Fehér Sándor: ZIVATAR VIRÁGJA
Fehér Sándor: ZIVATAR VIRÁGJA
Tiszta, rendes, kis falucska. Fehérfalú házak, tejszínű pettyek szerényen vidítják a dombok hátát, oldalát, ezek a dombok itt már versengő nagyravágyással ágaskodnak a kékségbe, egyike, másika akár hegyszámba is mehetne, ha amarrébb, a ködös messzibe élesen belefúródva, barna óriások le nem törpítenék; amazok már Kárpátok.
A faluban napsütéses, lusta, fáradt élet. Az utca porában öreg kotlós kaparász, apró csibéi lábatlankodnak körülötte. Egy-egy öreg ember csoszog át a túlsó oldalra, itt-ott mezítlábos gyerekek rúgják felhőbe a port. Erőteljes hangok nincsenek, se öblös férfiszó, se férfimunka döngése, csak gyereksivítás, vagy dünnyögés, vagy asszonyos kereplés. Elernyedt az egész falu élete, nincs benne férfi.
Filecz Péter kocsimester is elvan a háborúban. Az asszonya most kijön az udvarba, ott rakosgat, rendezget. A kamrából kihordja a deszkát, szerszámot, akad egy-két félbemaradt kerék, lőcs, meg tengelynek való, minden összevissza, sebtiben odadobálva, mert már nem tudott a mester kezében elevenné formálódni. Ezeket hordja, rakosgatja most, kit ide, kit oda, mintha valakinek kezeügyébe adná, mikor megvan, odaáll és nézi, olyan az egész, mintha munkában volna, csak oda kell állni az emberének, hogy egy-két napra erőteljes, eleven, gurulásra kész szekér álljon a színben. Így mulatja Zsuska magát, s váltja félig elevenre a reménységét, ilyen képzeléssel ostorozza gyorsabbra a várás idejét.
Pedig hát nem lesz jó az se, ha Filecz Péter, kocsimester megjön. Nem lehet a gyalázatot örökre eltitkolni. Most még csak megteszi az a hosszú kötény, nyakától le a bokájáig, az egyformának mutatja az egész testét. De már most is, amint elfáradtan nekidűl az eperfának s a kötényét felfogja, hogy megtörülje verejtékes arcát, könnyű meglátni, hogy mekkorára duzzadt meg az élet magja tudattalan, termékeny testében. Mire Péter megjön, már talán gyereksírás is lesz. S az se volna baj, mert hiszen öt esztendeje házasok, s azóta búsulnak, imádkoznak, veszekednek azért az el nem jövő gyereksírásért. De most jön meg, amikor Péter már majd egy esztendeje, hogy a házatáját se látta.
Ezekre a gondolatokra durcásan ránt magán egyet az asszony s indul befelé a házba. Nem esett ő azért hűtlenségbe, sőt csak még jobban szereti az urát; erről meg nem tehet, ez a háború miatt van, nemcsak ővele magával esett meg.
Odabenn az öreg Filecz faragcsál. Kocsicsináló volt ő is, s nem tud most se meglenni a munkája nélkül. Nagy halom forgács között áll, pápaszem nélkül már nem igen lát, hát ott van most is a szeme fölött, a homlokára tolva. Amint a menye belép, nem hagyja abba a faragást, csak így szól oda neki:
– Kirakodtál megint?
Az asszony röstelli a gyöngeségét, hát így felel:
– Nem a; csak néztem, hogy nem vittek-e el valamit.
– Innen biztosan nem vittek. Isten verje meg a muszka fajtájukat! Vigyázott a kapitány úr.
Zsuska sokat hallotta már ezeket. Csak legyint rá:
– Hagyja már el, ipam.
Hiszen csak ellenvetésre várt az öreg, hogy kitörhessen a harag belőle:
– Hagyjam-é? Nem lehet azt hagyni.
S a vágószerszámával dühöseket faragott a küllőrúdon, úgy hogy ez már rövidebb is lett a kelleténél, de észre se vette.
– A piszkos kapitányának épp ide kellett szállnia! A menyecske-szagra jött a gyalázatos! A kutyája az én ágyamban hált, a lovának a szobám volt az istállója, őmaga pedig a fiam ágyában, becsületében gyalázkodott!
