Tendenciák a két világháború között
8Tendenciák a két világháború között
A Délvidék – mint minden Trianon előtti terület – visszaszerzése a két világháború közötti magyar felső vezetés fő célkitűzései között szerepelt. Mindez kezdetben vágyálom volt csupán, mert nem voltak meg hozzá sem a bel-, sem a külpolitikai feltételek. Nevezetesen a „Nagy Háborúban” és az azt követő forradalmak alatt a magyar gazdaság teljesen kimerült, ráadásul a Párizsban aláírt békediktátum tovább csökkentette az esélyeket. Az első reménysugarat az 1927-ben megkötött olasz–magyar szerződés adta. Ezzel Magyarország kilépett teljes külpolitikai elszigeteltségéből, és partnerre talált a honvédség felfegyverzéséhez és a „kisantant” egységének megbontásához. A Bethlen vezette magyar kormány tisztában volt a fasizmus útját járó partnerkapcsolat veszélyével, Mussolininek a római birodalom visszaállításával kapcsolatos elképzeléseivel, de erősebben működtek a revíziós reflexek, mint a jövőbe mutató realitások. Ráadásul nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljenek a „talált” partner nemzetközi súlyának gyengéi; gazdasági, katonai lehetőségének korlátai.
Mindezek ellenére a korabeli törekvéseket figyelembe véve voltak kedvező hatásai. Többek között e szerződésnek köszönhető, hogy a magyar királyi Honvédség hadrendjében megjelentek a páncélosok, a repülőgépek és az a diplomáciai támogatás, amely lehetővé tette a számukra kedvező bécsi döntések meghozatalát. Tény viszont az is, hogy az 1930-as évek közepétől a korábbi vesztesek, illetve az elszigeteltségből kitörni akaró országok felett a Hitler által vezetett fasiszta Németország vette át az irányító szerepet. Ennek okairól a történészek mind a mai napig vitatkoznak, és nem alakult ki egységes álláspont. Megítélésünk szerint ebben a folyamatban mindenképpen döntő szerepet játszott a Párizs környéki (Versailles, Saint Germain, Neuilly, Trianon, Sévres) békediktátumok szuverenitásokat sértő, sőt megalázó intézkedései, a vesztes országokra rótt terhek, a világgazdasági válság megpróbáltatásai és nem utolsósorban a győztes államok megosztottsága, a korábbi hibák felismerése utáni engedékenysége.
Magyar vonatkozásban orientálódás Németország irányába a Gömbös-kormány idején következett be. Bár a régi konzervatív elit ezt a folyamatot kormányváltásokkal igyekezett megfékezni, de ezen erőfeszítések csupán késleltetésre és nem elkerülésre voltak elegendők. Látva a németek politikai sikereit, gazdasági eredményeit, térségünk kiszolgáltatottságát, talán ez nem is volt véletlen.
A magyar gazdaságban 1935-től 1937 őszéig bizonyos fellendülés volt érezhető. Mégis 1937 végétől ismét depressziós jelek mutatkoztak egy kiemelten fontos stratégiai ágban, a könnyűiparban. A termelés 15-20%-kal esett vissza. Ettől függetlenül az 1936-37-es évet a pénzügyi egyensúly éveként lehetett értékelni, hiszen a nemzeti jövedelem 10,7 %-kal nőtt. Ezzel lehetőség kínálkozott egy régóta húzódó és tervezett katonai program elindítására.
Ennek egyik legfőbb szorgalmazója Rátz Jenő altábornagy, a vezérkar főnöke volt (1936. IX. 5. – 1938. V. 14. között), aki már 1936-ban vizsgálva az európai fegyverkezés ütemét, arra a magállapításra jutott, hogy 1940 körül háború lesz, és ebből Magyarország, területi elhelyezkedése miatt eleve nem tud kimaradni. A revíziós célokat figyelembe véve pedig, Magyarországnak Németország mellett kell részt vennie ebben a lehetséges konfliktusban, hiszen csak tőle várhat érdemi segítséget a vitatott területek visszaszerzésével kapcsolatban.
