XXIX.
XXIX.
95. AZ AKADÉMIA CZÍMERE.
Derűre ború. Deák intelmei. Kossuth házassága. Kossuth tisztelete Sz. iránt. Világosság? Gyújtogatás? Kossuth Metternichnél. Hírlapengedély. Széchenyi levele Deák Ferenczhez.
DERŰRE – BORÚ A jó hangulat, melyet az országgyűlésnek elég kielégítő befejezése legtöbbekben s a mi Széchenyinkben is keltett, nem tartott soká. Kormány és nemzet, látszólag kibékültek; majd kezet fogva együtt fognak menni előre s mindig előbbre; a lelkes ifjúság szívére veszi Deák bölcs intelmét: nem izgatás, nem szenvedélyek felköltése, hanem csendes munkálódás, Kölcsönös bizalom legyen most már napi renden;* mily áldásos munkakör fog megnyilni ő előtte is, és mindazok előtt, kik jót akarnak. Neve napján (aug. 20) eljöttek hozzá Czenkre az ellenzék kitünőségei. Keveset vont le ily benyomásokból a számkivetéséből hazatérő Wesselényi fogadtatása, ki izgatóból szinte mérséklővé lett, de magát mint megtört martirt, még szerfelett korán politikai halottnak mutatta be; természetesnek látszott a Kossuth ünnepeltetése, ki szószerint fenn nem maradt beszédében fogsága keserveit, családi köréből kiragadtatását, kissé siralmas hangon panaszlá el, hallgatóinak inkább szánalmát, mint a hogy akarta volna, méltó haragját keltve föl; (mindezek csak az élők emlékezetében maradtak fen gyarló töredékekben) az akadémián, melynek ülésein Széchenyi sohasem hiányzik, Czuczor elparentálja derék országgyűlési tudósítónkat Guzmicsot oly hazafias lelkesedéssel, mely arra a szomorúan beteljesedett jóslatra fakasztja no tudom, ebből se lesz püspök; nem zavarja a színházi közönségnek a Marseillaise melletti lármás lelkesedése sem, melyet egy pár hirlapi czikkel (Társalkodó 93. sz. 1840) hűtögetni czélszerűbbnek vél, semmint a nádor rendőri intézkedéseivel; discrete részt vesz Kossuth házi boldogságában (esküvőjük január 9. 1841), kinek menyasszonyával, Meszlényi Zsuzsannával véletlenül egy gőzhajón ismerkedett meg; nem nyugtalanítja még a «vastag»-nak, (Wesselényinek) az érdekes új házaspár iránt tüntetőleg tanusított barátsága, intimitása s minden egyéb, részben már jelzett, részint még előadandó jelei az időnek, inkább biztatólag, mint csüggesztőleg hatnak reá. Múló felhőként kell mellesleg megemlítenünk szeretett unokaöcscse Széchenyi Andor, a Meade Carolina fia halálát, ki átutaztában, mikor keletre ment, elmulasztá őt felkeresni, s kinek kora halála a magasb körökben (Metternichéknél is) fájdalmas részvétet keltett. Kossuthnak őszinteségét, mikor Széchenyit nyilt ülésben (november 19.) Pest megye és a nemzet színe előtt a legnagyobb magyarnak nevezé, semmi okunk sincs kétségbe vonni. Láttuk az 1832/6-ki országgyűlés alatt, hol Kossuth mint szerény, de öntudatos, laptudósító szerepelt, mily igazi lelkesedéssel karolt fel, még pártszínezetén kívül is, minden tehetséget s jó akaratot, s hogy ezek között, még Wesselényit sem véve ki, mindenkor első helyen említé Széchenyit, egyaránt hódolva buzgó hazafiságának és geniális rögtönzésekben tündöklő szónoki talentumának. Az Országgyűlési tudósításokban azt a napot, melyen Széchenyi megszólalt, mindenkor egy ünnep gyanánt emelé ki, s nevét is csupa nagy betűkkel iratá; mindig talált dicsérni valót szavaiban és tetteiben, még ha kissé rejtélyesebbnek látszottak is. Híre ment, hogy minden oldalról megőrzött függetlenségének, a kormánynyal folytatott titkos (valósággal, eléggé nyilvános) alkudozásainak, értekezéseinek előbb-utóbb teljes odapártolása lesz a vége; tudva volt különben az is – hisz soha sem tagadá – hogy honfitársainak bizalmát, szeretetét, más szóval a népszerűséget nem veti meg. Kossuth tehát, mint ember, egész őszinteséggel, mint hazafi és pártember bölcs számítással járt el, mikor őt, egy ezer viszhangot keltő fényes szónoki fogással, a «nemzet» részére