Román kori építészet és szobrászat
Román kori építészet és szobrászat
A 11. század végétől számított másfél évszázad a nagy építkezések kora Magyarországon. Építőmesterek és kőfaragók egész serege tevékenykedik fényes székesegyházak emelésén, régi és új szerzetesrendek monostorainak, kis falvak plébániatemplomainak és előkelő személyek palotáinak felépítésén és szobrászi dekorációján.
Angyal domborműve a pécsi székesegyházból (12. század utolsó negyede)
A Szent István halála utáni felbolydulás, a pogánylázadások kora és ezt követően a törvényes rend helyreállításának időszaka az ország kulturális és művészeti életében is megtorpanást eredményezett. Sok alkotás elpusztult – a pécsi székesegyház 1064-ben lett a tűz martaléka-, más építmények egyszerűen elöregedtek. Új épületekre volt szükségük a 11. század második felében alapított püspökségeknek, Vácnak, Zágrábnak és Nagyváradnak, valamint az újonnan létesített szerzetesi és kanonoki közösségeknek, például a somogyvári bencés apátságnak vagy a dömösi prépostságnak. Elkezdték és még igen sokáig folytatták az esztergomi vár épületeinek, az ősi Szent Adalbert székesegyháznak és a királyi palotának újjáépítését. A mecénások között az uralkodói család mellett mind több világi főúrról hallhatunk, akik falusi kegyúri alapítványokkal vagy nagy méretű nemzetségi kolostortemplomok építtetésével vették ki részüket a román kori művészet hazai felvirágoztatásából.
Monumentális szobrászat
A pécsi műhely
Az esztergomi építkezések
A nemzetségi monostorok és a falusi késő román építészet
