Kölcsey és Vörösmarty
Kölcsey és Vörösmarty
A reformkor egyik legnagyobb formátumú alakja Kölcsey Ferenc (1790-1838) volt, ki mind irodalmárként, gondolkodóként, mind politikusként meghatározó szerepet játszott. Tanulmányaiban (Nemzeti hagyományok, 1826) nemzeti irodalmunk kérdéseire oly választ adott, mely több mint egy századig döntő módon éreztette hatását, nagy hazafias verseiben (Hymnus, 1823, Zrínyi dala, 1830, Zrínyi második éneke, 1836) az emelkedett közéleti költészetre adott sokáig érvényes követendő példát.
A romantika egyik legnagyobb törekvése a magyar irodalomban a nemzeti eposz megteremtésére irányult. Több 18. századi (pl. Csokonai Vitéz Mihály) s 19. század eleji (pl. Horváth Endre, Czuczor Gergely) kísérlet után Vörösmarty Mihálynak (1800-1855) sikerült megírnia a honfoglalási eposzt (Zalán futása, 1825), mely egyszerre tudott eleget tenni a kor nosztalgikus és reformer ideológiájának, s romantikus, mitizáló szerelem- és halálfilozófiájának. Eposzaiban Vörösmarty vagy víziókkal teljes fantasztikus világokat teremtett (Délsziget, Tündérvölgy, 1825), vagy a történelemről rajzolt tragikus, feszültségekkel terhes képeket (A két szomszédvár, A rom, 1831), mindig a személyiség felől nézve a nagy folyamatokat. Míg kiváló és nagy hatású ódáiban (Szózat, 1836; Gondolatok a könyvtárban, 1844; Az emberek, 1846; Előszó, 1851; A vén cigány, 1855) a kor éppen aktuális, de mégsem napi jellegű eszmei problémáira keresett általános, kozmikus megfogalmazást, Csongor és Tünde c. drámai mesejátékában szerelemfilozófiájának adott kifejezést: e műve a magyar romantika legnagyobb alkotásaként értékelhető. Költői nyelvteremtése páratlan eredményeket szült; aligha van más magyar költő, aki a nyelv használatában, bővítésében hozzá volna fogható.
Kölcsey Ferenc unokaöccsének szóló munkájában, a Parainesisben olvasható: "Minden erény önáldozattal jár... azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van"
