XXVIII.
XXVIII.
Sz. tevékenysége országgyűlésen kívül. Metternichnél, május 18. Sopronyi gyűlés. Vendégek Czenken. A «legnagyobb magyar». Kisebb munkái. Pesti porés sár. Hunnia. Selyemrül.
SZÉCHENYI abban is különbözött ama kor többi nevezetes embereitől, hogy az ő tevékenységének szünideje soha nem volt. Az országgyűlés vezérférfiai meg-megpihentek babérjaikon, s a teljesitett kötelesség boldogító öntudatával, sokszor a sikerre való legkisebb tekintet nélkül «tamquam re bene gesta» tértek vissza övéikhez. Fogadták vidéki elvbarátaik üdvözléseit, megtették megyéjükben jelentéseiket,* aztán cincinnátusi félrevonultságban várták a majd három év múlva ismét megújulandó küzdelmeket. Széchenyi ellenben a közfigyelmet mindig új meg új kezdeményezéseivel tartá ébren, s országgyűlésen vagy megyetermeken kívül még nagyobb várakozást keltett mindaz iránt, a mit nem annyira hazai, mint bécsi és külföldi összeköttetéseinél fogva tervez, s mint előre föltehető, biztos eredményre is fog vezérelni. «Szerencsés keze van», mondá róla Deák, csitítva azokat, kik elvhűségét, sérelmi politikájok szempontjából, gyanusítgaták. «Megzsibbasztaná hatáskörét», mondá róla az országbíró Majláth, «ha egészen hozzánk állana» s csitítgatá az ellene bőszülő bécsi államférfiakat. A két fél mintegy vetélkedett rajta, hogy melyikhez áll közelebb, ha már egészen egyiküké sem lehet. Ama kevésből, mit az 1839–40-iki országgyűlésről közlénk,* eléggé kitünt, hogy Széchenyi ekkor még az ellenzékhez állott sokkal közelebb. Ennek köszönheté tán, hogy népszerűsége zenitjét érte el. Szerette is e becsülettel szerzett népszerűséget; de egyet szeretett még sokkal jobban: a hazát.
Kiválik ezek közül Deák Ferencz már idézett második követjelentése Zala megye rendeihez, méltó párja amaz elsőnek az 1832–6-iki országgyűlésről.
V. ö. gróf Széchenyi István Beszédei.
Feláldozta az udvar kegyeit, feláldozta Metternich barátságát s melyet többre becsült, a nádorét is, népszerűségének; de menten oda veté ezt is, mihelyt azt, a mit az ő «ültetvényeinek» nevezett, a haza újjászületését, látta letipratni, veszélyben forogni. Meghajolnak emléke előtt azok is, kik e veszélyt, tudva nem tudva előidézték; mert ha aggályai, szerintük, feleslegesek voltak is, őszinte hazafiságból eredtek, s egy a honért élő, s a hon omladékain reszketve szétomló, nemes szívről tettek tanúságot.
Metternich már ekkor újra pálczát tört felette. Az országgyűlés vége felé Bécsben, még magához bocsátani sem igen akarta. Úgy látszik többet várt még Deáktól is, még Kossuthtól is. Ez utóbbinak túlhajtásaitól üdvös visszahatást, a Széchenyi-féle mérsékelt reformerek meglapulását remélve, saját egyedül üdvözítő merev conservatismusának győzelemre jutásával biztatgatá magát, majd ha tudniillik az általa annyira lenézett liberalismus teljesen lejárja magát, mit az «igaz ügy» diadalában bizva, csak idő kérdésének tekintett. Csakis a kedves Melanie herczegnő közbenjárására kapott ismét audientiát Széchenyi a mindenható kanczellárnál. Nem sokat épültek egymáson. «Je sens que suis partout de trop.» A sokkal távolabb állók mintegy összejátszanak háta megett. Némely őszintébb barátja megsúgja neki, hogy nem biznak benne. Dessewffy Aurél is, az új conservativ párt e meteorja, sértődöttnek látszik, hogy az előszobában őt váratták s Széchenyit előtte szólították be. A párbeszéd, mely ez ajtón belől 1840 május 18-án folyt, nincs följegyezve. Annyit pár rövid sorból is kivehetünk hogy ismét többnyire Metternich beszélt, Széchenyi csak hallgatott.* Ez egy felderülő «új aeráról» mondott valamit, mit amaz, szokott önteltségével, «üres phrasisnak» nyilvánitott, lenézve a kort, mely őt meg nem érti. Pénz? Az, úgymond, legkisebb gondja. Egy spanyol miniszter azt mondá a corteznek, hat milliót nem tudok nektek adni, de ha kell kétszáz millió az meglesz. Ő is, (Metternich) úgy sejteté, pénzt teremthet a mennyi csak kell, az ország anyagi felvirágzására; de ez hadd legyen az ő gondja: ne vegye kezébe a kormányzást, a kezdeményezést, az ország! – Hogyan érthették volna meg egymást!? Csoda-e ha Széchenyi, a ki felülről valóban többet várt, mint kellett volna, ismét öngyilkossági gondolatokkal fekszik le s kel fel álmatlan ágyából.
