XXII.
XXII.
74. A MAGYAR NEMZETI MUZEUM.
A koronaőri méltóság (1839. nov. 12.) Kövér. Luka. Szilassy koronaőr. Sz. a liberum oblatumról. Cziráky ellenzése. Az 1832–1836-iki országgyűlés eredményei. Városok szavazata. Kormányfelelősség.
E NYILATKOZATOKAT megelőzve, egy nagy személyes diadala volt Széchenyinek, melyet, mint a nemzettől önként, sőt váratlan nyujtott elismerés jelét, s mint jól megérdemlettet lehetett el is fogadnia, önérzetesen vissza is utasítnia. Az ürességbe jött egyik koronaőri méltóság betöltéséről volt szó, a nádori méltóság mellett már csak az egyetlenről, mely királyi kijelölés korlátai között még az ország választásától függött. Egykori közjogi jelentősége ugyan már inkább történelmi érdeküvé vált, úgy mint azóta maga a nádori hivatal is; de, mint az uralkodó és a nemzet közös bizalmának kifejezése, a legbecsesebb volt, mit azon időben, hazafias érdemek jutalmául adni lehetett.
1835. novemb. elején kerületi ülésben, Széchenyi távollétében, elfogadtatott Hont megye indítványa: kéressék meg ő felsége, hogy gróf Széchenyi Istvánt koronaőrnek kandidálja. Veszprémmegye ezen felül, nagy hazánkfia érdemeinek beczikkelyeztetését is kivánta. Országos ülésben ezen ügy, úgylátszik, nem tárgyaltatott; de a november 12-ki vegyes ülésben, mikor már a kijelölést magában foglaló királyi leirat is közzé tétetett, a kijelöltek neveinek felolvastatása előtt felállott Temes megye követe Kövér s ékes beszédben tolmácsolta küldői érzületét s a jelenvolt Széchenyi iránti tiszteletét. Beszéde, mely az akkori táblabirói stil magaslatán áll, sovány kivonatban megolvasható az itélőmester által szerkesztett hivatalos jegyzőkönyvben, egész terjedelmében pedig az Országgyülési Tudósításokban.* Magasztalja hazánk e «vezércsillagának» korábban Mars mezején is szerzett érdemeit, buzgó hazafiságát, világitó tudós tollát (ügyes szójátékkal a «Világ»-ra) a haza oltárára hozott áldozatait stb.
L. gr. Sz. I. Naplói. 263.
Gróf Széchenyi István viharos éljenzések után szóhoz jutva, ily értelemben szólott: Fenséges haza! Igen elpártolnék az igazságtól, ha tagadnám, avagy titkolni akarnám, miképen ezen rendkívüli megtiszteltetés a legtisztább örömek árjába ringatja keblemet. Érzem teljes becsét, lelkem fenekéig érzem azt, s ha Isten éltet, meg is fogom szolgálni tettel, nem puszta szavakkal. Neveli pedig és öregbíti ez örömömet azon öntudat, hogy mióta első ifjuságomban választott katonai pályámról visszatértem a polgári életre, nemcsak nem csusztam-másztam soha hivatal, fény vagy megkülönböztetés után, de ez alkalommal is bátran felhivok mindenkit, a ki e teremben jelen van és mindenkit, a ki nincs jelen, ha tettem-e csak egy lépést is, vesztettem-e csak egy szót is, hogy e fényes nemzeti megtiszteltetésben részesíttessem? (Ez azoknak szól, a kik annyiszor vádolták, hogy hiúságának s a népszerűség hajhászatának mindent feláldoz.) Ha van, a ki ilyest tud felőlem mondani, ám szóljon s piritson meg nyilván hazám színe előtt. Méltóztassanak a tekintetes Kk és Rk csekély személyem körül e tárgyban minden szóval felhagyni. Ezt én kérem, a ki erőm s tehetségem szerint mindig férfiasan védtem hazám jussait s védni is fogom férfiasan éltem utolsó pillanatáig; de, mint becsületes ember, azt is védeni fogom mindenkor, a mi törvényes fejedelmem jussai közé tartozik, hogy azokon büntetlen senki csorbát ne üssön. Fenséges nádor, tekintetes Rk! Ő Fenségét illeti törvény szerint a candidatio jussa, övé a birálat, hogy kiket illethet meg e hivatal. És azért esdeklem a tekintetes Rk előtt, hadd olvashassa fel nyugalmasan Itélőmester úr a candidatiót, s hadd történjék a szerint a választás. Ez, forró köszönetem mellett, legalázatosabb kérésem. (Sokszoros éljenzés.)