Az asszony ideges-türelmetlenül hallgatja a megunt szitkozódást. Odakintről, a főzés mellől kíváncsian, izzadt vörös képpel nyit be az öregasszony. Sunyi búslakodással hajt:
– Hja jaj, szegény Peti fiam!
Az ember nem tűrte, hogy a feleségének is legyen véleménye:
– Mit, a Péternek, ha épségben megjön, semmi baja. De ezt sajnáld itt, e! Ennek örökre megmarad a foltja.
Az öregasszony csendesen szól erre is:
– Nem volt neki muszáj.
Felpattan idős Filecz Péter:
– Nem-e? Hát aztán hogy tehetett volna? Amilyen hirtelen jöttek, még el se bújhatott. Vagy inkább úgy járt volna, mint a Kakuk Maris? Az is berzenkedett egy kozáktiszt ellen, hát másnap húsz emberét eresztette rája. A mienk disznó volt, de legalább derék ember, senki ide be nem tehette a lábát.
S ha a felesége még soká disputál, akkor abból a kozákkapitányból a világ legkülönb gavallérja válik.
De az öregasszony felkelt s indult a dolga után. Csak az ajtóban sóhajtott halkan:
– Kakuk Maris bele is fullasztotta magát a kútba.
Erre csak mordult az öreg:
– Kontyos okosság!
Nem adott volna igazat, még ha úgy van is. Férfi létére nem tudott követ vetni az elesett menyecskére.
Zsuska pedig csak állta folyton ezt a maga bőrén való veszekedést. Őneki nem igen volt véleménye. Buta asszonyi alázatosságában hagyta, hogy történjenek a dolgok, nem szokott hozzá azelőtt se, hogy lendítsen rajtok, és úgy érezte, hogy ez a vad férfi-háború megtaposta őt s neki most viselni kell a terhét. Viselte is megadással, még csak nem is félt az urától, sőt inkább nagyon is várta vissza s ráhagyta, hogy az majd elintézi, amit kell.
Öntudatlan áldozat-képen járt-kelt a körülötte fekélyesedő gyűlöletben és átkozódásban. Mert alig volt ház, amelyben az ellenséges hadra mérges gyűlölködés ki nem fakadt volna. Elpusztult, mocsokba fulladó lakások, veréssel véresre tépett emberi hús, szent asszonyiságra durva röhögéssel termékenyített leány-testek fölé düh és bosszú mérges párája terült. Tehetetlen, megalázott öreg emberek, asszonyok, a markukat se bírják már ökölbe szorítani, csak az átkozódó szavukkal verik az elvonult hadak vért lázító emlékét. Nagy katlan az egész falu, veszett, életrontó emberi indulatok sustorognak, kavarodnak benne, fullasztó gőz nyúlik el a messze hegyek, a megfutott, vert hadak útja irányában.
Estére elment Zsuska a Kakuk-házba. Csak estére, nem mintha nappal szégyellené, de ne mondják, hogy mutogatja magát. Ott már várták is. Öreg Kakuk Jánost, hogy a lánya olyan csúful elveszett, jó szóval, szánakozással elmentek vigasztalni mindazok, akik majd hogy úgy nem jártak maguk is.
Soha még ilyen gyülekezetet! Voltak itt nyolcan–tízen is, férjetlen asszonyok, titkos életet fogant hajadonok. Szelíd béke örvendezett itt, az áldásnak e kertjében, az anyaságtól tompa és jóságos arcok, a gömbölyű és lomha testek körül. Mind, mind a háborúnak, a megfutott virágszakasztóknak termékeny áldozatai. Férjes asszony köztük Zsuska volt egymaga, a többi csak most ismerte meg az asszonyi életet.
Elültek békén, vagy lusta, nehézkes döcögéssel jártak, takarítottak, rendezgettek az öreg özvegyember szobájában. Lámpát se gyújtottak, a holdvilág ömlött be az ablakon és elfolyt a tejszínű, széles arcaikon. Veszekedés, átkozódás nem hallatszott, csendes, nyugodt beszéddel kérdezgettek, felelgettek, komolyak voltak, nem szomorúak.
