Monostori Márton: A halál első éneke
Monostori Márton: A halál első éneke
Teremjetek.
Dús tavaszon meleg esőt adok,
Aranyba mártom az eget,
Feltűzöm a napot.
Szíveteket termő vággyal megáldom,
A szemeteket megigézem,
Az öleteket megnyitom,
S amit ti kezdtek, én bevégzem.
Mert az én akaratomból lesztek,
Végtől-végig az én akaratomra.
Letaszítnak a kínok,
Felfognak a keresztek,
S az én kezem a mérleget lenyomja.
Teremjetek,
Csordákra sokasodva,
Kerget az élet, meg nem állhat egy se,
Nincs egy is köztetek, aki elindult,
Az én ölemből, hogy kiesne.
Mert mindent egy végnek vetett a kezdet,
S a vessző, melyet megtelít a nap,
Az ősznek ád gerezdet…
Dús tavaszon meleg esőt adok,
Aranyba mártom az eget,
Feltűzöm a napot.
Szíveteket termő vággyal megáldom,
A szemeteket megigézem,
Az öleteket megnyitom,
S amit ti kezdtek, én bevégzem.
Mert az én akaratomból lesztek,
Végtől-végig az én akaratomra.
Letaszítnak a kínok,
Felfognak a keresztek,
S az én kezem a mérleget lenyomja.
Teremjetek,
Csordákra sokasodva,
Kerget az élet, meg nem állhat egy se,
Nincs egy is köztetek, aki elindult,
Az én ölemből, hogy kiesne.
Mert mindent egy végnek vetett a kezdet,
S a vessző, melyet megtelít a nap,
Az ősznek ád gerezdet…