Hont megye követe, Luka, e nyilatkozat által nem érezte felmentettnek magát, hogy küldői kivánságát ismételten ne tolmácsolja.
A zaj megint lecsillapulván, felolvastattak a korona jelöltjeinek nevei: B. Révay Nep. János; Szilassy József és gr. Batthányi Imre. A felkiáltásokból, mert sokan Batthányi nevét hangoztatták, az elnök nem mindjárt vehette ki a többség akaratát s csak ismételt felhivások, megoszlás, s az elnök discretiójára való hivatkozás után, melyben mindnyájan megnyugodtak, döntött Szilassy mellett. Csongrád megye követe, Klauzál, még szükségesnek látta kijelenteni, hogy ő ugyan Batthányit óhajtotta, azonban megnyugszik az elnöki kijelentésben, de nem azért, mert az ő jelöltjének neve utóbb fordult elő «kijelölésben» stb.
Így töltetett be a koronaőri hivatal, melylyel a nemzet Széchenyit akarta megtisztelni. A kormány alig tehetett volna szerencsésebb fogást, mint, ha a nemzet ez ohajára hallgatva, nevét a kijelöltek közé teszi. De ily mesterfogás nem tellett tőle: előtte az öreg Szilassy több ember volt. Az ellenzék csak nyert általa; nyert Széchenyi is.
A nádor, ki előtt egy nappal korábban, őszintén s határozottan nyilatkozott, igen nagyba vette e nemes lemondást. ,Nem fogom ezt,’ mondá, ,egy hamar elfelejteni.’ A casinóban, mint jegyzeteiből kivehető, a követeket minden tüntetésről lebeszélni igyekezett, de ezeknek jó mentségük volt az utasítás, melytől eltérniök nem szabad. Klauzál itt leghevesebben nyilatkozott mellette. Ez magyarázza meg ama felszólalását a nyilt ülésben is.
Az esemény napján Széchenyi ezeket irja naplójába: «Némi izgalomban voltam. Meglehetősen ment. Becsületemet megmentettem. Főherczeg igen jó irántam; mindjárt magához hivatott. ,Szilassy nem él soká, – aztán azok következnek, a kiket igazán megillet.’ (A főherczeg szavai.) Amen! Jó levél Cr.-tól. Este otthon.»
Világos, hogy Széchenyi a neki szánt megtiszteltetést, ha minden oldalról őszintén ajánltatik vala, akkor elfogadta volna. Sőt visszautasítnia sem lehetett volna, miután oly adomány volt az, melyet a korona és nemzet bizalma csak egyesülten nyujthatott s mely, egyéni szabadságát, függetlenségét semmikép sem korlátolta volna. Lehetetlen volt azonban észre nem vennie, hogy így, a mint a dolog történt, sokkal nagyobb előnyben van: még oly csekély lekötelezettsége sem levén az udvar iránt, melyet az ellenzék haragosabb része, egy s más alkalommal fegyverül használhatott volna ellene.
Szorosabbra füzte ez esemény a nádor és Széchenyi közti még új barátságot. Befolyt ez többi közt a nádor későbbi sikeres közbenjárására is a magyar nyelv ügyében, melyért Széchenyi viszont oly meleg szavakban fejezte ki fentebb már közlött elismerését.
