Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum
Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
Örülve, hogy van, aki sír velem.
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.
birván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.
szögekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedűl maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.