A magyar költészet a 19. században
A magyar költészet a 19. században
A 19. század folyamán a magyar költészet rohamos gyorsasággal bontakozott ki: a romantika és a népiesség, majd a századvégen a szimbolizmus hatására csodálatra méltó életművek jöttek létre.
Barabás Miklós Arany János portréja
A 19. század elején az irodalom minden modern intézményének kiépülésével, a nagy nyelvújítási és esztétikai viták lezajlásával, az irodalmi nyelv stabilizálódásával, a modern irodalmi műfajok és formák térhódításával, s végül igen jelentős költői életművek kivirágzásával, megteremtődött az a feltételrendszer, mely utat nyitott a nagy magyar költészet kibontakozásához. Ettől fogva az újabb költői kísérletek már nem magános próbálkozások voltak csupán, hanem mindvégig a szélesebb nyilvánosság – újságok, folyóiratok – előtt tudtak lezajlani, komoly visszhangot, akár éles vitákat tudtak kiváltani. A 20-as években Kisfaludy Károly és baráti köre – Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty – veszi át az irodalmi élet vezetését: az általuk kiadott Auróra c. almanach (időszakonként megjelenő zsebkönyv) mintegy "beindítja" a modern "irodalmi életet", melynek hatására a század közepére olyan helyzet alakult ki, hogy a legnagyobb szabású újító kísérlet, a Petőfié, már a mai értelemben vett kritika kereszttüzében fejlődött naggyá, s a kritikai-intézményes reagálásokat költészetének anyagába is be tudta építeni.
A romantika kettőssége
Kölcsey és Vörösmarty
"...ha a nép uralkodni fog a költészetben..."
"A természet vadvirága" és "Az apostol"
A népiességtől a nemzeti klasszicizmusig
Arany után
