KERTÉSZ ISTVÁN: ÚJ SZÁLLÁSON TÉLI VERS
KERTÉSZ ISTVÁN: ÚJ SZÁLLÁSON TÉLI VERS
Nagyon borult a méla táj.
Nagy selymes fülei vannak a csendnek.
Mint barna bársonyos szárnya a bőregereknek,
Vagy puha fekete koromba, ha selyem fekete párnákat vetnek…
A falon öreg bácsi képe, öreg magyar mosolygó képe,
Hunyorgó nézése és fehér koszorú hóhabos prémje a szakálla puha fehérje.
Sima üveg alatt becsukva ez a kép oly furcsa.
Fekete… fehérbe’…
S falra vert agancsok merednek az öreg úr szemébe.
Mintha mozogna szája és kiáltana:
"Öcsémuram… soh'se… inkább fene bánja"…
És a kályha melege zsongatja a csendet.
Az Ember vére sétál a fejébe és muzsikál a Lélek a fülébe.
Mert szenved… Jó hogy az óra ketyeg.
Ócska ciferblattos óra, fehér, csak a koszoruja fekete.
Minden költő dalolna róla…
A Csend remeg, majdnem hogy zúg, ha hangtalan rá száll a fűtött szobára…
Oly jó szenvedni az egyedűlvalóságtba'.
Pedig soha Asszonynak nem volt még jobb dolga, mint itt volna.
A régi csipkés dívány új szerelmet látna.
És vonaglana mámorban a selyem, égőpiros párna.
Mert vérpiros párnát tennék a szőke feje aljába.
És kérném, hogy hajtsa rá gyönyörű nyakát.
Rá haljon, mint a kék-eres hófehér forróveres márvány.
Azután magára hagynám, mint a pap a máglyát.
Lekötném a riadt agancsok közt hencegő kardom.
Felvenném csukaszürke sapkám; a tükörben megigazgatnám.
A csizmámra a síró kis sarkantyúkat raknám…
(Óh, bolond Asszonyok szeressétek a sarkantyú muzsikát)
Megsímogatom forrón fájó fejem.
Kezemre fehér kígyóbőr keztyűt veszek. A szivéig essen rosszul, aki kezet fog velem.
Félkézzel a csukaszürke köpenyemért nyúlok.
A nyakam behuzom… még visszanézek… és eloltom a lámpát.
A köpenyről elhessentett cseppecske kís macskám magának más helyet keresgél.
(Ő pelyhes ezüstszürke és szeret nyújtózni a csukaszürkén.)
És újra álmosan két talpa alá szunyítja fejét.
Már nem is néz, egyet nyelint még az esti világba…
Mit neki, hogy én katona vagyok?
Mi köze, hogy háború van?
Mikor benne a béke dorombol.
De legyen, aki neki enni adjon.
Elaludt… Itt hagyott… Újra magam vagyok. Egyedülvalóságban.
Egyedülvalóságban. Örökkévalóságban.
S oly jó egyedül lenni! Oly jó a füstnek a levegőbe menni!
Nagy selymes fülei vannak a csendnek.
Mint barna bársonyos szárnya a bőregereknek,
Vagy puha fekete koromba, ha selyem fekete párnákat vetnek…
A falon öreg bácsi képe, öreg magyar mosolygó képe,
Hunyorgó nézése és fehér koszorú hóhabos prémje a szakálla puha fehérje.
Sima üveg alatt becsukva ez a kép oly furcsa.
Fekete… fehérbe’…
S falra vert agancsok merednek az öreg úr szemébe.
Mintha mozogna szája és kiáltana:
"Öcsémuram… soh'se… inkább fene bánja"…
És a kályha melege zsongatja a csendet.
Az Ember vére sétál a fejébe és muzsikál a Lélek a fülébe.
Mert szenved… Jó hogy az óra ketyeg.
Ócska ciferblattos óra, fehér, csak a koszoruja fekete.
Minden költő dalolna róla…
A Csend remeg, majdnem hogy zúg, ha hangtalan rá száll a fűtött szobára…
Oly jó szenvedni az egyedűlvalóságtba'.
Pedig soha Asszonynak nem volt még jobb dolga, mint itt volna.
A régi csipkés dívány új szerelmet látna.
És vonaglana mámorban a selyem, égőpiros párna.
Mert vérpiros párnát tennék a szőke feje aljába.
És kérném, hogy hajtsa rá gyönyörű nyakát.
Rá haljon, mint a kék-eres hófehér forróveres márvány.
Azután magára hagynám, mint a pap a máglyát.
Lekötném a riadt agancsok közt hencegő kardom.
Felvenném csukaszürke sapkám; a tükörben megigazgatnám.
A csizmámra a síró kis sarkantyúkat raknám…
(Óh, bolond Asszonyok szeressétek a sarkantyú muzsikát)
Megsímogatom forrón fájó fejem.
Kezemre fehér kígyóbőr keztyűt veszek. A szivéig essen rosszul, aki kezet fog velem.
Félkézzel a csukaszürke köpenyemért nyúlok.
A nyakam behuzom… még visszanézek… és eloltom a lámpát.
A köpenyről elhessentett cseppecske kís macskám magának más helyet keresgél.
(Ő pelyhes ezüstszürke és szeret nyújtózni a csukaszürkén.)
És újra álmosan két talpa alá szunyítja fejét.
Már nem is néz, egyet nyelint még az esti világba…
Mit neki, hogy én katona vagyok?
Mi köze, hogy háború van?
Mikor benne a béke dorombol.
De legyen, aki neki enni adjon.
Elaludt… Itt hagyott… Újra magam vagyok. Egyedülvalóságban.
Egyedülvalóságban. Örökkévalóságban.
S oly jó egyedül lenni! Oly jó a füstnek a levegőbe menni!