Az úgynevezett HUBA-hadrend, végcélként egy 107 000 fős békelétszámú, 3 hadseregre és 7 hadtestre tagozódó, 21 hadosztályból, 2 gyors- és 2 lovas dandárból, 1 repülő hadosztályból, 3 hadosztály erejű határbiztosító erőből és a vezérkar közvetlenekből álló erő szerepelt. Mindezt három ütemben tervezték megvalósítani:
– Huba I: a 7 hadtest keretében, a 21 kétezredes gyalogdandár felállítása, a határbiztosítás megszervezése, a gyors dandárok kiépítése, a tüzérség és légierő fejlesztése;
– Huba II: a páncélos csapatok és a légierő további kiépítése;
9– Huba III: három ezredes hadosztályokra való áttérés.
A kormány végül is elfogadta a katonai vezetés által benyújtott tervet azzal a megszorítással, hogy a kért 1700 millió pengő helyett 1000 milliót biztosít, amit 5 év alatt használhat fel a hadsereg.
Darányi Kálmán miniszterelnök 1936. március 5-én Győrben tartott beszédében hozta nyilvánosságra az 1 milliárdos haderő-fejlesztési programot. Az erről szóló határozat az 1938. évi XX. tc.-ben jelent meg június 2-án.
Ennek értelmében 600 milliót a haderő fejlesztésére, míg 400 milliót az ország védképességének (hadiipar-, infrastruktúra, légoltalom stb.) növelésére kellett fordítani. A törvény felhatalmazta a kormányt, hogy adók kivetésével és kölcsönök felvételével teremtse meg a szükséges pénzügyi fedezetet. Ezzel a felső vezetés lényegében szabad kezet kapott arra, hogy a program végrehajtását felgyorsítsa, illetve a mindenkori igényekhez igazítsa.
Ezek a döntések katonai szempontból szükségesek voltak. A honvédség létszámában, felszereltségében és kiképzettségében – mindenekelőtt a trianoni békediktátumnak köszönhetően – még az önvédelemre sem volt képes, miközben Európa a háború felé sodródott. Németország befolyása egyre nőtt, amelyet a nyugati demokráciák nem tudták (akarták?) visszatartani.
Ausztria bekebelezése (Anschluss – 1938. március 13.) és a müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) után a harmadik Német Birodalom és a Szovjetunió közötti térségben elhelyezkedő államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Nem volt véletlen tehát, hogy ezen országok többsége a német „igényekhez” próbált alkalmazkodni pozíciójuk megőrzése, vagy éppen az új lehetőségek kiaknázása érdekében.
Ebben Magyarország sem volt kivétel. A politikai vezetés célkitűzése volt, hogy az országot távol tartsa a háborútól, a területi revíziót békés úton valósítsa meg, mégpedig úgy, hogy Magyarország nemzetközi megítélése és presztízse nem szenved csorbát. Szép és értelmes gondolatok 10voltak ezek, csak az volt a baj velük, hogy gyakorlati megvalósításukra ilyen formán semmi esély nem volt. Ennek tudható be, hogy a mindenkori kormány mindvégig kétarcú politikát folytatott. Ez a magatartás a müncheni egyezmény előtt és az azt követő időszakban már egyértelműen jól kitapintható.
A tartózkodási törekvést jól példázzák az alábbi események:
1938. augusztus 20-29. között Hitler meghívására Horthy Imrédyvel Kielbe utazott. Eltekintve a protokolláris céltól – a Prinz Eugén nehézcirkáló vízre bocsátásánál a kormányzó felesége volt a „keresztanya” – Hitler bizalmasan közölte a kormányzóval Csehszlovákia katonai lerohanásának tervét, és ehhez magyar segítséget kért. Tervei szerint Magyarország egy fegyveres konfliktus erejéig provokálná a cseheket, azonban azok támadása esetén Németország azonnal beavatkozna a magyarok oldalán, így a magyarok is megkaphatnák az óhajtott felvidéki területeket. „Más színben tűnne fel Németország a világ előtt, ha nem mindig ő játszaná a támadó és kezdeményező szerepet” – mondta Hitler.
Nagy meglepetésére azonban Horthy kitért a kívánság elől, bár tudta, ez visszaüthet a felvidéki területi igényekre is. A kormányzó a következőkkel indokolta döntését:
– 1920 óta a magyar álláspont, a területi revízió békés megoldása,
– Magyarország tart a nemzetközi közvélemény esetleges megbélyegzésétől,
– a magyar haderő egyáltalán nem ütőképes, továbbá
– kiszámíthatatlan a másik két „kisantant” állam, Jugoszlávia és Románia reagálása.
