KERTÉSZ ISTVÁN: GRÁNÁT
KERTÉSZ ISTVÁN: GRÁNÁT
Holdvilágos nyári éjszakákon, mikor elfáradtak már a fák is búsúlni, zúgni…
És a kőbe ijedett hegy sem remegett, csak hátáén pik-pakkoztak a puskák
Mint távolból a kukoricapattogás… Mint a holt árnyak
Szótlan Magyarok jártak a homályban, az éjszakában, mint fekete subában.
Egy tenyérnyi, árva darabkán nyisszantották, vágták szótlan a búzát
A sápadt hold fényénél szótlan keresztekbe is rakták.
Dalra nem merdűlt senki szája. A lopó csendben nem pendűlt senki kaszája.
Csak vad Csend ült az új Golgotára…
Kaszáltak szegénykék. Dícsérték mindnyájunk felejtett Istenét…
Ó, mégis millió Isten fájdalma szakadt belém.
Őrült csattanásba, velőbe sivító zenebonába vassal rontottak másnap egymásba.
Ember, ellenség, aki mégis csak ember, mint én.
Sáros a ruhája és, mint én, az erdő bujdosó hangyája.
És, ha ordított, szidta a szentet, kit magának teremtett.
Hosszú éccakákon verte a szivemet: "Ostia Madonna!"
Pedig Santa-Luciában, a kis falú templomában
Épp akkor szakította le a Madonna karját - Ó undok emberi találmány - a gránát…
Ó… Én láttam. Sikoltott valami pokoli és a hulló vas Embereket a sziklák közé vetett… és…
Azon a hajnalon, a barna domboldalon nem rontott senki felénk…
Csak foltok tarkáltak, mint a kövek mohája, amit az Idő roskasztott rája.
És a csendbe harangok csuklását, a más ország szavát hozzánkig elhozta a hajnali szél…
Ezért sír millió kisgyerek sírása belém?
…Gyurikám - édes fiacskám - ne nézz a szemembe, e forró verembe…
Örüljél. Örüljél. Ki tudja Te mire születtél…
És a kőbe ijedett hegy sem remegett, csak hátáén pik-pakkoztak a puskák
Mint távolból a kukoricapattogás… Mint a holt árnyak
Szótlan Magyarok jártak a homályban, az éjszakában, mint fekete subában.
Egy tenyérnyi, árva darabkán nyisszantották, vágták szótlan a búzát
A sápadt hold fényénél szótlan keresztekbe is rakták.
Dalra nem merdűlt senki szája. A lopó csendben nem pendűlt senki kaszája.
Csak vad Csend ült az új Golgotára…
Kaszáltak szegénykék. Dícsérték mindnyájunk felejtett Istenét…
Ó, mégis millió Isten fájdalma szakadt belém.
Őrült csattanásba, velőbe sivító zenebonába vassal rontottak másnap egymásba.
Ember, ellenség, aki mégis csak ember, mint én.
Sáros a ruhája és, mint én, az erdő bujdosó hangyája.
És, ha ordított, szidta a szentet, kit magának teremtett.
Hosszú éccakákon verte a szivemet: "Ostia Madonna!"
Pedig Santa-Luciában, a kis falú templomában
Épp akkor szakította le a Madonna karját - Ó undok emberi találmány - a gránát…
Ó… Én láttam. Sikoltott valami pokoli és a hulló vas Embereket a sziklák közé vetett… és…
Azon a hajnalon, a barna domboldalon nem rontott senki felénk…
Csak foltok tarkáltak, mint a kövek mohája, amit az Idő roskasztott rája.
És a csendbe harangok csuklását, a más ország szavát hozzánkig elhozta a hajnali szél…
Ezért sír millió kisgyerek sírása belém?
…Gyurikám - édes fiacskám - ne nézz a szemembe, e forró verembe…
Örüljél. Örüljél. Ki tudja Te mire születtél…
