A színházak államosítása
A színházak államosítása
1948-ban, a színházak államosítását megelőző évadban 2 elsőrendű, 3 másodrendű, 8 harmadrendű, 9 negyedrendű és 5 ötödrendű megyei színikerület volt az országban, összesen tehát: 27. Helyükre hét vidéki állami színház lépett: a Szegedi, Pécsi, Miskolci Nemzeti Színház, a debreceni Csokonai, a kecskeméti Katona József Színház, a győri Dunántúli Tájszínház és a budapesti székhelyű Állami Bányász Színház. A székvárosi előadások mellett ezek a társulatok 50 kilométeres körzetben havi 40-50 tájelőadást is kötelesek voltak tartani. Így az 1949/50. évadban további 105 helység jutott színházi produkcióhoz. (1948/49-ben az első-negyedrendű kerületekben foglalt helységek száma 342 volt.)
Ugyanekkor szüntette meg a vallás- és közoktatásügyi miniszter a dalitársulatok működését: "Az illetékes közigazgatási és rendőri hatóságok az engedélyokirattal nem rendelkező alkalmi társulatoktól (dalitársulatoktól) a helyi hatósági engedélyt mindenkor megtagadni és működésüket megakadályozni kötelesek."
Furcsa módon az államosítás nem számolta fel egészen a vándorszínészetet, sőt sajátos, "motorizált" változatban újraélesztette azt a Gördülő Operával (1948-1954) és az Állami Faluszínházzal, amely 1952-től Állami Déryné Színház néven működött. "A színház mindenkié!" jelszó alapján az állami színházak vonzáskörzeteibe nem tartozó helységek ellátása volt a feladatuk; művelődési házak, kultúrotthonok többé-kevésbé alkalmas színháztermeiben. A sok művészeti kényszermegoldással járó gyakorlatot voltaképpen csak az 1980-as évek végére sikerült felszámolni.
