A VILÁGI LIRA.
A VILÁGI LIRA.
A XIX. ÉS XX. SZÁZADI írók és olvasók előtt szinte megfoghatatlan, hogy ez időtájt sem a szerelmi líra, sem a hazafias költészet nem merészkedett nyomtatásban megjelenni a közönség előtt. Egymást szerető szívek között bizalmasan meg-megszólalt a szerelem hangja. RÁDAY PÁL kéziratban maradt virágénekei azt mutatják, hogy Balassa Bálint lírai hagyományai nem vesztek ki a magyar nemesházak szellemi világából. A jónevű vallásos költő egyben a szerelem dalosa is volt s a népies énekköltés kifejezéskészletével szedte rímekbe vallomásait. Virágénekei azért érdemelnek figyelmet, mert a feleség iránt érzett szerelem az ő lantján jelentkezett először költészetünkben.
Az alkalmi verselés virágkorát érte. Ha egy érsek, püspök, apát jubileumot ült vagy főpásztori látogatást tett; ha egy tekintélyes mágnás kitüntetésben részesült; ha egy gazdag nemesi családnak valamelyik tagja meghalt: az alkalmi költők verses szózatai és prózai búcsúztatói ritkán hiányoztak. Az alkalmi lantos költő legtöbbször latin nyelven adott ugyan kifejezést örömének vagy bánatának, de olykor magyarul is megszólalt s a parasztok nem sokra becsült nyelvén méltatta az ünnepelt nagy férfiú vagy elköltözött előkelő személyiség érdemeit. Ezeknek az örömre buzdító kegyes daloknak és szívből ömledező keresztényi siralmaknak költői értéke alig emelkedik a magyar köznépnél máig szokásos lakodalmi felköszöntők és halotti búcsúztatók színvonaláig. Művelésükről mégis tudomást kell venni, mert a magyar ódaköltés és elégiaköltés történetének egyik korszakát ezek a kezdetleges versezetek töltik ki.
A temetés a régi magyaroknál igazi végtisztesség volt, a tekintélyesebb családok nem kíméltek sem pénzt, sem fáradságot, csakhogy poraiban is megbecsülhessék nemesi familiájuknak érdemesebb tagjait. A haláleset hírét lovaslegények vitték szét az országban s a tudósítás nyomán messze vidékekről is megindult az atyafiság a gyászoló ház felé. A temetéssel mindaddig vártak, míg a rokonok és barátok serege meg nem érkezett, azután nagy ünnepélyességgel búcsúztatták az elhúnytat. A papok és kántorok szinte versenyeztek egymással, hogy melyikük tudja a legmegindítóbb szónoklatot és rímes gyászhangokat világgá bocsátani. A kántoroknak a búcsúztatásra nagyobbára kész mintáik voltak, de az előkelőbb urak számára ők is, a papok is külön verses búcsúztatókat írtak. Elmondták az elhúnyt életének történetét születésétől haláláig, dícsérték erényeit, kiemelték vallásosságát; a halott nevében megszólították a gyülekezet tagjait; az ő ajkaival búcsúztak az egyháztól, megyétől, falutól; érzékeny szavakat intéztek a megboldogult hitvestársához, gyermekeihez, rokonaihoz, barátaihoz, ismerőseihez, jóakaróihoz, szolgáihoz, sőt még ellenségeihez is. Ezek a verses maradványok művelődéstörténeti, nyelvtörténeti és versfejlődési szempontból tagadhatatlanul nyujtanak némi okulást, egyébiránt inkább csak az eszmékben való szegénység, formai egyhangúság, kegyhajhászó bókolás jellemzi őket.
Híres «erdélyi verscsinálók» voltak: Szentpáli Nagy Ferenc és Szonda Tamás, de munkáikból csak töredékek maradtak fenn. Az erdélyiek között Apor Péter, Bod Péter, Cserei Mihály is szorgalmasan rímeltek. A dunántúli tájakon Bárány János evangélikus lelkipásztor írt nagy buzgalommal kidolgozott verses búcsúztatókat. A Felvidéken a Radvánszky-család tagjai művelték szívesen az alkalmi költészetet. Mint a gróf Telekiek körében, a Radvánszkyak között is szinte fiúról-fiúra szállt az irodalom szeretete. Radvánszky György tréfás vadászverseket szerzett; Radvánszky Dénes verses leveleket írt; az utánuk következő Radvánszkyak is gyakran irogattak versben és prózában. Kézirataik közeli bepillantást engednek a XVIII. századi magyar nemesurak magánéletébe.
A műkedvelő verselők között költőnő is akadt. Gróf Barkóczy Borbála 1743-ban «Egy árva gerlicének sóhajtozó zokogási» címmel nyomatta ki kesergőhangú, bölcselkedő versét. Az előkelő úrnő II. Rákóczi Ferenc egyik tábornokának leánya és az esztergomi érsek testvérhúga volt, férje gróf Cziráky József földbirtokos.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – U. az: Egy ismeretlen költőnő a mult századból. Vasárnapi Ujság. 1876. évf. – Deák Farkas: Két verses búcsúztató a XVIII. század elejéről. Történelmi Tár. 1881. évf. – Szilágyi István: Két versíró a gróf Teleki-családból. U. o. 1883. évf. – Petrik Géza: Magyarország bibliografiája 1712–1860. Négy kötet. Budapest, 1888–1897. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ferenczi Zoltán: Cserei Mihály néhány ismeretlen verse. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891 évf. – Szádeczky Lajos: Apor Péter verses művei és levelezése. Két kötet. Budapest, 1903. – Baros Gyula: Radványi verseskönyvek. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. és 1904. évf. – Zoltvány Irén tanulmánya: A pannonhalmi főapátság története. V. köt. Budapest, 1907. – Payr Sándor: Egyháztörténeti emlékek. I. köt. Sopron, 1910. – Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet története 1772-ig. Budapest, 1910. – Kanyaró Ferenc: Cserei Mihály kesergő panasza és búsongó elégiái. Erdélyi Múzeum, 1910. évf. – Szigetvári Iván: Bod Péter mint versíró. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Perényi József: Veszprém városának nyájas leírása. Veszprém, 1912. – Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál. Budapest, 1915. – Alszeghy Zsolt: Epigon lírikusaink a XIX. századig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
