FÜST MILÁN: LEVÉL A RÉMÜLETRŐL
FÜST MILÁN: LEVÉL A RÉMÜLETRŐL
«Mellemen a lovagrend keresztje,
Panyókára vetett köpenyemen violaszinű sújtás,
S a lovasok könnyű bánatával arcomon
Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.
Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is.
A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat
Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat,
Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam.
Panyókára vetett köpenyemen violaszinű sújtás,
S a lovasok könnyű bánatával arcomon
Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.
Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is.
A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat
Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat,
Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam.
Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl,
Vagy zizzen lábaid alatt a galy. – Hát íly nagy itt a félelem?
Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr,
Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált?
Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember,
Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekűlsz véle, mint a tolvajok?
Vagy zizzen lábaid alatt a galy. – Hát íly nagy itt a félelem?
Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr,
Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált?
Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember,
Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekűlsz véle, mint a tolvajok?
Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem.
Sietni kell? – És félni? Emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is?
E szép világ hát nem enyém? – ó hagyjatok! hadd sírok még ezen…
Mert tegnap ifjú voltam még, – szivem oly ifjú volt…
S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek,
Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem.
Én futni nem fogok.»
Sietni kell? – És félni? Emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is?
E szép világ hát nem enyém? – ó hagyjatok! hadd sírok még ezen…
Mert tegnap ifjú voltam még, – szivem oly ifjú volt…
S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek,
Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem.
Én futni nem fogok.»