Kérdezi Lámpás Kató Zsuskától:
– A te urad írt-e?
– Írt.
– Megvan?
– Meg. Egészségben.
– Tudja-e a te dolgodat?
– Nem tud az semmit; minek? Majd megtudja. Hát a te Jóskád?
– Megvan ő is. Azt írta, hogy vigyázzak magamra, mert ha megtudja, hogy mást szeretnék meg, nem jön vissza ebből a háborúból.
Odatotyog Ferencz Mari hozzájuk:
– Te, Zsuska, a tied is úgy mozog?
Zsuska elmosolyodik: soha máskor asszonyok ilyen szépen nem mosolyognak:
– De mozog ám! Majd kirúgja a hasamat.
– Biztosan táncosné lesz.
Ezen aztán nevetnek csendesen. Így elvannak itt esténkint, gyönyörű, dús és termő sziget a harag és kétségbeesés tengerében. Nyájasak, együgyűek, tanulnak egymástól, számolgatnak, tervezgetnek.
S mindegyiknek van valakije a harcban s mindegyik titkolja az anyaságát tőle. Nem is szégyenből, mert hisz sokan vannak, nem is félelemből, hanem féltésből. El ne átkozza senki azt a magzatot, amelyet a testükkel táplálnak, a lelkükkel féltenek; az apja akárki, de az anyjuk ők maguk. Ha már meglett, hát maradjon. S ezekben a gondolatokban összefogózkodnak, együtt vannak, akármi lesz is.
A falu tornya belekongatja a csendbe a tíz órát. Elkezdenek szedelődzködni, el kéne menni haza, aludni és álmodni, ki az elmúltról, ki az eljövendőről.
Most egyszerre rikító lárma, összevissza kiabálás veri fel az utcát. Az anyák összébb tolakodnak, hallgatják. Mindenféle kiáltozás van ott, mégis, annyit meg lehet érteni:
– Megjöttek az emberek!
De ez még csak szó. A jelentése még homályos a lelkeknek, nem tudni még, öröm virágzik-e tőle, vagy rémület fagy bele a találgatóba.
Amíg végre megáll Kobak János, bakter az ablak alatt s éjszakai borízű hangján nevet be a házba:
– Hej, leányasszonyok, parádéra! Megjött a párotok, ki igazi, ki nem. Totyogjatok a hegy mögé!
Hát mégis öröm. Kacsa-fürgeséggel botorkálnak bakter uram körül s kérdezik ezt is, azt is tőle, hol vannak, miért vannak, látta-e, s egyik-másik nem átallja s simogatós tenyerét végighúzni a képe tüskéin. Kobak uram állja egy ideig, hanem aztán észbe kap, hogy így a hivatalos fontosságon nagy csorba eshetik s megemeli a botját, hogy elriogassa magától a sok asszonynépet.
– Csend legyen, másképp nem mondok semmit! Nahát! Rengeteg katonaság vonul erre, lehet tán ezer is. Mindenféle puskával, kocsival, géppel, miegyébbel.
Türelmetlen visongatás szakítja meg a nekikerítést.
– Bánja a kutya, hogy mi van nekik! Azt mondja meg, hogy kik vannak, hol vannak?
– Csitt! Először azt kell, ami hivatalos. Most másodszor pedig kijelentem, hogy az egyik csapat, mind csupa idevalósi ember, három óra rasztot kapott. Hogy mi az a raszt, azt Kakuk szomszédom is tudja, mert katona volt. Hát a raszt az, hogy három óra hosszat mindenki ölelheti a babáját, ha van neki, vagy csinálhat, amit akar, csak el nem mehet. Nahát! Ott vannak a Blaumont-hegy túlsó oldalán.
