III. A szél
III. A szél
(De nem a Gyulai költeménye, hanem a Horvát Boldizsár prózája.)
Nagyon szomorú vita volt ez öt álló napig.
A régi lobogók begyűrve, amik valamikor a tornyokból integettek. A régi eszmék, régi fegyverek egy szögletben hevertek félig szeméttel behányva.
Aki rájuk nézett, vállat vont. A fiak már nem ismerték meg apáik fegyverzetét.
Mások ellenben, akik felösmerték, megtapodták.
A vén katonák (mert van még néhány közülük) elborult arccal nézték ezeket a jeleneteket:
– Hát mi az ördögért verekedtünk mi? – mondták csüggedten. – A fiaink kedvéért? S íme hiábavaló munka volt!
Csak az öreg Horvát Boldizsár, a vén katonák ősz vezére gyűrte fel a karját, s fölkapta a régi fegyverzetét.
– Ejh, hát verekedjünk meg a fiainkkal is…
Igen, csak ilyen literatúrai stílben merek referálni a Horvát Boldizsár beszédjéről.
Az ő fellépése olyan volt, mint egy elementumé. Mintha valami természetfölötti hang csapott volna közbe a sok kaotikus, posványos beszédnek.
Nem vihar volt ez a hang, hiszen olyan szelíd, lágy, mint a zene, hanem szél volt, mely mintegy megtisztította a levegőt.
S ebben a szélben lassan-lassan kibontakoztak a régi zászlók, s lengni látszottak a magasban újra, mint valaha régen ezelőtt.
Az ég kitisztult. Napfény mosolygott a terem üvegkockáin át, s megvilágítá a szónok nemes, domború homlokát, melyet ősz fürtök környeznek tisztesen.
Elégikus, mézédes szava betölté a termet, s a mély csöndben mélán, búsan rezgett, mintha a levegő ringatná. (Hiszen ez már a liberalizmus levegője!)
A vén bajtársak szemei megcsillámlottak, majd szikrát hánytak. Azok a kis szikrák, mintha röpködnének, s gyújtogatnák a többieket is.
A nagy miniszter félrevetette magát piros székében, körte alakú fejét odatámasztotta a támlányhoz, s elábrándozott. Olyan volt, mintha a saját szobra lenne – ledőlve…
A habarékok hallgatagon, lesütött fővel könyököltek padjaikon. Nesz nem volt hallható. Mereven néztek és hallgattak. Olyanok voltak, mint a kísértetek.
Hanem a szélső oldalon folytonos nyugtalanság, izgés-mozgás volt a beszéd elején. Többször közbe is szóltak az antiszemiták, de mindig halkabban és ritkábban. A beszéd közepe táján látni lehetett egy-egy kisurranó alakot, amint nesztelenül igyekszik menekülni…
A beszéd rendkívüli hatást tett. Mintha nem is az a Ház, nem is azok az emberek volnának.
De midőn Bánfy Dániel, aki az egész beszédet a legnagyobb figyelemmel hallgatta, kiment a beszéd után, mintegy elkábultan annak a hatásától, a folyosóra, s ott megpillantá a vígan zajongó antiszemitákat s a Ház valamennyi hétköznapi alakját, ijedten dörzsölte meg a szemeit:
– Ejnye, de sokáig alhattam odabent!
Egyetlen egyszer volt az egész vita alatt ébren, s akkor is azt kellett hinnie, hogy csak aludt…
