Gelléri Andor Endre: A hallgatag hattyú
Gelléri Andor Endre: A hallgatag hattyú
A fiatalasszony mindenre oly kíváncsi… Például a szomszédban is van egy ifjú házaspár – hogy élhetnek azok? akkora náluk a csend. Pedig a falak, a két lakás között nagyon vékonyak – modernek – de ha valaki úgy beszél, mint a szitakötő, surranva, zümmögve… ám a multkor mégis meghallott néhány szót: – Nagyon sok, túl sok – mondta a szomszédbeli férj. S az asszonyka odaátról: – A krumplit nem tudom az uccafákról letépni; a zsír nem csurog a vízvezetékből.
Nos, így tehát más asszonykának is a körmére néznek az ifjú férjek; morognak, de azért az igényeiket megtartják; s a fiatalasszony, akinek kevés a pénze, nézzen ki az ablakon, hátha madár helyett egy százas bankó repdes el előtte…
S ezért is, milyen kellemes volna jóba lenni a szomszéd asszonykával; megbeszélni a nehéz női sorsot s a végén nevetgélni azon, hogy ők már nagyságos asszonyok, sőt ő – a kíváncsi asszonyka – már anya is.
– És maguknál – kérdezné, – miért nincs kisgyerek?
S amilyen jó szájú ez a szomszéd asszonyka, odaát, kifejtené, hogy az emberi élet oly nehéz – bizony, bizony, – s a gyerek hátha éppen nő lesz s a nő sorsa ma egyenesen szörnyűséges, bizony…
De azután a kis kíváncsi mégiscsak így szólna – miután elismerte a bölcsességet –: Nézzük meg a kiskacsámat.
Megnéznék lopva, mint az álmok s a szomszédasszony így szólna: – Mint a rózsa –és a szívére tenné a kezét.
Jaj, az élet olyan nagy folyam s minden habnak története van. S a felhők is honnan jönnek, hova mennek? Ami él, annak története van. Legjobb volna egy igazi jósnőre akadni, aki a látóhatár mögé tud nézi; aki átlát a környező hegyeken.
Mert az emberek oly titokzatosak. Például itt van a cselédlány.
– Menj el a moziba, valahova – mondja neki.
– Nem megyek én – feleli a cseléd.
– Hát mit csinálsz itthon egész vasárnap? – kérdi tovább.
– Majd írok – s tényleg a szolgáló mindig csak ír. Ki tudja mit, milyen levelet? s ha ő annyit ír, a válaszok miért nem jönnek ide? Miért nem jár ez csavarogni soha; itt a Flórián-téren annyi a tűzoltó és más muskétásfajta.
Kérdi tőle: – Mondd Annusom, nem akarsz te soha férjhez menni?
– Mennék – feleli a lány, – van egy szép ember odahaza… ahhoz elmennék.
Miféle titka lehet ennek az Annának? S miért olyan a néma titok, hogy úgy rejtőzködik?
S nem állta meg s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke – s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám – írta Anna, – miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: – Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»
S a kíváncsi asszonyka szíve elnehezül. Hát ezért olyan kedves az én gyermekemhez; s most aztán mit tegyek? Megmondjam az uramnak? Szóba hozzam Annus előtt? Hány éves lehet a kisfia? Talán nincs neki cipője, ruhája…
Lám, lám, most megtudott egy titkot s ez a titok mennyi gondot ró rá. S most – megmondja-e az urának?
S mikor elmondja, annak elborul az arca, leengedi az ujságját s olyan a szeme, mintha álmodna. Istenem, csak nincs ennek az embernek is még valahol gyereke? De az ő embere nem ír levelet senkinek; nincs neki naplója; nincs neki régebbről se levelezése. – Kinek udvaroltál előttem? – hányszor kérdezte már tőle. S a férje így felelt: – A szélnek, igen a szélnek.
– Nem értem – mondta ő.
– Pedig mindenki a szélnek udvarol – mondta a férje, – mert a szél megmozgatja a levelet, megcsikorgatja az ablakot, befuj a szobába és elhal.
És akkor megcsókolta őt a férje; milyen aranyos ember.
– Majd felemeljük a bérét, – mondja az ura, amikor az az idegen, távoli kisfiú ismét szóba kerül. De ha újra megkérdezné: – No és a kis Mátyás valahol nem a tiéd? – hátha azt felelné az ura: – De bizony.
És akkor ő mit csinálna? – Jaj, tündérkém, meghalnék, meg bizony.
…Este van. Hat óra. Csak a tél hozza ilyen korán az estéket. Köd, sűrű köd sétál az ablak előtt, mintha a temetőből jönne s kísértet volna. Szinte hallani, mint zizeg ruhájának sűrű szövete az ablakokon. De a kövér konyhalámpa erősen tündököl; s a vízmelegítőben recsegve forr a víz. Az ezüstszínű bádogfazék lihegve felhőket szór. Vajjon elfelejti-e a fiatalasszony valaha is ezeket a képeket? Nem, a fehér kádat nem adja oda soha! S a kis ingecskéket sem, amelyek a nyakuknál oly bodrosak. Még a szappantartót is elteszi örökre. A szép multat, amíg csak élünk, őrizni kell.
És a konyhaszekrény szájában fekvő piroscsőrű, halványkék és fehértollú hattyú is megmarad; maradjon meg akkor is, amikor én már nem leszek.
– Tüsszög a kisbaba – ébreszti fel a cseléd az elmerült fiatalasszonyt.
– Tüsszögsz? – kérdi a kicsikétől, akit fürdetni hozott ki, ide, a konyhába – s erre a kicsi, mintha felelni akarna, újból tüsszög.
Hát igaz lenne, amit mondanak, hogy az ilyesfajta kisbaba már mindent ért s ezért a mamuska ne beszéljen vele énekelve, mert megszokja az éneket s az baj, bizony az sok minden bajt okoz.
– Tessék már megfüröszteni engem – mondja a cseléd, mintha a baba helyett beszélne – mejt olyan jideg vany.
– Jaj Annusom, ne selypíts, mert akkor baja talál lenni a gyermekemnek. Hallottam.
Annus tehát nem selypít többé; Anna a szájára teszi a kezét, mert Anna szófogadó.
S fürdik a babácska; de mintha az anyja bőre is vele fürdene; fénylik és kipirul; pislog a babácska s szinte észrevétlen pislog az anyácska is.
A cseléd a hattyút nyujtja oda: – Hát a hattyú hol marad? – kérdezi.
– Megfürdetjük, bizony, a madarat is – mondja a fiatalasszony. S a kicsi sikít, a madár néma s a víz üveghangokon cseng, mikor visszahull.
Kinn szél fuj s idebenn a nagy bádogfazékból tódulnak a felhők.
– Ki hallott már hattyút beszélni? – kérdezi a fiatalasszony, kíváncsian s a gyerekére néz. – A kacsa azt mondja: kvá-kvá-kvá; a liba is beszél. De a hattyú?
– Hány éves a kisfiad? – kérdezi hirtelen Annustól.
– Az én Lacikám? – Kettő – feleli a lány.
No lám, kibeszélte a titkát, első szóra. Egy kicsit elpirult, igaz. De aztán ez is elmult. A kisbabát be is kell már takarni.
Betakarják, bekendőzik. De Annus még oda-odasandít a hattyúra, mintha őt okolná ezzel a hebehurgya beszéddel, mintha azt akarná mondani: – Lám, hogy kivallatta őt ez a néma jószág, amely mindig hallgat és hallgatva ringatódzik a vizeken.