Nem válhatunk meg e nevezetes országgyűléstől a nélkül, hogy Széchenyinek még egy két jellemző nyilatkozatáról meg ne emlékezzünk.
1836 ápril 12-én tárgyaltatott a Ludovicaea és a Muzeum.
A régi igazságtalanságot, miszerint az országnak épen legvagyonosabb része, a papság és nemesség minden adó és közteher alól elvből kivonta magát, máskép jóvá tenni vagy csak tűrhetővé is tenni alig lehetett mint így, hogy időnként szabad ajánlatok (liberum oblatum) czíme alatt külön vessenek ki önmagokra némi sarczot. Örömmel ragadták meg ezt a jobbak s nem várva a kényszerítést, önként is adtak, az országgyűlésen pedig szivesen hozzájárultak minden indítványhoz, mely ez irányban tétetett. De, valamint otthon, magánköreikben a fösvények minden efféle áldozattól ki tudták vonni magukat, úgy hamar meg sokallották a terheket is, melyeket a törvény, adómentességöknek különben elismerése mellett, kivételesen rovogatott reájok.
75. SZILASSY JÓZSEF KORONAŐR.
(Ehrenreich metszvénye után.)
E szűkkeblű érzületnek lőn tolmácsa többi közt az öreg Eötvös s szemére vetette az alsóháznak, hogy a felsőház tagjaira, – de nobis sine nobis, – rójja minduntalan az ilyféle, előre nem látható, majd már elviselhetlenné válandó, terheket. Majdnem illetékességi kérdés lett belőle! Széchenyi czáfoló beszédét a nádor kétszer szakítá félbe s őt, mint naplójában panaszkodik, ama két szék közötti helyzetbe hozta, melynek kényelmetlenségeit majd egész életén át érezé.
Kossuth feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy a fenkölt beszéd, mely úgy Széchenyi nemes jellemére, mint az akkori viszonyokra meglepő világot vet, örökre el nem veszett.* Pár jellemzőbb helyét emeljük ki itt is.
L. gr. Sz. Beszédei.
Meg nem fogható», így beszél Széchenyi, «miképen lehet a Rendeknek szemére vetni, hogy az ajánlgatások sine nobis de nobis történnek. Egy részről az utasítások készítésébe a Főrendek is befolynak, befolyhatnak legalább; másrészt nálunk a mágnások, születésöknél fogva, közvetlen befolyást nyernek a törvényhozásba, s gyakorolhatják ama felséges just, melyet alkotmányos nemzetek mindennél többre becsülnek.» – «A nemesség majd tán több jussal találja kérdeni, minő igazsággal kivánhatják a Főrendek, hogy megyéikben a követválasztásokban, utasításokban is részt vegyenek, s azon kívül még itt is személyes szavazatjaikkal élve befolyást gyakoroljanak stb.»
«Mi az összeget és módozatot illeti, megvallja, hogy midőn a Főrendek izenetét olvasná, keserűség szállja meg, hogy pirulást ne mondjon. Mert a hazafiságról egészen más véleményben van, mintsem elismerhetné, hogy béke idején a hon javára subsidiumot határozni nem lehet. Ámbár tudja, hogy Magyarország, ha simogatják, könnyen elalszik, mégis a hazafiságot szerfeletti bokrosságba, házsártosságba nem helyezi: s a hon javára szánt áldozatot, nem csak háború, de béke idején is, nem csak a külső ellenségnek, de az ennél kártékonyabb előitéletek legyőzésére, közelőmenetelre, virágzásra oly szoros hazafiúi kötelességnek ismeri, miszerint, ha maga marad is, sohasem fog abba beleegyezni, hogy épen azok, kik az alkotványnak, a honnak minden javaival legbővebb mértékben élnek, a haza javára áldozni ne köteleztessenek.»
