsületes ember csak a halálban mondhat le. Itt a lélek kényszerítés alá nem jöhet, s önmagát meg nem tagadhatja. Reám legalább embernek, bárminő koronát viseljen is a fején, lelkemre hatása soha nem volt, nem is lesz» . (Az osztrák császári koronára, s M. herczegi koronájára gondolt.) «Bezárathat, fejemet vétetheti, de lelkemet le nem alázhatja, azt hogy magyar lenni megszünjek, nem teheti». – Egy hónap mulva (decz. 29.) a nyelv kérdése, vonatkozással Horvátországra, kerülvén ismét napirendre, újra kijelenti, hogy a holt latin nyelvet tiszteli, de annak az élő felett elsőbbséget nem adhat. Épen az szül visszahatást, ha azt erőnek erejével reánk akarják tukmálni s e miatt fél, hogy még azon a ponton sem fogja magát nálunk fentarthatni, melyet mint tudományos nyelv minden nemzetnél megérdemel. Ezúttal is ellenzi s örökké fogja ellenezni a kényszert, ha arról volna szó, hogy a horvátokat saját nemzetiségük, nyelvük kifejtésében gátoljuk, ahhoz semmikép sem járulhatna. «Foederativ rendszer mellett – úgymond – tizenkét nyelv is lehet divatban, de mindig csak egynek kell lenni a kapcsolati (t. i. törvényhozó és közigazgatási) nyelvnek, s a magyar korona alatt az csakis a magyar lehet. Ezek ellenében is b. Perényi és b. Orczy, de legkivált az elnöklő országbíró gr. Cziráky, óvatosságra intvén s a közös kapcsolatnak még mindig latin jellegét hangsúlyozván, Széchenyi közbeszólva, elismeri ugyan, hogy ezt a négy millió (!j magyart, ha nem vigyáz, nemzetiségének elvesztése fenyegeti, de ha ez ellen csak abban keresünk garantiát, hogy diákul tudjunk, úgy halálunk már bizonyos s akár elevenen mindjárt a sírba fekhetünk.
Számos kivételeket idézhetett volna, szívéhez közel állót is.
Visszaesés annyiban lett volna, mert a törvényeknek latin szövegezése (mely ez alkalommal a hitelesség jellegével ruháztatott fel) eddig soha törvényben kimondva nem volt, s csak szokáson (illetőleg visszaélésen) alapult.
73. BEOTHY ÖDÖN.
(Eybltől, 1842. Országos Képtár.)
Utóbb is nádori közbenjárásra volt szükség s ennek volt köszönhető, hogy a kormány e kérdésben engedett, a még mindig fentartott két nyelvű, latin és magyar szöveg közt ez utóbbinak ismerte el döntő hitelességét (febr. 19. 1836.) s elértük, a mint követjelentésében «büszke önérzettel» Deák mondja, hogy: legalább törvénye magyar már a magyarnak. A nádor iránti hálájának szintoly őszinte, mint meleg szavakban adott aztán kifejezést Széchenyi az adó megajánlása alkalmával. Ő azon épen nem csodálkozott, hogy az ország jogaira féltékeny Rendek új meg új biztosítékokat igyekeznek maguknak szerezni; de a bizalmatlanságnak igazi oka s ezt önönmagán még katonai pályáján is tapasztalá, csak az volt, hogy a kormány minket istenadta nemzetiségünkből kivetkőztetni törekedett. De az idők azóta megváltoztak. Ő magát oly jó hazafinak tartja, mint akárki más, jobbnak nem, s bár nem igen jól hangzik az öndicséret – ha tett kell, ha áldozat kell, maga elébe senkit nem enged, de a magyarismust, a hazafiságot a szükségfeletti házsártosságba épen nem helyezteti s az örökös oppositiónak nem barátja. «Miután ifjú koromnak szebb álmait, melyeknek valósulását soha sem reménylettem, (?!) teljesülni látom, miután virradatát szemlélem e szegény nemzet életnapjának, látom a magyarnak magyar nemzetiségét újolag megállapíttatni, már csak az által is, a mit a minapában a fenséges nádornak közbevetésére kinyertünk,* a miért majdan, ha ennek következményei kifejlenek, még akkor is, midőn mi már rég hamvadni fogunk, a késő maradék a magyar nemzet újonszületésének alkotóját fogja benne tisztelni (hosszas éljenek); én megvallom, hogy valamint ha kitér a kormány a törvényes ösvényről, semmitől, még a hóhér pallosától sem rettegve, ellene fogok szegülni, úgy különben törvényes uramért és királyomért élni és halni is kész vagyok, s e pillanatban a bizalmatlanságnak semmi helyét nem látom. (Ápr. 11.)
A nádornak a nemzetiségről eredeti, államférfiú magaslaton álló felfogása volt, melyet egy alkalommal elég szabatosan ki is fejezett. Szerinte a nemzetiség egy oly egész, mely sok ágak összefonódásából alakult; s ezek közé tartozik ugyan a nyelv, de tartozik a polgári intézmények, a történelmi fejlemények stb. közössége is. (Visszapillantás az 1832/36. országgyülésre.)
