CSÉPE BÉLA (KDNP)
CSÉPE BÉLA (KDNP)
CSÉPE BÉLA (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy ehhez a kárpótlási törvényjavaslathoz én is egy-két gondolatomat kifejtsem. Már többek részéről elhangzott az a veszély, hogy megosztja majd ez a majdani kárpótlási törvény a társadalmat. Mindannyian érezzük, hogy egy ilyen politikai destabilizáció küszöbén is állunk esetleg. Én hallottam ilyen kifejezést is ma már, hogy "polgárháború", ami nagyon megütötte a fülemet, és hogy "békeidőben háborús állapotokat akar előidézni a Kormány".
Ezzel a gondolattal kezdeném, hogy valahogy ezt én nem tudom elhinni, és elfogadni akkor, amikor a magyar nép ehhez a páratlan történelmi pillanathoz, lehetőséghez jutott, hogy Európához tud csatlakozni, és demokráciát tud alkotni, akkor ez úgy kerülne be a történelembe, hogy mi, a magyar nép, ezzel a lehetőséggel nem tudtunk élni, mert összevesztünk a tulajdonon.
Én a magam részéről ezt egy képtelenségnek tartom, és nem is hiszem, hogy ez fog bekövetkezni. Ilyen a hozzáállásom ehhez a törvényjavaslathoz.
A másik kérdés, ami nagyon foglalkoztatott, ez a moralitási kérdés. Természetes dolog, ugye, a reprivatizáció híveinek megvan a szilárd elvi alapja, és ezt morálisnak is lehet felfogni, hogy amit elvettek, az visszajár, lehetőleg sértetlenül és hibátlanul. Ez így egy tisztán elvi és morális alap.
Ugyanakkor a FIDESZ részéről is konkrétan elhangzott – följegyeztem –, hogy az ő döntésüket, amely mindannyiunk előtt ismeretes, hogy a törvényjavaslatról mit mondanak, morális indokból hozták. Akkor valahol mégiscsak kell lenni egy morális igazságnak, és ez foglalkoztat engem, és valahogy én arra a merész dologra vállalkoznék, hogy a kisgazdáknak és a FIDESZ-nek az igazságát valahol megpróbáljam összehozni. Mert alapvetően optimista ember vagyok, és bízom abban, hogy minden vitából valami konstruktív dolog jön ki, és ilyen módon itt is meg fog születni egy olyan törvény, amely ha nem is tökéletesen és jól fog működni, de lényegében megoldja ezt a nagy társadalmi várakozást és feszültséget, amely megelőzi.
Akkor, amikor én ezen gondolkodtam, ezen a főleg morális összeütközésen, hogy most kinek van itt igaza, akkor eszembe jutott egy hasonlat – elnézést, én szeretek hasonlatokkal élni, de úgy gondolom, hogy ez mindig egy kicsit plasztikusabb, mint hogyha szárazon fejezi ki magát az ember. Éspedig eszembe jutott a Laokoón-szoborcsoport, amelyen – ugye ismeretes mindenki előtt – az apát és a fiait marják a kígyók. Én ezt úgy alkalmazom ide, hogy a nemzet testére mintegy 40 éve fölrakták a kígyókat. Ezek a kígyók jelenleg is marcangolják a nemzet testét, mert ami változás eddig bekövetkezett, az ebben a hasonlatban csak annyi, hogy most már meg lehet nevezni a kígyókat, nevén lehet nevezni, de még nem történt meg a kígyóknak a levétele.
Nos, nyilvánvaló dolog, hogy a tulajdonviszonyoknak ez a fajta rendezése egy nagyon fontos lépés – ha szabad így mondani – a kígyók levételében. De ugyanakkor meggyőződésem, hogy a 40 évvel ezelőtti helyzet, tehát amikor a kígyókat felrakták, és most, amikor le kell venni, nem azonos élethelyzet. Nem azonos élethelyzet: a nemzet a kígyók levételekor ezer sebből vérzik. Akkor, ha nem is teljesen, de ebből a példa szempontjából egészséges volt, most pedig ezer sebből vérzik. Ezért mondanám én arra az orvoshasonlatra – ami úgy hangzott, miféle orvos az, aki nem gyógyítja meg a tüdőgyulladást azért, mert nem tudja meggyógyítani az AIDS-t. Én azt a hasonlatot alkalmaznám, az is miféle orvos, aki az ezer sebből vérző nemzetnek a testét úgy akarja gyógyítani, hogy csak az egyik sebbel törődik, a másikkal nem. Tehát itt tulajdonképpen valamennyi, az összes sebbel törődni kell, és véleményem szerint ez okozza ezt a komplikációt, amelyet mindannyian ennél a törvényjavaslatnál érzünk.