megnyerni és biztosítani igyekezett; megakadályozni legalább, hogy amoda ne pártoljon az ellenséghez; esetleg valami nyilatkozásra, határozottabb állásfoglalásra kényszerítni. Őszintesége mellett szól még az a körülmény is, hogy az általa, részben fogsága alatt gyűjtött hazafias adakozások egy részét, szerény 20,000 váltó forintot, egész bizalommal hozzá vitte el, hogy az egy felállítandó (mindkettőjük által rég sürgetett) polytechnicum alapjául szolgáljon. Még hangosabban szól mellette az a tény, hogy már a Kelet Népe megjelenése után is egy márczius 15-diki (1842) pesti gyűlésen újra felszólalt, hogy legyen ő (Széchenyi) a nemzet vezére, mert, úgy mondá, (bizonynyal nem kis önmegtagadással) egy ember körül kell (?) összpontosulnunk, vezérre van szükségünk, s az az egy, kiben az egész nemzetnek osztatlan bizalma van, más nem lehet, mint gróf Széchenyi István.* Hiúságának tehát, ha szabad itt e szót kiejtenünk, az ország első szónoka tömjént eleget hintett; meglássuk, fogott-e rajta?
Pesten a jun. 3-ki fáklyás zene alkalmával.
«Azért tartom őt» – írja Kossuth – «a legnagyobb magyarnak, mert nem ösmerek mást senkit históriánkban, kiről elmondhatnók, hogy százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek. »
Kossuthnak, a mint fogságából kiszabadúlt (1840 május), egy kis üdülés, meg családi ügyeinek rendezése után, első gondja volt folytatni a munkát, melyet mintegy félbeszakítani volt kénytelen. Ismereteit kényszerű visszavonultságában folyvást gyarapította, idegen nyelvek tanulásával egészítette ki; a nádor nem minden aggály nélkül mutatta meg Széchenyinek azon könyvek jegyzékét, melyeket olvasgatott; alig mérve meg saját látköréből, azt a hatást, melyet az intensivebb gondolkodás, a haza múltja és jövendője feletti elmélkedés, teendőinek részletekben is átgondolása, az esetleg rendelkezésre álló eszközök mérlegelése, egy oly hatalmas politikai jellem kifejtésére, érlelésére gyakorolhatott. Dolgozott-e benne a méltatlankodás, a boszú érzete? Tervei kiterjedtek-e a monarchia kétfelé szakítására? az osztrák ház megbuktatására? Hagyott-e tüskét szívében csak az olyan bánásmód is, minőt a magyartalan társadalom, sőt maga Széchenyi is, többi közt a nemzeti casinóból és a m. tud. akadémiából való (alig igazolható) kirekesztésével iránta tanusítottak? Ezek mind oly fölvethető kérdések, melyekre a lélekbúvár, tekintve az emberi nemnek vele született s forradalmi időkben számtalanszor igazolt gyarlóságát, hajlandó volna igennel felelni. Ismerve azonban Kossuthnak emberszeretetre hajlandóbb szelíd természetét, tiszta hazafiságát, lelkesedésre, sőt bizonyos fokig önmegtagadásra is képes nemesebb becsvágyát, – adott esetben, bárha kivételesen, nem-mel fogunk szavazni. Széchenyi maga velünk szavaz, akkor is, mikor a kárhoztatás legmérgesebb nyilait szórja reá; és mi azt a számtalanszor ismételt elismerést, sőt magasztalást, melylyel e politikai ellenfelének jelleme és magas lelki tulajdonai iránt nyilatkozik, minden ironiától menten, egész őszinteséggel fogjuk aláírni. Sem forradalmár, sem a monarchia vagy a dinasztia ellensége, sem a társadalmi rend felforgatója, vagy megboszulója, Kosuth kezdettől fogva nem volt, – miként ezt számtalanszor, számkivetéséből kelt irataiban is, nyiltan vallá. Általában, nem a gyűlölet, hanem a jogérzet, méltányossági tekintetektől sem elzárkozó igazságosság, volt sugalmazója s vezetője; mindaddig, míg a népszerűség ragadó árja, míg saját hatalmi mámora, s végre nevének szem előtt tartott halhatatlansága el nem sodorták: akár vakká, akár tehetetlenné téve őt ily elemi erők ellenében. Hivatásához válik hűtelenné, természetét tagadja vala meg, ha nem úgy tesz, a mint tett. Viszont a világtörténelem szelleme esik következetlenségbe, ha mindaz nem történik, a mi történt.