Metternich «garrulitását» Kossuth is megörökíti egy báró Wesselényihez intézett nevezetes levelében. (L. Papp M. Tört. lap, I.)
Az országgyűlés bezártával csak néhány napig mulat Czenken, hol főleg a kastélyára pazarolt «sysiphusi munka» miatt, sehogy sem érzi jól magát; s julius 3-án Pestre látjuk érkezni, a széllel, viharral daczoló Árpád gőzösön, melynek szerencsés megérkeztét esti hót óra tájban akkori szokás szerint, ágyúdurrogással jelezték. A fiatalság nyomban összeszedte magát, s a következő nap első felét a Gazdasági egyesület választmányi ülése, s közgyűlésére való előkészületei, estéjét azonban egy tiszteletére rendezett nagyszerű fáklyászene, s egy nemzeti díszlobogónak átnyujtása vették igénybe. Sorban következtek a lóverseny, agarászati ülés, gőzmalom, casinó, hajógyár, kikötő, hid, stb.
Sopron megye is megtartotta törvényhirdetési közgyülését (julius 13.) s Nagy Pál jelenlétében s hozzájárulásával Deák Ferencznek szavazott köszönetet az ügyek oly szerencsés vezetéseért. Amaz már csak egy «kipréselt czitrom» volt. Széchenyi elnöke lesz a Selyemtenyésztési társulatnak. Bármily kezdetlegesnek tűnik is fel ma előttünk az a nemzetgazdasági tan, mely az éghajlat mostohaságával és munkáskéz hiányával egyaránt küzdő selyemtenyésztést előbbre teszi, p. o. az annyi millió direct és indirect hasznot hajtó szeszgyártásnál s ezt, mintha a gonosz pálinkaivás terjesztésénél egyéb czélja sem volna, anathema alá veti stb. ne becsméreljük a koszorút, melyet akkor egy jobb jövő reményében, az annyi téren működő fáradhatlan hazafi számára a lelkesülő emberbarát együtt font a számoló nemzetgazdával. Nincs okunk reá, hogy felhagyjunk e törekvéssel; nincs okunk arra sem, hogy túlbecsüljük azt.
Számos és jeles vendégek fordultak meg azalatt a czenki kastélyban. Említsük meg Károly főherczeget, Auersperg herczegnőt s Nassau herczegét, mely utóbbi Crescencenak emlékül egy drága gyöngy-melltűt adott, nem törődve az előitélettel, mely szerint a gyöngy könyet jelent. De mindezeknél kedvesebb vendégeket hozott a házhoz a gazda nevenapja: Szent István napja. Eötvös, Klauzál, Bezerédj és Deák nevei tündökölnek e sorban. Mise után Deák vezeté elébe az üdvözlőket s mindnyájuk nevében «nehány bátoritó szót» intéze hozzá. Voltak mintegy hetvenen, az üvegházban kellett teríteni; este egy nagy juhakolban népünnepet rendeztek. Daczára az akkori sajtóviszonyoknak, mikor a külföldi dolgok elég terjedelmes hasábjai mellett az itthon történőket rövid sorokba, illetőleg sorok közé kelle szorítani, a Jelenkorban Deák felköszöntésének vagy egy phrasisa a történelem számára megmentetett.* A Világ czímű műre, az újabb reformtörekvések e programmjára czélozva, magasztalá az ellenzék ünnepelt vezére azt a világosságot, mely kezdetben, midőn derengeni kezdett, nem minden szemnek volt elviselhető, de ma már szinte nélkülözhetlenné vált a nemzet elszántsága és szilárd akarata következtében. Ebédnél lelkes felköszöntések váltották fel egymást. A házi asszony, a jó Crescence grófnő – ugyanazon forrásunk szerint – Berzsenyiből szavalt valamit, a gyermekek pedig Vörösmarty, Kölcsey és Bajza költeményeiből szavaltak. Képzelhetni a lelkesedést. Nem említi a Jelenkor, de följegyzé Széchenyi, hogy mostoha fia, gróf Z. Herman, (később a Bach-kormány egyik támasza) elragadtatásában Wesselényire mondott egy lelkes toasztot. Idők, emberek mily változók!
