A „LAKATOS-SZÁZAD”
82A „LAKATOS-SZÁZAD”
Az eddigiekben megkíséreltem az 1898-ban alapított pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola történetét, a teljesség igénye nélkül, áttekinteni, kitérve azokra a fontosabb kérdésekre is, amelyek a magyar királyi honvédség tényleges állományú tisztjeinek képzését és utánpótlását meghatározták és jellemezték.
Visszaemlékezésemnek ebben a részében megpróbálom felidézni annak a kis közösségnek mindennapi életét, melyhez magam is tartoztam, és tartozom ma is. Ez a „Lakatos-század”. Eredetileg 99-en voltunk, majd számunk 2-vel csökkent. A háború és a természet rendje mára már sorainkat a tizedelésnél is nagyobb mértékben megritkította. Számunk egyre fogy, ezért az idő egyre inkább sürget. Úgy érzem, mielőtt valamennyien a „Hadak Útjára” lépnénk, miután más eddig erre nem vállalkozott, egy belső kényszer arra kötelez, hogy azokat az egyre halványuló és egyre inkább szubjektívé váló emlékeket, amelyek társaimban és bennem ma még élnek, papírra kell vetnem. Életünk e része nem veszhet el nyomtalanul. Talán gyermekeink, unokáink egyszer, ha másért nem, kegyeletből kezükbe veszik ezeket az íveket, amelyekben – remélem – sikerül érzékeltetni ifjúságunk nehéz, de számunkra mégis felejthetetlen éveit. Vállalkozásom nem könnyű, és a siker sem biztos, de megtanultuk, amit más is meg tud tenni, azt mi is meg tudjuk tenni. Már most elnézést kérek, ha ezeknek az éveknek egy-egy részletére másként emlékezem, mint egyik-másik sorstársam, de ezt nem fantáziám teszi, csupán az eltelt hosszú időnek és annak a következménye, hogy az egyes események történései mindenkiben másként rögződnek, ugyanazt egyikünk innen, másikunk onnan szemlélte, s úgy maradt meg bennünk. Aki már részt vett bírósági tárgyaláson, gondoljon csak arra, hogy az ott szereplő tanúk, teljesen jóhiszeműen, mennyire eltérő vallomást tesznek ugyanarról a körülményről. Hát így lehetek én is.
A „Lakatos-század” 1942 őszén, az 1942/43-as tanév kezdetén mint az újjáalakult pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola első évfolyama, 1. százada alakult meg. A Honvédelmi Minisztérium 1942/43-as tanévre kiírt Pályázati hirdetménye a hadapródiskolák I. évfolyamaiba való felvétel feltételeit a korábbi évivel azonosan határozta meg. A megelőző évben én is felvételre pályáztam, de olyannyira sikertelenül, hogy felvételi vizsgára be sem hívtak. A katonatiszti pálya kora gyermekkorom óta nagy hatással volt rám, emlékezetem szerint mindig katonának készültem. A reményt, hogy az lehetek, az 1941. évi kudarcom sem vette el, szándékomtól az sem tántorított el, hogy a háború viharfelhői akkor már igencsak gyülekeztek hazánk egén. A tiszti pályán belül, szüleim erőteljes tiltakozása ellenére is, elsősorban a repülés vonzott. Erről azonban, legalábbis egyelőre le kellett mondanom, nem a család ellenzése miatt, hanem azért, mert anyagi okokból a repülő hadapródiskola egyévi működése után megszűnt. Új pályázatomban első helyként a páncéloscsapatokhoz, másodsorban a műszaki csapathoz, harmadsorban bármely más fegyvernemhez kértem felvételemet. A felvételi kérelmet ebben az évben is a honvédelmi miniszterhez kellett 1942. július 5-ig benyújtani.
A napok és a hetek bizony izgalmak közepette teltek. Vidéki nagyszüleimnél nyaraltam, akik szeretetükkel kényeztettek, mégsem éreztem magam náluk olyan jól, mint máskor. Augusztus elején – talán születésnapomra szóló ajándékként – 83kaptam meg az édesapámnak szóló, 1941. július 23-i keltezésű értesítést. Eszerint a honvédelmi miniszter úr a M. kir. ”Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola első évfolyamába államköltséges helyre való felvétel céljából felvételi vizsgára jelölt, s hogy szülő vagy hozzátartozó kíséretében szeptember 2-án 7 óra 30 perckor az említett hadapródiskolában (Pécs, Szigeti országút 100.) „az átvétellel megbízott ügyeletes tisztnél a tornateremben” jelentkezni tartozom. A szabadságon levő parancsnok helyett az aláíró: vitéz Kárpáthy.
