FÜST MILÁN: NÉHÁNY SZÓ
FÜST MILÁN: NÉHÁNY SZÓ
Tóth Árpád annyira finnyás, érzékeny lélek volt, annyira félt a bántalomtól, hogy lehetőleg visszavonult az emberek elől. Nehogy megcsalják, nehogy visszaélhessenek bizalmával, inkább óvakodott a bizalmasságtól. Szemérmes is volt, elkerülte az érzelmes jeleneteket. Általában félt az élet mindenfajta hullámzásától vagy viszontagságaitól, nem akarta azokat. Csendet akart, amelyben elbíbelődhetett szótáraival, régi költőivel s amelyben elhitethette magával, hogy ezt a holt világot jobban kedveli az élőnél.
Ilyfajta természete lehetett oka, hogy hozzá sokkal kevesebb meghitt emlék fűz, mint más barátaimhoz – s mégis! – most látom csak, mennyire szerettem őt. Halála egészen összetört. Napok óta csakis vele foglalkozom. Nem tudok a lidércnyomástól szabadulni, hogy ő nincs már. Gépies ütemre a verseit mondogatom s rendesen ugyanazt:
Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd,
Félúton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora…
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd,
Félúton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora…
Egyre ezt recitálom s gyakran sírok eközben.
*
Olyan volt, mint egy „régi jobb világ“ kedves, finom észjárású, öreguras akadémikusa. Ha beszélt: kifejezései választékosak voltak. Már mondatai nagy tisztáságán, azok kikerekítő pedantériáján is érezni kellett, hogy a tisztaságot mindenek felett szereti s hogy a becstelenségnek még hírét is ki akarja rekeszteni világából. Kicsit tanáros volt a viselkedése s bár élénk, életteljes, mégis, azt, hogy literátussal áll szemben az ember, sosem tudta elfeledtetni. Tempós ember volt. Amiről szólt, annak szerette megadni a kellő mértéket. Szerette higgadtnak érezni magát – s ezt a gyermekes higgadtságát nem figyelhettem soha a szeretet mosolya nélkül. Általában: én roppantul élveztem társaságát. Ha vele voltam, sokszor kellett mosolyognom, sokszor borzongós meleg futott át rajtam a gyönyörűségtől, hogy milyen különbözők vagyunk mi! Egy másfajta temperamentum és gondolkodásmód árama zsongatta idegeimet s pihentetett megúnt magamtól. – Nem azért kértem véleményét valami felől, hogy meggyőzzem, vagy meggyőzzön – (bárha sokszor meggyőzött) –, hanem hogy élvezzem véleményét. – S hogy néhány nap óta mindez a multé, véglegesen, – ezt roppantul nehezen viselem el.
Hosszú, keskeny alakja, szegény, horpadt melle, hosszú ujjai… s fiús, barna tekintete, hogy idézem én most mindezt nap-nap után!… A tekintete úgy barnállott, oly hűen s oly szemrehányón, mint egy törekvő, kedves iskolásfiúé. Néha azonban debreceni hetykeség villant abban. S ilyenkor aztán elkerültem őt, mert sajnos, én is érzékeny és finnyás ember vagyok s én is félek a bántalmaktól. S így történt, hogy néha hosszú ideig nem láttuk egymást.
*
Ha keveset találkoztunk is az utolsó években, egy-egy verse mindig nagyot dobbantotta feléje a szívemet.
Utolsó versei Arany Jánosnak nyelvünkben való játszi biztonságát juttatták eszembe. Ő is annyira tudott magyarul, annyira biztos volt formájában, hogy érezni lehetett, mint mulatja magát mialatt kifejezések közt válogat, latolgat. Olykor szinte látni véltem ravaszkás mosolyát, ha egy-egy zökkenőt a nagyobb fölény kedvééért versében mégis csak bennhagyott. Bízzátok reám, öreg mester vagyok én már! – szólt hozzám nyelv-tudós furfangja. – Mint egy nemes, öreg hegedűnek, olyan volt élete végén az éneke: kristálytisztán szólt s a túlérettség édességével.
*
Szini Gyula egyszer ezt a néhány szót írta le: „az ifjúságunk szent kávéháza“…
A mi ifjúságunknak is volt egy szent kávéháza. Mi a New-York-kávéház karzatán tanyáztunk, szinte éjjel-nappal. Szegények és szomorúak voltunk, ahogy illik, – mindegyikünknek megvolt a maga nagy bánata… de lángolni is tudtunk, – hiszen valamirevaló ifjak voltunk valamennyien. Ezen a karzaton senyvedt, vagy forrongott fiatal életünk… s én ma is úgy emlékezem erre a kis világra vissza, mintha tegnap léptem volna ki belőle. Ha arra vetődöm, nem mulasztom el, hogy az utca felől be ne lessek: vajjon mi van ott fenn manapság? S az érzéseim oly frissek ilyenkor! Néha átkozom a sorsot, – még mindig, engesztelhetetlenül, – hogy így hagyott pusztulni semmittevésben, – olykor viszont boldogan mosolygok vissza reá – Bármint adódjék is kedvem, egy bizonyos: hogy sosem tudom teljesen elhinni, hogy mindennek mindörökre vége van, – helyesebben: hogy nem támad fel soha többé együttes életünk.
De most, néhány nap óta, hogy Tóth Árpád itthagyott minket, ez az érzésem megtört. Itt az időnk, kezdünk beleveszni a semmibe mi is már… s híre és emléke is alig marad drága, szomorú fiatalságunknak, – így érzem. Még néhány év és se szívben, se szóban nincs többé sehol: – vagyis elveszett e világból ez is, igaz se volt.
*
Egy közös barátunknak ezt írtam róla:
Úgy halt meg, ahogy a madár leesik az ágról. S egykori nagy keserűségei, sírása, fájó szíve… mindez oly túlméretezett valaminek tűnik ma már nekem az elmúlás szelíd egyszerűségének fényében, a megsemmisülés természetes fényében, hogy fontoskodással vádolom ma már, aki ember-voltunk nagyobb jelentőségének érzését vagy követelményét belénk oltotta.
