Soborsin (Aradmegyében), nov. 5.
Soborsin (Aradmegyében), nov. 5.
October 23-án hajnalban csendes álmainkból a szomszéd Bánátból vészharang zugása riaszta fel; fegyvert s védő eszközt ragada, ki csak mozoghatott, sietvén a Maros partjához dobszókisérettel. Ott várók a jövendőt; hol is tisztelt vezézünk L. A. a bánáti részen lévő kompokat és csónakokat biztosításunkra embereink által partunkra hozatá; de alig telt letelepedésünktől félóra, már néhány ezer, több falubeli oláh sietett a Maros túlsó partjára, követelők kompjaikat. Ezek a magyar által szabadsággal, testvériséggel s egyenlőséggel megajándékozott rumunyok, Tacsádra voltak menendők, szegény elhagyott, Déváról hozzánk jött, tőlünk pedig Krassómegye küldöttsége által odavitt, nagyobb részt fegyvertelen s ruházatlan önkényteseink lemészárlására. De hirnökük által ezen utjokról, megjelenésünk következtében, visszafordíttatván, figyelmöket, ránk fordították, de egész estig mozdúlatlanná tettük őket a partról. 24-én bezeg ránk kerűlt multnapi éberségünkért a vad rumuny, boszuja. A mi részünkön Konoptól kezdve egész Tótváradig az oláhság megdühödve rohant magyart s tisztviselőket ölni, pusztítani, és fegyvereitől megfosztani; Sz. A. tótváradi uradalmi tiszt és számos családatya futásban mentheté övéivel életét, vagyona martalékúl maradván a dúlóknak. Onnan L. F. megyei esküttet fegyvereitől megfosztván, kapitányoknak lenni kényszeríték, és csupán az ő bölcs tapintatának köszönhetni, hogy őket visszatartóztatta, azon cselt használván, hogy előadá, miszerint Soborsinba nagyobb fegyveres erő van, mintsem ők eleve képzelték. Ők azonban oda nyilatkoztak, hogy még nagyobb számra emelendik erejöket, és akkor meg fognak rohanni. Igy mi néhány magyarok, és német polgártársaink fegyverben s legaggasztóbb helyzetben töltők a következő éjt; de még aggodalmasabban és rémületesebben viradánk 23-ére, mivel hirnökünk azon hírt hozá, hogy Riebel csapatja Zámot, melly tőlünk egy állomásra fekszik, elfoglalta, hol ezen vad nép ront irgalom nélkűl, kinos kegyetlenűl, mit a zámi postakiadó nején, és ottani uradalmi tiszteken elkövetett kötözés elegendően tanúsít. E hírre körünkben menedékhelyet kereső, és Riebel kegyetlenségei elől megfutamlott erdélyi atyánkfiai, Aradra futamodtak. Ezen naptól kezdve megszünt a közlekedés, meg posta s gyorsszekérjárás, sőt meg a személyes megjelenés is, mivel, ha tőlünk egy magyart vagy németet Zámon megkapnak, Pontiustól Pilátusig vezetik, az onnan jötteket pedig fegyveresekkel egész hozzánk kísérik; csupán az oláhoknak szabad a be és kimenetel. Zámon valami állítólagos határőri kapitány Runkán János kormányoz korlátlanúl; a népet oláh és fekete-sárga zászlókra esketteti, a magyar és németektől elszedett fegyverrel látja el, határvonalt huzott, és csupán a nála naponkint megjelenő oláh követeknek parancsvétel végett engedtetik szabad menet. Midőn e sorokat irom, ismét mentek oda követek, parancsokat veendők, s igy Aradmegye marosmarti kerülete elvileg elvált a hatóságtól; mivel a megyei előljárót csak pictus masculusnak tartják, minek következtében mind szolgabiránk, mind esküttünk leköszönt.
E napon Trojás községe Zámból vett utasítás nyomán reánk rohant dél tájban, miután az erdőszöket végkép kirabolták, az uradalmi lakot tetemesen megrongálták. A piacz közepén s a sóház előtt fegyverben sereglénk össze valami 64-en, két mozsarat eketaligára szegezvén, apró darab vassal megtöltvén; K. P. uradalmi tiszt, ki vezérlendő lett volna bennünket, magyar létére megszökött. Mi azonban vártuk az ellenséget, igen tisztelt lelkészünk, N. M. nemcsak buzdításaitól, de jeles példájától lelkesítve. Igy akartunk és akarunk mind elvérzeni, mivel jelenleg már futásban menedéket lehetetlen lelni, minthogy környezve oláhságtól, kik alig várják azon perczet, hogy vagy Zámról, vagy szomszéd Krassó megyéből leaprításunkra parancsot vegyenek.
Illy sorsra jutott 35 család 144 lélekkel; – de miért kell ezen ártatlanoknak, minden védelem nélkül, a vad rabló csorda martalékjává lenni? Mihelyt látók a veszélyt tornyosúlni, azonnal sürgöny útján kérők az aradi bizottmányt segítségért. Szemtanúk tanúsítják és fejeikkel kezeskednek, hogy mindjárt a második sürgönyre 900 nemzetőr két ágyúval küldetett segítségünkre; de Radnára érvén, ott veendők további utasításukat, a szolgabiró R. F., ki az utasítást adta volna, távol állomásától mulatság után járván, nem méltóztatott megjelenni. Fél napig várta majd ezer ember jöttét, mit látván a szomszéd lippaiak, kiknek szinte segélyre volt szükségük, átvitték védőinket. Ez egyén miatt van most Aradmegye egy kerülete elszakadva törvényes tagjától, ezen egyén miatt lesz az oláhság martalékja több mint 300 lélek, ezen egyénért kell majd több ezer magyar vérének folyni a béke helyreállításakor; pedig a nekünk szánt erővel soha itt a béke meg nem zavartatott volna; ezen egyén még képviselő akart erőszakkal lenni, miatta történt azon állítólagos radnai krawall, és szolgabirói állását is erőszakolva tette tulajdonává. – Krassóban valami Nyénya haramja és a legnagyobb sócsempész volt a hódító, különösen facsádi kerületben, hol ő korlátlanúl úralg oláh szellemben. Krassóban nincs többé megyei hatóság, egy határőri őrnagy kormányoz, Nyénya a facsádi főszolgabirónál tanyáz, és szegény főbirónak ezen haramját inasként kell szolgálni. Oh boszú, jőjön el a te országod! ezen haramja hozzánk akar törni, minket lefegyverzendő; mit annál bizonyosabban várhatni, mivél oláhaink által arra felszólíttatott, segítség pedig nincsen. Az aradi püspök körutazást tett, felvilágosítván az oláhokat; hozzánk is elérkezett, de az oláhoktól kinevettetett és kipiszegtetett. Legfőbb lázítók és csábítók a papok és birák. Midőn e soraim napvilágot látandnak, már akkor talán hazám iránt tartozásomat leróttam. – Tászay Lukács, nemzetőr.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