Így lettem gyalogos. Ez egyáltalában nem keserített el. Sőt! Egyrészt lelkesített az a tudat, hogy a fegyvernemek között a gyalogság volt az első, mint mondották: „a gyalogság a fegyvernemek királynéja”, másrészt úgy gondoltam, innen lesz a legkönnyebb igen szoros kapcsolatba kerülni a repüléssel.
Édesapám kíséretében Szegedről, ahol akkoriban laktam, már szeptember 1-jén útnak indultam Pécsre, hogy időben jelentkezni tudjak a hadapródiskola ügyeletes tisztjénél. Abban az időben még nem volt olyan gyors és egyszerű a közlekedés, ezért bizony egy napba tellett, amíg Szabadkán, Baján és Bátaszéken keresztül vonattal az ember Pécsre juthatott. A vonaton ismerkedtem össze egyik jövendőbeli évfolyamtársammal, a szegedi Ábrándi Endre barátommal, akivel később a hadifogságból is együtt jöttünk haza, és aki orvosként sajnos elég korán, még 1989-ben elhunyt. Útközben a vonaton csak a felvételi vizsga és remélt jövendő életünk volt a téma. Emlékszem, valahol Szabadka után még a jegyvizsgáló, a kalauz is – aki érettségizett ember lehetett, mert sem azelőtt, sem azután nem láttam karpaszományos vasutast – csatlakozott hozzánk. Kérdezgetett a felvételi tárgyak anyagából, tanácsokat adott. Pécsett szerencsekívánataival gazdagabban váltunk el tőle. Kár, hogy tapasztalatlanságunk miatt nem tudakoltuk meg nevét és címét. Így örökre ismeretlen marad számunkra. Már csak utólag gondoltunk erre, amikor szántuk-bántuk, hogy örömünket – mindkettőnket felvettek – nem tudjuk vele megosztani.
Az ügyeletes tisztnél való jelentkezés után az éjszakát már a hadapródiskola egyik hálótermében töltöttük. Sok alvásról szó sem lehetett, az izgalom valamennyiünkben megjavította addigi csúcsát. Izgatottságunk mellett szokatlan volt számunkra nemcsak a hely, hanem az is, hogy a hálóteremben és az előtte húzódó folyóson egy nagyon furcsa, és legalábbis előttem ismeretlen jelenséggel találkoztunk. Ez a denevérek hada volt. Mintha kiképzésünk részét képezve, idomítva lettek volna. Olyan mélyrepülést rendeztek az ágyukban fekvő vagy a folyosóra kimerészkedő növendékjelöltek feje fölött, hogy öreg csatár korunkban sem tudtunk jobban a földre, itt az ágyra lapulni. A denevérekről ugyanis – legalábbis akkor – az a hír járta, hogy szeretik a hosszú hajat, és abba belegabalyodva csuda dolgokat képesek tenni. Hát igen, a felvételink idején még volt mit félteni, aztán a bevonulásunk után már nem. Az első teendők egyike az iskola fodrászáé volt, aki nullás géppel szabadított meg minden elsőévest ékességétől. Érdekes, ezt követően a denevérek is rövidesen eltűntek.
