"A természet vadvirága" és "Az apostol"
"A természet vadvirága" és "Az apostol"
A népiesség jegyében indult a század egyik legnagyobb költői tehetsége, a fiatalon elhunyt Petőfi Sándor is (1823-1849), aki az 1848-as forradalomban betöltött népvezéri szerepe s hősi halála révén a magyar politikai történelemnek is örök életű alakjává vált. Már rögtön pályakezdésekor népszerűvé – egyben a konzervatív kritika célpontjává – lett egyszerű "népdalai" révén (a néphez s természethez való vonzódása miatt nevezte magát "A természet vadvirágá"-nak, 1844). Szélsőségesen romantikus világfájdalmas verseket is írt (Felhők, 1846), de talán még inkább jellemzőek rá bensőséges szerelmi versei (Szeptember végén, Beszél a fákkal a bús őszi szél, 1847), tájleíró költeményei (Az Alföld, A Tisza, A puszta télen, Kiskunság stb.), radikális nézeteit személyes szubjektivitással megjelenítő politikai ódái (A XIX. század költői, A nép nevében stb.). Elbeszélő költeményei közül kiemelkedik a népies mesét újjáteremtő János vitéz, a bámulatosan humoros eposzparódia, A helység kalapácsa, s a pályáját lezáró, rapszodikus szubjektivitású mű, Az apostol, melyben politikai eszméit idézi meg, s a forradalmársorsot ábrázolja mély tragikummal. Ideológiája a – francia forradalomból eredeztetett – népképviselet eszméin alapult, ezért az irodalmat is a nép érdekében vívott politika szemszögéből kívánta láttatni; ugyanakkor olyan hatalmas erejű szubjektivitást vitt költészetébe, hogy végeredményben inkább a politika vált költészete egyik alkotórészévé, nem pedig költészete politikává. Verselése, nyelvhasználata elsősorban egyszerűsítő tendenciát tükröz, képalkotása, kompozicionális ereje azonban jelentős méretekben gazdagította és bővítette a magyar költészet lehetőségeit.
Orlai Petrich Soma többször megfestette barátját, Petőfit. Nemcsak természet után készített róla portrét, de emlékezetből is megrajzolta