Ebből a hasonlatomból – én nem akarok csak a hasonlatok szintjén és az általánosságok szintjén maradni – én a következőket szeretném levezetni. Mondtam, hogy nem azonos élethelyzet. Az élethelyzetnek kell diktálnia a cselekvést, amihez remélem, hogy mindannyian fel fogunk nőni. A cselekvésünknek ebből a szempontból az alapállása véleményem szerint egy gazdaságossági szükségesség. Ezt már többen megfogalmazták, de meg kell itt ismételnem, ez pedig az, hogy nagyon rövid időn belül a gazdaság szempontjából mindenképpen tisztázandó, hogy ki birtokolja a földet, a termelési eszközöket, mert csak így lehet beruházni, külföldi tőkét bevonni, hogyha ezek a tulajdonviszonyok rendeződnek. Én ezt helyezném elsősorban előre, és ezzel úgy vélem, hogy nem sértettem meg azt a bizonyos moralitási elvet sem.
Úgy vélem, hogy – minthogy általános vitáról van szó – alapelvekről beszélünk. A másik ilyen alapelv, amivel mindenkinek egyet kell értenie, hogy itt is a legfontosabb, hogy a magyar népnek legyen meg a mindennapi kenyere, lehetőleg minél hamarabb, nagyobb szelet kenyér jusson mindenkinek.
Ezzel azt fejeztem ki, hogy elismerve a tulajdoni problémát, mégiscsak alá kell rendelni ezt a kérdést annak, hogy a termelés, a jövő biztosítva legyen. És valahol, valahol itt érzem a találkozást a Kisgazda-álláspont – akármennyire ellentmondásos, amit mondok – és a FIDESZ-álláspont között. Mert valahol ez a kettő is találkozik. Ugye a Kisgazdák sem arra gondolnak – én ezt föltételezem koalíciós barátainkról –, hogy úgy történjen meg a reprivatizáció, hogy megakadjon az élet és ne legyen termelés. Őnekik meggyőződésük az, hogy ez az útja és módja annak, hogy az élet, a termő ág kibontakozzék (Közbekiáltás a Kisgazdapárt soraiból: így van – taps középen.)
A FIDESZ-nek az aggodalma, amit pár perccel ezelőtt fel is olvastak, Orbán Viktor fejezte ki egyik lapunkban, úgy hangzik – és ezt ők morális indokkal állítják –, hogy amennyiben ez a kárpótlási törvény ilyen formában vagy kicsit változott formában életbe lép, akkor már a jelenlegi nemzedékekre, azaz az ifjú nemzedékekre és az utódokra olyan terhet rakunk, amibe bele fognak roskadni.
Nos, hol találkozik ez a kettő az én gondolataimban? Nyilván olyan terhet nem lehet rakni – és ennyiben igaza van a FIDESZ-nek elméletileg és elvileg – egy ifjúságra, egy élő nemzedékre, hogy beleroskadjon. Viszont ott találkozik ez a kettő, hogy ezt a problémát úgy kell megoldani, hogy az élet ne akadjon meg – és itt üdvözölném a mellettem ülő Szűcs M. Sándor barátom szavait –, tehát azok a földek, amelyek majd visszakerülnek, mindenképpen termeljenek, és akkor biztos, hogy nem fog beválni a FIDESZ-nek ez az aggálya.