A nádor közbeszólása, s Andrássy György, Vay Miklós és az országbiró beszédei után, mely utóbbi az ilyen adakozásokat egyesek nagylelkűségére óhajtotta volna inkább bízni, utalva épen Széchenyi nemes példájára: következett Széchenyi második beszéde.
Ebben nemesen tiltakozik az ellen, hogy «említést alig érdemlő 1825-diki tette egy józanabb systema ellen argumentumul használtatik fel.» Az a tanács, hogy per libera oblata adjon kiki, a kinek tetszik, szerinte bizony nem nagy köszönetet érdemel. «Már ismételve hallánk», folytatja neki melegedve, «hallánk magasztalva fölemlíttetni, hogy mi tömérdek szép és dicső történt 1790 óta. Meglehet, ennyi fény némely szemeknek elég, de nyolczszáz esztendős szabadság és alkotmányos lét után kérdem én, hol van az a nagy csoda, a mivel dicsekhetünk? Az ephemer alkotmányú apró külföldi nemzeteknél annyit lát az utazó, a mi köz hozzájárulással létesült, hogy örömtől dagad az ember keble. No, nézzünk szét hazánkban. Csak e terembe vessünk egy pillantást, a fővárosra, az egész hazára: ugyan mink van! Az a kis akadémia? Ennyi idő óta! A roskadó félben levő muzeum? Ő excja a főpohárnok, attól fél, hogy majd nagyon sok lesz a fizetni való jövő dietáinkon. Boldog Isten! mi különböző dolgoktól félnek az emberek! Lám én attól félek, hogy nem lesz. Ő a fizetéstől borzad, én a nemfizetéstől borzadok. – Sokat gondolkodtam én a hazafiságról s azt pénzben bizony nem keresem; hanem hálás szívvel áldom az Istent, hogy többet adott, mint sokaknak, mert bővebb mértékben kóstolhattam azon mennyei örömet, melyet érzünk, midőn hazánknak szolgálunk.» Tudja, sokan phantastának mondják; pedig bizony nem mindig lovagol a Pegazuson, mert mikor pesti hídról, gőzhajózásról s több effélékről van szó, azt igenis hideg, kereskedői szemmel nézi s azt tartja, ezekre nem kell subsidium, sőt oblatum sem, azokat majd előbbre viszi a várt nyereség hatalmas rugója; de vannak tárgyak, melyekre tisztán csak hazafiúi szemmel lehet tekinteni. «Ha látjuk, hogy a nemzet, melyet Isten megsemmisülésre talán azért nem kárhoztatott, mert annyi gaz között egy-két becsületes ember mindig találkozott, kiért a Mindenható az egészet veszni nem hagyta, miként bünhődött sokszor kínos küzdések közt azért, hogy szentségtelen lábbal maga magát tapodta; ha most is, midőn loyalis kormányunk alatt újonszületése virrad a nemzetnek, midőn fenséges nádorunk, közbenjárása egy új aerát nyit számára, melynek valódi becséről a jövő kor fog igazán méltányolva beszélni, hogy ily körülmények közt a Kk. és Rk. által felszólíttatván, adakoznánk édes honunk javára, mi azt vitatgatjuk, hogy mixta deputatio, meg terv, meg Isten tudja mi kellene: az valóban fáj. Valamint vannak az embernek pillanatjai, melyekben szükség, hogy csak gazda legyen: úgy olyanok is vannak, melyekben csak hazafinak kell lenni.
A nádor újabb felszólamlása után, melyben arra fektet súlyt, hogy azok, a kik hibákat fedeznek fel, egyszersmind orvoslási módokat is javasoljanak, az alsóház kezdeményezési joga kétségbe nem vonatott, s csak a módozatokra nézve hozatott vegyes küldöttség javaslatba.