96. A KELET NÉPE CZÍMLAPJA.
A forradalmakat, mondhatjuk, nem is egyes izgatók csinálják; maguktól teremnek azok. Hogy előbbre nem viszik az emberiség boldogulását, hanem egyet-egyet hátra lökik: azt mint csalhatatlan tanulságot váltig hirdetjük mi, a «philosophia templariusai» Széchenyivel; kevés hitelre találva a haladás tudatos vagy öntudatlan ellenségeinél, úgy egyik mint másik táborban: leginkább a nép szenvedélyeire támaszkodóknál, Kossuthéknál. Ezeket lépésről-lépésre tovább hajtja az áramlat, míg végre romok közé temetkeznek; amazok, hirdetik ugyan Metternichhel, hogy a «stabilismus», melyhez esküsznek, még nem jelent «mozdulatlanságot» s hogy ők a «gyujtogatás»-nak szegülnek csak ellene, nem pedig a «világosság»-nak; de addig-addig halogatnak minden indulást a legüdvösebb reform felé s nyomnak el minden felvilágosodást s akadályoznak minden concessiót a legérettebb korkövetelmények ellenében, míg merőben elkésnek. Az elvek ily ellentétes áramlata uralkodott akkor nálunk, mikor Kossuth mint agitator fellépett s szokatlan merészségével, az aggódók, a mérséklők sorába szorítá, ne mondjuk hátra szorítá, közvetlen elődét, Széchenyit; kit különben mesterének (helyesebben tán előfutójának?) nevezgetett. Nemcsak ő beszélt így; a reactio táborában mind ezt mondogatták: legtöbbször, kezét dörzsölve, a régi jóslatait teljesülni látó vezérük, Metternich herczeg. Ehhez kelle különben a börtönből kiszabadult Kossuthnak is most folyamodnia, ha czélját, egy új politikai lapnak kiadhatását, azaz csak szerkesztését egy hetenként kétszer megjelenendő s hazai ügyeinkkel is tüzetesebben foglalkozandó ujságnak, – elérni akarta. Ez érdekes találkozást, melyet a hatalmas birodalmi kanczellár (hátrahagyott irataiban) hallgatással mellőz, leírja Kossuth. Várakozáson felül szíves, sőt mondhatni, előzékeny fogadtatásban részesült. Metternich, ki azelőtt annyi mindent felhordott, hogy Széchenyit a megkezdett utról visszariassza, Kossuthtal szemben egészen más fegyverekkel élt. Minden arra mutat, hogy egy második Gentzet vélt benne föllelhetni, vagy «Mord-praxisánál» fogva, őt azzá alakíthatni át; épen úgy mint ama jó barátja († 1832) vált az európai szabadelvűség hirdetőjéből az európai reactio és népigázás leghasznavehetőbb tollvivőjévé. Egy világot tartó diplomata finomságával, távoltartva természetesen a megvesztegetésnek még legkisebb látszatát is (mint ezt Széchenyivel szemben is láttuk) oly dolgokat ejtett ki szájából mégis, melyek Kossuthnak «arczába kergették a vért» …Elég, hogy az engedélyt, Wirknernek is némi közbenjárásával, Széchenyinek természetesen megkérdezése nélkül, megkapta. Új hévvel, leírhatatlan, gyújtó hatással látott hozzá régi (hírlapírói) mesterségéhez, nagyobb önérzettel, határozottsággal. Világosan jelzé ezt már híressé vált jeligéje is, melylyel első száma (Január 3. 1841.) megjelent: «Veletek, sőt általatok, ha akarjátok; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.»