Zűrzavaros kiáltozás, hívogatás, zsémbelődés, siránkozás csattant föl erre, mert ott volt már az egész falu s nekiindult az egész népség, nem a Blaumont mögé, hanem elébb haza, hogy sebtiben összeszedjen kék, vagy piros, vagy fekete kendőbe, mindenféle jót, ami a ház körül ilyenkor található. Volt, aki egy karéj fekete hazai kenyeret tudott csak magához szedni, mások túrót, kolbászt, vajat, tojást vittek, a legnagyobb mozgalom azonban mégis csak Gutmannál volt; ő nem győzte álmos feleségével együtt se megtölteni borral, szilvóriummal az eléje tartott üvegeket. Loholva, fulladozva baktatott a sok felzavart nép neki a hegynek, egy-egy lámpás imbolygott fölfelé s a fényében pillanatra elsuhant itt egy ősz hajú, reszkető fej, amott egy aggódó, kérdező asszonyarc, egyszer megvillant egy ragyogó asszonykebel is, szőke, apró gyerek-koponya reátapadva. Így kapaszkodtak fölfelé s vitték az embereiknek, a testüknek ételt és italt, a lelküknek az otthon összegyűlt szerelmet meg féltést, meg panaszkodást, átkot, bosszúlihegést; az otthonmaradt falu lelke hullámzott át a hegyen. A túlsó oldalán vágyakozva lobogott az ég felé a tábortűz.
Megbizsergett a sok asszony az erővel teli s annyi szeretést, vágyak teljesülését zengő férfihangoktól. Összekerültek már. Volt ott aggódó hívogatás, öreges reszkető szavú gyöngédség, gyerekes örömsikoltás is. Lobogtak a tüzek és veres világot nyaltak pillanatonkint egy-egy csoportra. Kemény állású, vadszemű férfi kezébe csöpp gyerek kerül itt, s az ember megpuhul, meglankad a gyönge teher ölelésében; családos, dédelgető paraszt lesz belőle. Másik, ki tudja, hányszor döfött halált feszülő karjával, most óvatos, esetlen kíméléssel fonja szipogó öregasszony reszkető nyaka köré; alázatos csókos gyerek megint. Amott, a fűben, erőt véve a szemérmességen, sietős, lihegő szerelem tombol; három óra csak a világ; s a tüzek nagyritkán mosolyognak oda egy-egy elsuhanó lángvilággal.
Vannak sötét, bús kóborgók is; azok nem találták meg, akit kerestek. Csöndesen sírnak, vagy kiáltozva jajgatnak, ahogy a természetük hozza. Ünnepel az élet ezerfélesége ezekben a rohanó percekben.
Filecz Péter sötéten hallgatja az öregeket. Az apja beszél, az anyja csak sóhajtozik mellé. Meg-megcirógatja, ha az elbeszélésben valami erősebb lüktetésre forralja a vért.
– Elhidd ám, – mondja az öreg ember, – hogy Zsuska nem tehet róla. Csak azzal az eggyel volt neki dolga, mással nem. Hosszú, szálas ember, bajsza nincs, s a felső ajakán végig mély sebhelye. Kapitány. Ha ráakadnál, el ne hadd élve menni. Meg a többi muszkát se, mert alávaló, ronda fajzat.
Péter csak áll és issza be a lelkébe a képet a hosszú, csupasz képű, sebhelyes kapitányról. Odairányítja a szemét a gúlához, a sok, szuronyos fegyver között végigsimogatja tekintettel a magáét. S a szívébe csöppentett méreg eloszlik a vérében.
Zsuska meg a többi esett leány hátrább bújtak együvé s messziről nézték az élet nyüzsgését. Várták a hívó megkívánást, a testük, lelkük odasugározta a magakínálást, ha csak egy elsuhanó csókra, egy megbocsátó szerető, cirógató szóra is. De nem hívta senki egyiküket se, az odavágyó, síró sóhajtásuknál fogva senki se húzogatta magához őket. Amott, a táborban, az élet első lobbanásainak elmúltával keserű, bosszúra rikoltó gyűlölet fakadozott a fegyveres férfiak lelkében. Az itthoniak beoltották méreggel az elmenőket.
Trombita-szó riasztott bele a lobogó éjszakába. Nyers vezényszavak csattogtak, fegyverek zörögtek, a kizarándokolt népek elnyújtott, búcsúzó sírással nyomultak hátrább. A csapat rendbe állt, egy-egy felzokogás, egy-egy istenáldjon, s erős, dobogó lépések vitték el a katonává keményedett apákat, fiúkat, férjeket. Vitték magukkal csókok ízét, cirógatás bizsergését, amellé azonban dühös haragot, csak bosszúra jóllakó éhséget arra az ellenségre, aki az otthonukat úgy megtaposta.