A «nemes» áldozatkészségnek, az úrbéren kívül, melynek azonban gyöngye az örökváltság elejtetett, eredménye az országgyűlés költségeinek természetesen: «csupán ez egy esetre, minden jövőre vonható következtetés nélkül viselése (XLIV. t. cz.), a nemzeti muzeumra megajánlott 500,000 forint (XXXVII. t. cz.) a nemzeti játékszínnek országos költségen leendő felállítása (még csak javaslatképen XLI. t. cz.), végre egyeseknek a Ludoviceára, a muzeumra, a tébolyodottak intézetére tett nagylelkű ajánlataik tudomásul vétele volt. (XXXVII. XXXIX. XLII.)
Mindezeknél Széchenyi még többre becsülte a hidat (XXVI. t. cz.), vagyis ezzel kapcsolatban a nemesek vámmentességének megszüntetését, nem is annyira megszüntetését, mint bizonyos számú évekre felfüggesztését.
Az ősi alkotmány makacs védője Cziráky ezt oly zokon vette, hogy felfogadta, miként azon a hidon ő soha át nem fog menni, hanem mindenkor saját csónakán fog a Dunán átevezni. Mikor pedig a nemzeti szinházra már félig-meddig megajánlva volt 400,000 frt elejtetett, a visszavonó szavazathoz járulását azzal indokolta, hogy nem akar a magyar alkotmány szétbontott köveiből szinházat épiteni. (Nolo ex ruinis constitutionis theatrum aedificare.)
Széchenyinek bármily töredékes országgyűlési szerepléséről szólva, még két nevezetes mozzanatot hallgatással nem mellőzhetünk. Egyik azon törekvés volt, hogy az országgyűlés székhelye az ország fővárosa Budapest legyen, hová már első egybehivatását is, később pedig áttétetését lehetőleg sürgette, s időnként közel kilátásban állónak is hitte. Az illetékes körök ezt szintúgy, mint a negyedik, a polgári rend és az ötödik a földműves osztály képviseltetését, az országgyűlés végleges rendezésére (ad coordinationem dietae), mely napirendre soha sem került, utalgatták. Maga a szabadelvűbb ellenzék, Deákkal együtt, a szabad kir. városok képviselőinek, kik lealázó helyzetük megszüntetését erélyesen követelték, inkább ellene, mint mellette foglalt állást, mindaddig, míg a városok rendezve s az udvari kamara gyámsága alól felszabadítva nem lesznek; mely érv előtt Széchenyi igen kelletlen adta meg magát. Az igazságtalanság, mely szerint mindannyioknak együttvéve csak egy szavazatot adtak, így is szembeötlő volt.
Másik, mit kiemelnünk kell, a kormányfelelősség, illetőleg a kormánynak az uralkodó személyétől, parlamenti felfogás szerint külön választása volt. E kérdésben Széchenyi mindig előljárt, igazán úttörőnek mondható. A művelt külföld, de főleg Anglia példájára hivatkozva, nem törődött sem a szabadelvűek lanyha pártolásával, kik sokáig a megyei önkormányzatban és utasítási rendszerben több garantiát láttak, sem az ósdiak elvi ellenzésével, kikhez, a különben felvilágosodott, nádor is csatlakozott. Széchenyit, ki e tárgyat majd minden beszédébe bele tudta szőni, elnöki székéből mindannyiszor rendre utasítá, egy-egy leczkét tartva neki és elvbarátainak a magyar közjogból, mely az uralkodás és a kormányzat ketté választását, e mindinkább lábra kapó «korcsdivatot» nem tűri. (Regimen et imperium apud principem esse, mint Verbőczy mondja.) Mily sajátságos, hogy a korona tekintélyének e legbiztosabb, ha nem egyedüli óvszere, a király személyének sérthetetlensége, pártok fölé emelése, – oly nehezen tudott rést törni s a köztudalomba átmenni! S hány derék ember esett áldozatul e szánandó előitéletnek, szintoly hű alattvalója a fejedelemnek, mint becsületes szószólója a nemzet jogainak, az emberi méltóságnak!