Sokakat megdöbbentett merész föllépése, melyet mintegy hadizenetnek vettek; senkit sem annyira, mint a haladásnak eddigi buzgó zászlóvivőjét, Széchenyit. Majdnem úgy látta, hogy ez egyszer háta megett szövetkeztek. Könynyű volt neki, Metternichnek! Először is souverain lenézéssel viseltetett a közvélemény s annak úgynevezett csinálói iránt; Széchenyinek is nem egyszer értésére adá, hogy újságírói foglalkozását nem tekinti egészen rangjához illőnek. Azután, föltéve, hogy térítői buzgalma, «ŕ force de raisonnement» nem válik be, azt sem bánta nagyon, ha a jó journalisták túlhajtják a dolgot, miből két irányban is haszon háramolhatott: egyik, hogy a mérsékelt reformerek, minő Széchenyi volt, túlszárnyalva, discreditálva lesznek, az ósdiak pedig, különösen az érdekeiben fenyegetett birtokos osztály üdvös visszahatást fejthetnek ki s a hatalom védő karjaiba vetik magukat. Ha némi zavargás támad az országban, városokban a gazdagok ellen való kitörések, falun parasztlázadások stb. annál jobb: a kormány beavatkozása, erőszakos föllépése, esetleg az alkotmány felfüggesztése annál igazoltabbnak, mintegy erővel kihívottnak fog látszani. Kezemben a zsilipek, mondá nem egyszer fenyegetődzve Metternich, reátok zúdítom az árt, agyonüttetlek benneteket a parasztokkal. Széchenyi, a különben is aggályos, nem ereszté el füle mellett az ily mondásokat; soha sem volt nyugta saját magának lelkiismeretében tett, de másoktól még gyakrabban hallott azon szemrehányástól, hogy még ő lesz, mint a mozgalom első megindítója, egy az országot elborító nagy szerencsétlenségnek okozója. Végre, gondolá magában, az erkölcsi felelősség elől még sem menekülhető minister, hiszen a mily könnyen adott, mintegy próbaképen, újságengedélyt, oly könnyen vissza is vonhatja azt, a mikor akarja. E jogát, az akkori viszonyok közt, még senki kétségbe sem vonhatá. Csakugyan Wirkner a kormány ilyféle apró titkainak avatottja, mikor látta Széchenyinek a Pesti Hirlap iránya és modora feletti aggályait, nem késett őt azzal vigasztalni, hogy rövid idő múlva be fogják e lapot tiltani. Ennek azonban Széchenyi határozottan ellent mondott: «már akkor inkább, mondá, magam kaparom ki a gesztenyét a tűzből». S mikor a kikaparáshoz hozzáfogott, Metternich, a jó aperçuk-ben soha sem szűkölködő, azzal bátorítá, hogy e föllépését egy új Steffeliade-nak nevezte el. Ő csak folytatását, természetes logikai következményét látta a történtekben és történendőkben mindannak, a mit Széchenyi az ő komoly intelmei ellenére kezdeményezett.
Széchenyi a benne támadt aggályokat az általa mindig oly nagyrabecsült Deák Ferencz előtt tárta fel egy ez időben hozzá intézett levélben, melynek átadója Kehidán Pulszky Ferencz volt, s melyet eredeti fogalmazványa után mint felette érdekes (eddig kiadatlan) adalékot nem vonhatunk meg olvasóinktól.