Amíg Horthyék Kielben tárgyaltak, egy másik nagyon fontos esemény is történt. A „kisantanttal” 1936 óta folyó tárgyalások eredményeként 1938. augusztus 23-án Bakach-Bessenyey György belgrádi követ Bledben egy kommünikét írt alá. Ennek tartalma a következő volt:
– Magyarország és a „kisantant” országok erősítik a jószomszédi viszonyt,
– az említett országok elismerik Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, és a két fél kölcsönösen lemond az egymás elleni fegyveres erőszak alkalmazásáról,
– az említett országok vállalják a nemzetiségek jogainak (Trianon 54–58. cikk) biztosítását.
Alig telt el egy hónap, amikor a magyar diplomáciai tevékenység új fordulatot vett. A müncheni egyezmény Németországnak ítélte Csehszlovákia szudéta-németek lakta területeit, és záradékában lehetőséget kínált a magyar, illetve a lengyel területi igények kielégítésére is. A magyar kormány szinte azonnal lépett.
Jegyzékben követelte a magyarlakta területek visszaadását és a magyar származású politikai foglyok szabadon bocsátását. Követelte továbbá a csehszlovák hadseregben szolgáló magyarok leszerelését és vegyes parancsnokság alatt álló rendfenntartó 11erők felállítását. A csehszlovákok elismerték a német és a lengyel követeléseket, de teljesen szembehelyezkedtek a magyar igényekkel. Nyomatékul még jelentős haderőt is felvonultattak a közös határon.
Horthyék nem merték felvállalni a nyílt fegyveres fellépést (nem is lett volna esélyük a sikerre), ezért nagy titokban felállították a „Rongyos Gárdát”. A zömében megbízható tényleges szolgálatot ellátó állományból válogatott és civilbe (spanyol mintára overálba) öltöztetett szabadcsapat feladata a Csehszlovák közigazgatás fellazítása, megbénítása, szabotázs-cselekmények végrehajtása volt. Így kívánták bizonyítani, hogy a csehek önállóan nem képesek rendet tartani és nem tudják biztosítani a nemzetiségeket megillető jogokat. Ezt hidak, vasutak, katonai objektumok elleni támadásokkal, a magyar nemzetiségű lakosság felkelésre történő buzdításával kívánták elérni, összhangban a lengyel szabadcsapatokkal. A félkatonai szervezet hivatásos katonák vezetésével működött. Homlok Sándor vk. ezredes a vezérkar 5. osztályának vezetője és Kozma Miklós irányította tevékenységét. A csapat kb. 900 főből állt, amelyet 19 zászlóaljba, ezen belül 57 akciócsoportba szerveztek. Október 6-án, még a komáromi tárgyalások megkezdése előtt, Tarpánál már átdobták a határon az első járőröket. Összességében balul sikerült akciók jellemezték tevékenységüket, és a cseh katonaság határozott fellépésének eredményeként sokan kerültek fogságba. Stefán Valér százados végül december 31-én vette át Gányon a csehektől a hadifoglyok egy nagy csoportját, majd 1939. január 15-ig Komáromba települt „Műszaki irodájával”, ahol a további hazatért foglyok ellátását felügyelte.
Közben Csehszlovákia belső szerkezete is átalakult. Szlovákia és Kárpátalja széles körű autonómiát kapott, és kormányaik németbarát politikát folytattak. Így nem véletlen, hogy az október 9-én Komáromban (pontosabban egy hajó fedélzetén) megkezdődő szlovák–magyar tárgyalások nem jártak sikerrel a területi hovatartozást illetően. A revíziós politika kudarca és a tehetetlenség eredménye az lett, hogy a magyar vezetés olyan ígéretet tett a német vezetés felé, amin még Hitler is meglepődött. Felvállalta, hogy Magyarország kilép a Népszövetségből, csatlakozik az antikomintern paktumhoz, kész a gazdasági kapcsolatokat kiszélesíteni, és szorosabbra fűzi tevékenységét a tengellyel. Hitler elérte célját.
1938. november 2-án a bécsi Belvedere palota Aranytermében kihirdették az ún. „első bécsi döntést”. A Kánya Kálmán külügyminiszter által vezetett küldöttség a következő szerződést írhatta alá:
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