Továbbfolytatva így az alapelvszerű gondolataimat, engedjék meg, hogy kitérjek még arra, hogy alapelvként kell, azt hiszem, mindenkinek elfogadni, hogy teljes kárpótlás nem lehetséges. Én nagyon sokszor gondolok a munkásosztályra. Itt már elhangzott, hogy tulajdonképpen őket és minden magyar állampolgárt olyan komoly sérelem érte, hogy egyszerűen 40 évig nem tudtak, nem úgy vagyonosodni, hogy a szónak rossz értelmében, hanem a jó értelmében, hogy a nemzetnek egy komolyabb gazdasági alapja lehessen, tehát ettől meg volt fosztva az egész ország. Tehát tulajdonképpen a munkásosztály sérelméről sem szabad elfeledkezni. Ezért én annak a felfogásnak vagyok a híve, hogy semmiképpen nem lehet szó teljes mértékű reprivatizációról.
Ugyanakkor azonban a jogos igények elismerése is szükséges, és ebből következően az a gondolatom – ami az eddigiekre épül –, hogy a tulajdonviszonyoknak a minél hamarabbi rendezése után, a jogos igények elismerése mellett, a kárpótlást időben el kell tolni, és amennyit az ország jelenlegi teherbíró képessége elbír, ebben a törvényben nyilvánvalóan csak annyit lehet meghirdetni. De már ez az Országgyűlés jelentse ki azt, hogy ez a téma – ha szabad így modani – még nincs lezárva, tehát a jövő felé nyitottan kell hagyni, és a jövő fejlődésétől függően lépcsőzetesen megvalósítani a kárpótlást. De ugyanakkor ez a tulajdoni rendezés pedig múlhatatlanul szükséges. Olyan múlhatatlanul, hogy a viták elhúzódása miatt szinte aggódom, hogy olyan sokára lesz megalkotva ez a törvény, hogy bizonyos fokig az előttem fölvázolt célok rovására is mehet.
Én tehát az előttünk fekvő törvényjavaslatot alkalmasnak tartom arra, hogy ebből egy jó törvény szülessen, de ennek az a módja, hogy a reprivatizációs elemeket a lehetőségek mértékéig fejlesszük, ameddig optimálisan lehetséges.
Ilyen gondolataim a következők, tehát a reprivatizációs irányban való továbbfejlesztésben: a földet – de én hozzátenném az egyéb vagyontárgyakat is – lehetőleg minél teljesebb körben 100%-os mértékben vissza kell juttatni a tulajdonosoknak, de csak olyan feltétel mellett, hogyha meg is művelik, illetőleg használják rendeltetésszerűen. Tehát meg kell keresni azt a szűk kört – de nyilvánvalóan kell szabni egy fölső határt –, amelyben ez mégis lehetséges. A felső határ emelésének vagyok a híve, a törvényjavaslatban szereplő 5 milliós határ emelésének, a degressziós kulcsok javításának. Továbbá szeretnék egy problémát a Parlament elé tárni, amivel nap mint nap találkozom: ezek a kárvallottak, ezek az emberek főleg az idősebb korosztályból valók, akik közül rengeteg olyan van, aki már nem tudna élni ezzel az – úgymond – üzleti lehetőséggel, amit ez a törvényjavaslat felkínál, tehát hogy a privatizációban részt vegyen, stb., hanem kis, elég csekély színvonalon álló életszínvonalát kívánja javítani azzal az összeggel, amit esetleg egy ilyen kárpótlásból remél. Meg kellene találni annak a módját, hogy ezeknek az embereknek a részére valamiféle életjáradékszerűségre lehessen átváltani ezt a kárpótlási jegyet. Ezt a gondolatot vetem fel.
Az általános vitában ezek voltak azok a gondolataim, amelyeket itt mindenképpen el kívántam mondani abból a célból, hogy érzékeltessem, ezen az úton sürgősen törvényt kell alkotni, és ez a javaslat véleményem szerint olyan, amelyből kinőhet, nehéz, sziszifuszi munkával, de kinőhet az a törvény, amelynek életbelépése esetén beszélhetünk talán arról, hogy nem olyan erdőt ültetünk, amelyben száraz ágak lesznek, hanem termő ágak; ha termő ágak lesznek, akkor pedig éppen ez a törvény fogja biztosítani a jövőnek azt az útját, amelyben lesz egy olyan birtokos középosztály, amelynek már a tulajdonlása is tisztázott, és amely meg fogja teremteni a lehetőséget, hogy az unokáinkat előre nemhogy kifoszszuk, hanem már előre rájuk gondolva az egész országot felvirágoztassuk. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon és középen.)
