III. A nagyevő
III. A nagyevő
Nem mindennapos vendég az asztalnál, csak ritkán jöhet be faluról, ahol feleségnél van. (Ad captam: férjnél van.)
Azelőtt képviselő volt, azazhogy még előbb földbirtokos volt, de a kis földbirtokát felváltotta képviselőségre, a képviselőséget pedig felváltotta egy jó partira. (Így megy ez Magyarországon.) Elvette a köpcös Zsombainét. A legkívánatosabb özvegyasszonyok egyike. Gyerekei nincsenek, de százezrei vannak.
Ki az ördög tudhatta volna előre, hogy szegény Gábort annyira megregulázza, hogy kiviszi falura, s iszonyú fösvénységében enni sem ad neki elegendőt. De úgy kell azoknak, akik pénzért házasodnak.
A szegény Kurtányi Gábor végképpen tönkrement, kiaszott a keze alatt.
De hogy is ne! Egy kis kávé reggelire és egy fél kifli, aztán ocsmány szűk ebéd. (Képzeljék önök a csuszpájzt auflág nélkül.) No, a vacsora ellen legalább nem lehet kifogást emelni, mert az – nem volt. Azt tartja az asszony, hogy a nehéz gyomor rosszabb a nehéz lelkiismeretnél.
Mindez csak gyerekjáték lett volna például egy Tannernek, aki virtusnak veszi a koplalást, de keserű szenvedés volt Gábrisnak, aki szenvedélyes nagyevő. Soha olyan egészséges gyomrot, mint az övé. Képes megenni egy bödön túrót és egy sült ludat egyszerre.
Hát nem leleményes a sors, uraim, a büntetésnemekben!
Hanem ahol a legnagyobb a szükség, ott van a legközelebb a mennyei gondviselés.
A gondviselés azt mondta a gólyának: »Eredj, gólya madár, vigyél a Kurtányiéknak egy kis angyalt!«
Emelin pirulva vallotta be Gábrisnak, hogy anya lesz. S ez egy derengő reménysugár volt a kétségbeesettnek… Hátha ez az ártatlan gyermek lesz a kapocs közte és a konyha közt? Hátha meghajlítja az Emelin szívét. Az anyai szeretet elöli benne a fösvénységet a gyermek atyja iránt.
Igen, igen, minden jóra fordul, csak a kapocs megszülessék. Alig várta. Nem csoda, az éhes gyomor türelmetlen.
Végre egy éjszakán megjött a világra a »kis kapocs«. Egészséges pufók gyerekecske – fogakkal. (Milyen szatíra ez is!)
Gábris örömkönnyekkel rohant a jövevényhez.
– Ó be szép, be kedves! – kiáltá elragadtatva.
– Örülsz neki? – kérdé az anya bágyadt hangon, de boldog mosollyal.
– Örülök, szívem, hogyne örülnék.
– Úgy, úgy… vedd fel, de meg ne szorítsd. Jaj, de ügyetlenül tartod. Most már majd kitudódik, milyen ember vagy. Hallgass ide, Gábor.
– Hallgatlak, fiacskám.
– Ezentúl gazdálkodnunk kell e pirinyó jószágnak. Csak a legszükségesebbet szabad költenünk. Mától fogva le kell mondanod, kedves barátom, a reggeliről. Egészséges, erős embernek elég napjában egyszer enni…
Így sötétült el Gábor előtt újra a láthatár, mégpedig örökre. A »kis kapocs« megjött, de ahelyett, hogy hozott volna valamit, megette előle a reggeliket.
Bús megadással koplal, tűri sorsát, de ha valami módon egy kis pénzre tesz szert, be-bejön a városba, a mi asztalunkhoz jóllakni.
Íme, ma is mutatják szörnyű pusztítását az előtte heverő csontpiramisok. Bizony-bizony, nem hagy semmi ennivalót a többieknek.
Igaz ni: a többiek! Őket is be kellene mutatnom. De még csak fél tíz. Bocsánatot kérek az olvasótól: azokra várnia kell. Később jönnek. Azok most még tarokkoznak a klubban.
