XXXIII. A beteljesült kívánságok
XXXIII. A beteljesült kívánságok
Raguzában minderről nem tudtak semmit.
Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé építik, vagy a tenger sekély vize fölé cölöpökre állítják.
Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.
A lefolyt tengeri harcról sem volt a raguzai népnek tudomása a sabioncellói hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyúszó nem hirdette tíz mérföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a fehérbőrűek – Huicilopochtlinak.
A Branta-völgyi katasztrófából pedig hírmondó sem maradt; de még a járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.
A húsvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A harangok délre hazakerültek Rómából, s a népsokaság tolongott egyik templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, hacsak apácák nem voltak, tiltva volt akár a passiójátékokon, akár a szombati ceremóniákon megjelenni: várniok kellett vasárnapig a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt az óhajtott mézeskalács és a húsvéti felfűzött perec készítése odahaza.
Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, akik a feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámítás szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt: a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.
A Boboli-kastély belseje az Eufrat-parti paradicsomot mímelte. Azt János király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas kör alakú tornác, magas kupolával fedve, képezte a kertet, melyben messze földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában vagy a Szenegál-part fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.
Egy tündérgrotta, a korallok mindenféle fajából összerakva s befuttatva virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelű pálmák között; az egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig ólomcsöveken át. Szelíd evetkék, madárkák odajártak belőle inni.
Még olyankor is, amikor a két hölgy ott ült a grottában.
A nap hevesen sütött; Raguzában már húsvét táján nyár van; a paradicsom terme át volt fűlve a fűszerillatú bokrok ámbrájától. Ilyenkor teher az öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tűr magán egyebet egy átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve a haját fésülni.
Lubomirának ez gyönyörűség. Milenkát cicomázni, a haját százféle alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott szavakra. Hogy mondják római, hogy athéni nyelven azt az örökszép szót, a szerelmet? Hogy kell annak, akit imádunk, szívünk szerint szólni, hogy megértse, amit mi érzünk? Lubimira azt akarja, hogy Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őt. Nem Milenka kedvéért teszi azt, hanem Asmodáiért.
Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni. De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, ami a szebbség, a jobbság.
S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.
– Ah, ha az én álmom teljesülne – szól ábrándozó elandalodással Milenka, szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. – Azt álmodtam, hogy odajött elém a Jehova, szép ezüstfehér szakállú agg férfi képében, s jóságos tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt mondá hozzám: „Mit kívánnál magadnak, szólj! Én teljesítem!” S arra én azt mondtam: „Óh uram! Mindent megadtál nekem már, amit csak szív kívánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kívánok én tőled egyebet, mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet, s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni és szeretni, amíg meg nem halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, aki meghal.”
Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s megcsókolta annak az ajkait.
– Én nem azt kívánnám tőle, ha énhozzám leszállna a Zebaóth – mondá Lubomira, szép társnője fejét körülkoszorúzva befont hajával, s aztán a saját arcához vonva annak arcát, s egy gömbölyű acéltükörből, mit félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban gyönyörködve. – Én azt kívánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi, ki a múltak és jövendők ura: „Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom, melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett valaha, márványban megörökítve!”
„Ez a kívánságod be fog teljesülni!” – kiálta egy erőteljes férfihang, s a két andalgó nő egy ősz szakállú férfit látott kilépni a tündérgrotta bokrai közül. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli Péter; a költőnek, a királynak, az Aktaeonnak az atyja.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