Péter átszól menetközben Gabócza Mihálynak:
– Te se ölelted meg a Mariskádat?
Gabócza Péter azt hiszi, hogy bosszantani akarják:
– Mi gondod az én ölelésemre!
– No, csak azért, mert én se az én páromat.
Erre amaz felkapja a fejét:
– Hát a tied is?
– Az enyém is.
Odamordul egy harmadik legény:
– Az én Borbálám is.
Filczek Péter megmarkolja a kezét:
– De megadjuk nekik!
Ekkor már többen is hallgatták őket. Dühös morgással segítettek oda:
– Én hazahozok egyet s elevenen nyúzom egy hétig.
– Én nem pardonírozok, ha száz kezét tartja is fel.
– Én kiherélem, valamennyit találok.
– A csontjaikban és a beleikben fogok gázolni.
Keményen markolta mind a fegyverét. Mind dühös. Egyik-másik szerelemtől lakott jól s ingerülten vonul újabb fáradságra, szenvedésre: másik meg szerelemre éhesen, irigykedve dühöng; akinek meg semmi baja a szerelemmel, öreg, megtaposott szüleire gondol s lázadó vér rohan erein végig. Akit ezek útba találnak!
Napok meg hetek múltak erős, nehéz küzdelemben. Az ellenség szorult visszafelé, az üldözők pihenés nélkül a nyomában. Egy helyütt aztán megállt az egész kavarodás. Filecz Pétert is magával vitte a lendület, közben ezüst érem virított ki a mellén. Igazában nem is tudta, miért, ő csak katonáskodott, ahogy neki muszáj volt. Most aztán az ő csapata is, a többivel együtt, befúrta magát a földbe. Veszedelmes, küszködéses, de mégis csak pihenő volt nekik. Péter körülnézett a földijei után. Biz azokból, a nagy előreszaladásban, lemaradt egynehány. De Gabócza Mihály elért idáig.
– Szervusz Mihály!
– Szervusz Péter!
– Három napja nem láttalak.
– Én se téged. Odaát voltam a tízeseknél, közibük kallódtam. De most visszaküldtek, itt is maradok. Van-e itt még valaki?
– Gere Gyurit, Bársony Pistát, Mórer Miskát tudom, hogy elesett. Van egynehány, aki spitálba került. A többi itt kuksol velünk.
– Lesz valami?
– Lesz.
– Mikor?
– Még ez este. Amazok ott elöl sturmolnak, mi tartalékok vagyunk.
Hallgattak. Sokáig, gondolkozva. Majd kérdi Mihály:
– Hát hazulról mi van?
– Semmi.
– Írni kéne.
– Hát írjunk.
Most megjött a posta. Az emberek mind abba hagyják a háborút, mind hazagondol s vágyva, irigykedve lesi, hogy kinek jött. Filecz Péter is kap egyet. Gyűrött, elfent boríték, döcögős, merev pálca-betűk. Olvassa hangosan, Mihály hallgatja.
„Édes, jó fiam.
Tisztelünk és csókolunk és hálistennek egészségesek vagyunk, amit neked viszont kívánunk. Továbbá, hogy segítsen meg az isten, hogy minél hamarabb hazajöhess ép egészségben. A műhelybe kaptam egy legényt, hát megint dolgozunk, épp ma is elkészült egy szénás szekér Galiczky szomszédnak, fizet érte 120 forintot, 70-et meg is adott, 50-et megad aratás után. Továbbá nődnek, Skala Zsuskának fia lett. Megbabázott a Gabócza Mihály Mariskája is, annak is fia, meg még Lámpás Kató is; annak csak lánya lett. Ha rátalálnál arra az orbitorló apjára, hát tekerd ki a nyakát.
Sírig hű apád
idős Filecz Péter.
Anyádnak nagy bánatja van a fattyú miatt.”
Gabócza Mihály nézi a bajtársát. Érez, gondol sokfélét, de nincs annak formája, mondani nem tudja. Végre megtalálja Péter:
– Te, Mihály, azért az enyém az a gyerek.
Mihály örömmel kap rajta:
– Úgy-e, hogy megtartjuk?