E kis kitérő után térjünk vissza felvételi vizsgánkhoz! Másnap, szeptember 2-án az intézet dísztermében gyülekeztünk, megkaptuk csoportbeosztásunkat, és megkezdődött a két napig tartó felvételi. Elmélettel kezdtünk. Számomra nagy megnyugvást hozott, némi biztonságot is adott, hogy a bizottság egyik tagjában, egyik nagyon kedvelt volt szegedi tanáromat, Antos Károlyt ismertem fel, most már századosi rendfokozattal, egyenruhában. Túlestünk a nem könnyű szóbeli, majd a testi alkalmasságunkat igazoló, főként torna- és atlétikai gyakorlatokból 84álló vizsgán is, amit egy ismételt orvosi vizsgálat is követett. A felvételi vizsga második napjának késő délutánján a már ismert díszteremben gyülekeztünk eredményhirdetésre. Az izgalom leírhatatlan volt. Az arányokra már nem emlékszem, de legalább kétszer annyian voltunk, mint a végül felvettek. A meglehetősen nagy zajongás hirtelen abbamaradt, a légy zümmögését is hallani lehetett, midőn bevonult a Bizottság, és felsorolták a felvettek nevét. Nagy kő esett le a szívemről, teljesülhet kora gyermekkorom álma! Katona lehetek!
A felvettek, most már növendékek rövid időre még hazatérhettek, a tanév 1942. szeptember 21-én kezdődött. A napok addig otthon gyorsan is meg lassan is teltek. Gyorsan, mert kevés volt az idő a készülődésre és a búcsúzkodásra, lassan, mert nagyon vártam már a bevonulást követő napokat. Végül is újra vonatra ültünk, hogy évkezdésre időben és pontosan jelentkezhessünk.
Pécsre érkezve, és bevonulva az intézetbe, megalakult az új hadapródiskola 1. százada, a „Lakatos-század”. A század a nevét első századparancsnokunkról, nemes Ambrus Lakatos Imre m. kir. századosról, később őrnagy, származtatja. Még ma is úgy beszélünk magunkról, mint a „Lakatos-századról”, annak tagjairól. Azt hiszem, ez is mutat valamit, mutatja első (azóta már meghalt) századparancsnokunk iránti megbecsülésünket, tiszteletünket és hálánkat azért, amit nevelésünk érdekében tett.
Megismerhettük szakaszparancsnokunkat, osztálytisztünket, Bognár Jenő m. kir. századost. Nemrégiben tért haza a szovjet frontról. Megcsodálhattuk „Signum Laudisát” a hadiszalagon a kardokkal, és II. osztályú német vaskeresztjét, melyeket a fronton tanúsított magatartásáért kapott.
Mi voltunk az I. szakasz. Ma is érdekesnek találom, hogy milyen szempont alapján kaptuk meg szakaszbeosztásunkat. Nagyság szerint. A legnyurgábbak az I., a legkisebbek a III. szakaszba kerültek. Ez a „szintkülönbség” az évek során aztán alaposan megváltozott, mert bizony egyik-másik III. szakaszbeli társunk a fejünkre nőtt. A szakaszbeosztás egyben az iskolai osztályt is jelentette. Az I. szakasz volt az A osztály, a II. a B és a III. a C osztály.
Nemes Ambrus Lakatos Imre m. kir. őrnagy
85A másik két szakasz parancsnoka, illetve osztálytisztje Pálfay Károly főhadnagy (II. szakasz) és Szendrő Miklós hadnagy, később főhadnagy (III. szakasz) volt. Mindketten nekünk, az I. szakasznak is tanáraink voltak, mint ahogyan a mi szakaszparancsnokunk is oktatótiszt volt a másik két szakasznál. Bognár Jenő százados a gyalogsági szabályzatnak és a műszaki ismereteknek, Pálfay Károly főhadnagy a fegyvertan és lőutasításnak, Szendrő Miklós főhadnagy pedig a tereptannak volt kiváló oktatója.
Az oktatásból századparancsnokunk is derekasan kivette részét: ő verte belénk a Szolgálati Szabályzat nem éppen könnyű előírásait, és az ún. hivatásra nevelés is az ő tárgya volt.
Tisztjeinkkel egy időben megjelentek a szakaszoknál osztálytisztjeink segítői is, a századhoz beosztott tiszthelyettesek: a század szolgálatvezetője az I. világháború veteránja, a kitüntetésekkel igen szépen dekorált vitéz Pordány Gyula alhadnagy volt, akiről ma is számos anekdota hangzik el közöttünk. A mi szakaszunkhoz Sinkó István törzsőrmestert, a II. szakaszhoz Szilágyi János, a III. szakaszhoz Solymos József törzsőrmestereket osztották be. A századhoz beosztottak egy fiatal szakaszvezetőt is, Szlobonyi Tibort.