A már említett fáklyászenéről, valamint a Kossuthnak s Wesselényinek tett ovatiókról az akkori hazai lapokban egy szó sem olvasható.
Mindezt elhordta a szél; de fenmaradt s a történelem tulajdonába ment át egy nagy szó, melyet Kossuth Lajos monda róla még ez évben. November 18-án (1840) tartá Pest megye rendes közgyülését s híres szónokai erősen mennydörögtek a papok ellen az esetlen vegyes házassági kérdésben, melynek lehető elsimítása végett Lonovics püspök Metternichhel tartott tüzetes értekezés után, akkor éppen Rómában időzött. Nagy volt az izgalom; kevés a belátás. Az ülés másnap is tartott. Ekkor történt (november 19-én), hogy Kossuth egy alkalmat felhasználva, fényes digressióval a jelen volt Széchenyit a «legnagyobb magyar»-nak nevezte el, a közönségnek szűnni nem akaró tapsai, éljenzései kiséretében. Széchenyi úgy tett, mintha nem is róla volna szó, meg sem mozdult helyéből. Zsebében hordá különben a Marseillaise ügyében irott czikkét, miből akkor eseményt csináltak. A nádor, a forradalmi dalt kétszeri demonstrativ ismétlés után letiltatta a szinpadról s újabb elfogatásokkal fenyegetődzött, mi az alig helyreállott jobb egyetértést nemzet és kormány közt, nyomban ismét megzavarta volna. A zaj csillapultával Széchenyi oda ment Kossuthhoz, mintegy megköszönni – e váratlan kineveztetését. «Miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fenn magamat», mondá neki szerényen, alig sejtve, hogy nem sokára mint ellenfelek fognak egymással szemben állani.
Időközben írt kisebb munkáira nehezen lesz alkalmunk visszatérni, minthogy fontosabb feladatok várnak reánk; azért mielőtt tovább mennénk, még egypár szót kell ezekről közbeszúrnunk.
A «Pesti por és sár,» melyet 1834-ben a Vaskapunál időztében kezdett meg, bár töredéknek maradt s épen magára a fővárosra alig terjeszkedhetett ki, sok tekintetben érdekes és ma is tanulságos munka. «Minden nagyobb javítást», úgymond bevezetőül, «szükségkép meg kell előzni valamely kellemetlen s nyugtalan érzésnek, mivel csak ez alkalmas azon erők fölébresztésére, melyek nélkül nem javíthatni.» A fővárost egy erdőültetvény zónájával körülvenni s így védeni meg a betolakodó rákosi homoktól, a szabályozásoknál a jövő fejlődésre tekinteni s a tervekbe bizonyos egységet hozni be, házaink stiljére nézve pedig, miután a mi éghajlatunk se éjszakinak, se délinek nem mondható, valami újat, góth és scytha szellem vegyülékének megfelelő, de talán egészen eredetit találni föl: ilyfélék voltak az ő elhintett eszméi, melyek azóta részint meg is valósultak, részint még valósulásra várnak. Sokat beszél, főleg a comfort hazájában, Angliában nyert benyomásai után falusi lakásainkról. A hely megválasztásánal, a mi legelső, ezeket tartja fontosaknak: mérsékelt magasság; magány; posta vagy közlekedés; tölgyerdő; folyó vagy tó közelsége; éjszak-keleti fekvés. A lakszobákat lehetőleg emeletre teszi; alattuk pincze legyen. Behatóan értekezik a fűtésről, a világosságról és az árnyékszékekről, melyek bűze némely lakásainknak egész belsejét elárasztja, nem feledi az olcsóságot is. Egy 100,000 frtos kastélyhoz legalább 4000 frt havi jövedelmet kíván, hogy úgymond, «ne csak lakhass, de jól is lakhass». Nem merném kifogásolni ezt az arányt, melynek áthágása némely magyar családnál eléggé megboszúlta magát. Szeretném a «nemzeti sajátság»-nak az építészeti stil eredetiségében is nyilvánulását azóta már igazoltnak látni úgy mint ma már megczáfoltnak tekinthetjük a Fertőtónak, legalább egy részének, és a Duna völgyének, többek között Visegrádnál szerinte festőietlen s kéjlakra alkalmatlan voltáról elhamarkodva mondott ítéleteit.
Ha ma föltámadna s széttekinthetne! …
Ki a Hitelben is ily vallomásra fakadt: «Van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapály vagy hósivatag.» (V. ö. szülőihez írt, merő honvágytól áthatott ifjúkori leveleit.)