97. PULSZKY FERENCZ.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
«Febr. 1. 1841.
«Igen tisztelt Barátom. Kimondhatatlan bú nyomja lelkemet. 1840-ki april 30-án a pozsonyi ligetben Ön nekem azt mondá: – s nem hibázok, mert naplómban felírtam – Most nincs ok többé agitatióra … s mind azok, mint Somssich, Balog és tán Batthyány Lajos, kik túlkalandoznak s alkalmasint a vármegyékben agitálni fognak, csak árthatnak az ügynek». – Lelkembül érzem e nézet helyességét, s feltettem erősen magamban azon centrumot, a melyen sem innen, sem túl nincs reánk nézve üdv s melyet Ön képez s melyet ekkép fentartani s erősítni hazai szent kötelesség, csekély tehetségem szerint szinte szilárdítni. Balog, Somssics (!?) fecsegései azonban sem hatottak s Batthyány L. egy cseppet sem agitált, – s ennél fogva belső gyönyörrel szemlélem, mennyire virul naprúl-napra, jóllehet lassú de biztos léptekkel honunk léte. De nem lehete ez örömöm tartós, mert íme …minden érdekeket felráz és azoknak legtöbbikét ellentétbe hozza a Pesti Hirlap! Ennél nagyobb agitatio még nem vala Magyarországban és gyökeribűl soha semmi nem rázá fel annyira nemzeti lételünket! – – S ugyan napirenden van-e az? Önnek fentérintett állításával egybenhangzik-e? Én nem hihetem. Én legalább semmikép nem tudok megbarátkozni e modorral. Sőt a Pesti Hirlapot szünet nélküli dorongolás következésében, Uram Isten! most, midőn honunk ügyünkhezi édesgetés volna a legsürgetőbb tenni valók során, egyenesen Pandora szelenczéjének tartom, melybül a haladási felekezet meghasonlását* és in ultima analysi kárhozatot látok folyni nemzetünkre. – – Én ezt nem fogom tűrni, valóban nem, hogy otrombául elgázolják azon magot, mely már csírádzik és az egész hazai erőmű túlhév, vagy Isten tudja mi (!) által minden irányon túl hajtva, végkép annyira megakadjon, …mikép azt ismét egyedül valami dictatura hozhassa helyre. Ön tudja, czélom nem egyéb, mint Honunk nemesb kifejtése; de valamint elég erőt érzek magamban homlokegyenest állani a felsőbb önkény ellen, ugy kész vagyok és váltig elhatározott, – ám induljanak holt testemen keresztül, – ily mindent felzavaró terrorismusi irányok ellen szegülni, melyek jóllehet csak kezdetben még, már is telvék sansculotti szellemmel. Nem tudom még mit teszek, de ha Kossuth más irányt nem veszen, most midőn nagyobb, vagy legalább igen nagy rész, minden concessiókra kész, és ez idő okvetlen elhoz mindent, – akkor, ne csodálkozzék Ön, . . hogy Széchenyi Istvánt, ki mikor ezeket írja lehető legnagyobb lelki erőt érez magában, – nem sokára elgázolja a közvélemény, vagy legalább a Kossuth-párt! – Senki, nem hátráltatott, mikor több évvel ezelőtt a Hitelt írtam, …semmi sem fog most hátráltatni, hogy ilyféle és egyoldalú tendentiáknak, hamis prófétáknak le ne rántsam az álorczát. Csépeknek én oly kevéssé hódolok, mint bajonetteknek. Vérzik szívem, nem magamért, de szegény nemzetünkért! – Pulszky, ki ezen sorok vivője, részletesebben előadandja Önnek, mily hangulatban vannak itt a külön már-már tökéletes eloszlásra készülő részek. Lelkes Barátom, áldja Isten! Bár mehetnék Kehidára tanács végett!»
Deák épen a Széchenyi fellépése folytán tartott ettől és sokat elkövetett a szélsőségek enyhítésére.
