XXVII.
XXVII.
A testemben elomló erők erőtlen fogják marokra a széteső és riadt idegeket. Mintha minden kitörni vágyna, szabadulni a szakadékból, mely börtönül tátong a bennem rekedt élniakarásnak. A rajtam kívül, a cél, a vágyott és áhítva esengett, hová agyam nem világít, mi erősebb köröket von, halálosokat rám és megsemmisítőket, gyökerem amik átmetszik és lombom avarrá aszalják. A csodálatos más, a hozzám nem kötött, tőlem független, vágyaimtól be nem árnyékolt, másból másnak folyó és nekem bedugult forrás! Valóság! – Én kívül és dideregve állok és minden szálam tépett fonálként reszket a metsző, embertelen engem felőrlő szelekbe, elmetszve! A kapcsok széttörve és darabokban és ami vérembe viharozná a valóságot és a sebet keresné, amin hozzám férni, hol felfedve véresen és elvérzőn várom a végső és szánó döfést, nincs! És vérem céltalan és végnélkül szivárog és mind erőtlenebb kéz tartja a börtön riadt, szabadulni vágyó fejvesztett népét egybe. Fenékig tátongó seb vagyok, mely hogy elvérzett, torkát alvadt és undok vér, tört szavak és halott ritmusok betapasztják…