– Meg.
Majd csendesebben:
– Az anyját is?
Péter nagyot sóhajt.
– Én, megtartom.
– Én is elveszem. Nem kívánságból tette. Inkább sajnálni tudnám.
Ekkor nagy mozgalom elevenedik ott elöl. Sötétedik, a tárgyak, alakok éles vonalai megtompulnak, kezdenek belemosódni a levegőbe. A párák összesűrűsödnek, sötétbe gomolyodnak, félóra múlva már alig látni valamit, csak hangok siklanak erre, arra, suttogás, rekedt parancsolás, óvatos, véletlen fegyverzörgés. A nyüzsgés átharapózik a Péter árkába is. Feszítő, izgató a levegő, szinte nyomja már az embereket. Az első sor már ki is bújt az árkából, a tartalék átcsúszik amannak a helyére, vonagló, a földön tovamosódó foltok. Egyszerre kicsap a visszaszorított, elfojtott hangtenger, trombita rikolt fel, ordítás gomolyodik a légbe, puskaropogás veszekedik közbe, kis idő múlva jajgatás, sikoltás csavarodik a többi hangok köré, Péterék is öntudatlan, gondolattalan belelendülnek a halálos kavarodásba, őmaga csak rohan, rohan, a fegyvere, szuronya viszi előre, ordít, aztán megütik, elesik, lassan, lassan elcsendesedik a zaj, még egy-egy foszlány beleragad a fülébe, elnehezedik, olyan jól esik valami, elmosolyodik és aztán semmi…
Amikor feleszmélt, tiszta ágyban feküdt, nagy hosszú szobában, erős kórházszagot érzett. Nem kérdezett, csak nézett. Lassankint kitisztult, kezdett emlékezni, kezdte megérteni azt, ami körülötte van. Egy asszony tűnt eléje, végig fehér, nevetve hívja oda az orvost:
– Doktor úr, a tizenhatos felébredt.
Az orvos csodálkozva siet oda:
– No, ezt se hittem volna. Fáj-e valami?
Péter inteni akar fejével, hogy nem, ekkor érzi, hogy a mozgás milyen rettenetes fáradtság, s csak hallgatja azt az idegen asszonyt:
– No, most már meggyógyul. Azt hittük, sohse ébred fel. Veszélyes haslövés volt, de most már ne féljen.
Péter csak most, az élet küszöbén ijedt meg igazán. A csata veszedelmétől messze, a békés élet körében érezte igazán a nagy aggódást a saját életéért. Engedelmesen hagyott magával tenni, amit akartak s amikor már azt mondták, hogy túl van minden bajon, még akkor se mert az ágyból felkelni.
Három hét múlva hazaengedték szabadságra.
A botjával botorkálva ment végig a falun nagy, megerőltető sietéssel. Azt hitte, hogy csak úgy repül, pedig egy fél órája már, hogy csoszog a porban. Görnyedt testéről, behorpadt arcáról senkise ismer rá. Végre megáll a kapuja előtt. Belát az udvarra, ott hajladozik Zsuska, szedi össze a forgácsot. Milyen erős, milyen friss. Kirepül a lelkéből a szó:
– Zsuska!
Az asszony elsikítja magát a hangra, mindent megért s egy pillanat múlva már csókolja az emberét, ahol éri. Szinte az ölében viszi be.
Öreg Filecz Péter keményen kezet fog a fiával. Az öregasszony meg csak áll a fia előtt, a kötényébe sír.
– Jaj, fiam, drága magzatom, mi lett belőled!
Péter bágyadt boldogsággal hagyja magára ömleni a szeretetet. Aztán nyugtalanul tekinget erre-arra. Végre kicsattan belőle:
– Hát, hol az a gyerek?
Az anyja megkövülten mered rája:
– Hát te azt nem bánod?
Péter legyint:
– Ti, idehaza nem értitek ezt. Mi, katonák, odakinn, mi nem haragszunk egymásra. Testvérek az emberek.
És boldog sugárzással hagyja, hogy Zsuska az ölébe rakja a kis pólyás jószágot. Nézi, nézi, aztán belecsókol a visongó, meleg csöpp szájába.