Ama kedvencz munkájával későbbi éveiben is (Döblingben) nagy előszeretettel foglalkozott s Török Jánost bízta meg annak közzétételével. (L. Levelei III. k.) …Az emberi fészek bölcsészetének (Philosophie des menschlichen Nestes) czímével akarta felruházni abban a föltevésben, hogy honfitársainak egy vagy más tekintetben hasznos útmutatásokkal s gyakorlati jó tanácsokkal fog szolgálhatni. Ezzel egy időben irogatott «Hunnia» czímű munkáján is, melyet, ha a sajtóhatóság el nem kobozná, szintén Török buzgalmára bízott, kit ez úton, de közvetlen is, lehető leggyengédebb módon egyúttal anyagilag akart (Tasner közbenjöttével) segélyezni.
A selyemről értekezvén (1840) egészen a humanistákkal, a boldog emlékű Bezerédj Istvánnal áll egy térre s szívével gondolkodik. Hadat izen a pálinkafőzőknek, azzal a súlyos váddal támadva meg őket, hogy galád haszonlesésből a nép megmételyezését, a munkás osztály testi és lelki sülyedését, satnyulását eszközlik. A ki figyelemmel kisérte Széchenyi Naplóit, különösen külföldi úti jegyzeteit, azokat az érdekes adatokat, melyeket főkép Lombardiában gyűjtött s aprólékos számítgatásokkal kísért a selyemtermelésből saját birtokain is remélhető haszonról, az mást nem várhatott tőle, mint hogy e téren is lenditeni fog valamit. A szokott ellenvetéseket sorra czáfolgatja. Az égalj mostohaságán kifog a civilisatio s munkás kéz sehol annyi heverő nincs, mint mi nálunk. «A polgárosodásnak – úgymond – minél nagyobb fokára bírja emelni magát egy nemzet, annál hatalmasb urává lesz még a természetnek is, s ekkép annál vagyonosabb, annál függetlenebb azaz: boldogabb.» – «Kötelességünk a nemzeti erő minden legkisebb forrását is megnyitni; – s a hazai iparnak csak egyik mezejét is parlagon hagyni, bűn.
94. BEZERÉDJ ISTVÁN.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Számításai a várt haszonról (példáúl 10,000 mázsa szederlevél = 50 mázsa selyem) még eddigelé saját uradalmain sem váltak be; de egészben véve ma, ötven év múlva nem lehet mondani, hogy ebben is valamivel előbbre ne volnánk. Bezerédj Istvánnak méltó utóda akadt, ki e téren szerzett érdemeiért a nemzet háláját érdemli meg.* A nagy egészre vetve azonban tekintetünket, nem tagadhatjuk, hogy itt a dolog természeténél fogva csakis ezereket, mondjuk százezreket vethetünk a mérlegbe azon milliók ellenében, melyekkel a szeszgyártás mezőgazdaságunkat, állattenyésztésünket, külkereskedésünket előmozdítja s közkincstárunkat gazdagítja. Nincs is ok reá, hogy a két dolgot ellentétbe állítsuk egymással. Más lapra tartozik az alkoholismus kérdése, mely világszerte méltán foglalkoztat közgazdászokat és emberbarátokat.
A legutóbbi hivatalos jelentés szerint (1894), némi visszaesés mellett, az üzlet 2.933,332 frt bevétellel, s 4.005,555 frt kiadással, a leltár 1.588,657 frttal szerepel. Államsegély (15,000 + 40,880) 55,880 frt. Az államtól nyert segély 1880 óta évi 5000 frt átlagban határozódik.
Érdekes és tanúlságos az egyidőben alakúlt sopronmegyei Szeder-egylet alapszabályaiba vetnünk egy pillantást. Jellemző, hogy tagja az utilitarius vállalatnak más nem lehet, mint «férfihoz illő viseletű s becsületében tiszta» ember. A §-oknak egy egész sora szabályozza a gyűlések alkalmával tartandó közebédek ügyét azzal a világos kijelentéssel, hogy «nem finom tálak éldelése a czél, hanem a lelki surlódás». Ennél fogva a teríték ára előre meg volt szabva, csak kevés és csak honi bor volt megengedve a zene pedig föltétlenűl eltiltva.
Látni ennyiből is, hogy a selymészet itt egyúttal erkölcsnemesítést jelent. Mint Széchenyinek majdnem minden alkotása.
Értsük meg tehát, mikor ezeket mondja:
«Ki nemzeti nagyságot irigyel, ki sejti, mily gyönyörérzés lehet: virágzó nemzet tagja lenni; az, tudom, felfog.»
És hogy: «halni szép a hazáért: élni mégis szebb». –
Minden alkalmat megragad, hogy leküzdje saját és honfitársai pessimismusát. Ugyanezt fogjuk látni majd, mikor «Ész és szív» elméletével fog annyit tépelődni.
