FÜST MILÁN: LEVÉL OIDIPOSZ HALÁLÁRÓL
FÜST MILÁN: LEVÉL OIDIPOSZ HALÁLÁRÓL
«Oidiposz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték ennen keblükön az alvó gyermeket.
Parázs szaladt körűl a földeken, – a nap lement.
Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak
Hevertek rajta szanaszét . . . mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás,
A hírhozóké, – ők is, mint a zsák, úgy estek össze, dőltek el a fák alatt,
Mikor a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidiposznak vége van.
Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszúrt dudákkal,
Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek…
A bűnös, nagy király szegény dudásai…
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték ennen keblükön az alvó gyermeket.
Parázs szaladt körűl a földeken, – a nap lement.
Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak
Hevertek rajta szanaszét . . . mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás,
A hírhozóké, – ők is, mint a zsák, úgy estek össze, dőltek el a fák alatt,
Mikor a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidiposznak vége van.
Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszúrt dudákkal,
Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek…
A bűnös, nagy király szegény dudásai…
Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának,
Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl…
A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg…
Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben
Azokhoz szegődtek inkább, akik itt maradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal,
S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik.
– Komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték.
Hisz tudjuk, hogy hazudnak… .
Mit gondoltak, nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly parancs,
Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé.
Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom!
S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján. Fel volt tűzve kontyuk, mint a szemtelen,
A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét…
Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl…
A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg…
Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben
Azokhoz szegődtek inkább, akik itt maradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal,
S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik.
– Komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték.
Hisz tudjuk, hogy hazudnak… .
Mit gondoltak, nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly parancs,
Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé.
Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom!
S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján. Fel volt tűzve kontyuk, mint a szemtelen,
A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét…
És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből.
A kárhozat volt ez. Oh Oidiposz király! Míg átkozódtunk,
átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfi-díszeink…
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjúságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. – Az ujjain gyürűk…
Óh hagyjatok! nincs már szavam… s feledjétek el mindörökre társatok.»
A kárhozat volt ez. Oh Oidiposz király! Míg átkozódtunk,
átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfi-díszeink…
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjúságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. – Az ujjain gyürűk…
Óh hagyjatok! nincs már szavam… s feledjétek el mindörökre társatok.»