Közvetlen elöljáróink, akik éjjel-nappal velünk tartózkodtak, a III. évfolyamból hozzánk beosztott növendék szakasz- és rajparancsnokok voltak.
A mi szakaszunk növendéki parancsnoka Horkay Ferenc volt, aki ma nyugdíjas egyetemi tanár, az 1. rajé Gál István, aki pár évvel ezelőtt halt meg, orvos volt. Az én rajomé, a 2. rajé a ceglédi Csordás Mihály, aki sajnos ugyancsak nincs már az élők sorában. A 3. raj növendéki parancsnoka Márkos Sándor volt. A II. szakaszhoz növendéki szakaszparancsnoknak Molnár Dezsőt, rajparancsnokoknak Benedek Ferencet, Jeney Pált, Bánky Lászlót és Rékásy Emilt, a III. szakaszhoz szakaszparancsnoknak Pásztor Mihályt, rajparancsnokoknak Gedey (Micsurda) Jánost, Szabó Imrét és Herold Józsefet osztották be.
Legelőször hálótermünkkel ismerkedtünk meg, amely a főépület II. emeletén volt. 25-en aludtunk benne, az 1. század I. szakaszának 1. és 2. raja, valamint a két növendék rajparancsnok és az egy növendék szakaszparancsnok, aki egyben a szobaparancsnok is volt. Hálótermünkhöz sok, nem mindig a legkellemesebb emlékek fűznek. A vacsora utáni időt itt töltöttük el. A takarodó 21 órakor volt. Ez az egy óra bizony sokszor a „kitolások órája” volt, ha a szobarendben vagy a szekrényrendben hibát találtak, vagy egyéb „bűn” terhelte valamelyikünket. Ezt pedig könnyen lehetett találni. Vaságyaink voltak, matraccal, pokróccal, lapos lószőrpárnával, valamint ágytakaróval ellátva. A vaságyak mindkét végének, egyenes vonalat képezve „elvágónak” kellett lennie, mert ha nem! Egyenes vonalukat nem volt elegendő szemmel igazítani, „be kellett lőni”. A bevetett ágyaknak pedig tükörsimának kellett lenniük, hogy ne legyen bennük „szamárfészek”. A kisimításhoz jó eszközül szolgált az úgynevezett „ablakfa”, amely egyébként a nyitott ablakok kitámasztására szolgált.
A hálóterembe az előtte húzódó folyosóról belépve, a következő kép tárult elénk. Egy téglalap alakú terem, melynek folyosó felöli oldalának jobb végében volt az ajtó. Az ajtótól balra a hosszanti falon fogasok voltak, névcédulával ellátva. A fogason lógtak köpenyeink (a fekete cőgerköpenyek), illetve közvetlenül az ajtó mellett a „budiköpenyek”. Ez utóbbiak arra szolgáltak, ha a növendéknek éjjel ki kellett mennie, azt gyorsan a vállára teríthette (megjegyzendő: a folyosó a vastag falak miatt nyáron is hűvös volt).
86A „Lakatos-század”. I. évfolyam, 1943. A harmadik sor közepén (balról a 9.) Lakatos Imre őrnagy, századparancsnok
87A III. évolyam és a teljes tisztikar, 1943. A második sor közepén (balról a 11.) vitéz Kövesy Béla ezredes, iskolaparancsnok
88A bejárattól jobbra állott a sarokban a széntüzelésű meglehetősen nagy vaskályha, amely télen a meleget volt hivatva biztosítani. Ha befűtötték, egy-egy kitolásnak is eszköze lehetett, mert ha sokáig kellett menetöltözetben mellette állani, bizony a pokolba kívántuk. A bejárati ajtóval szembeni hosszanti falon voltak a szigeti országútra néző ablakok. Az ablakból ráláthattunk a főbejárat előtt álló Zrínyi-szoborra is. Az ablakok alatt a fal külső oldalán mintegy 50 centiméter széles párkány húzódott, ami a későbbiekben arra volt alkalmas, hogy egyes növendékek takarodó után, az esti sötétséget kihasználva a párkányra kimásszanak, átlopódzanak a másik hálóterem nyitott ablakához, hogy egy pohár vízzel lepjék meg az ott alvó növendékek valamelyikét, frászt hozva nemcsak az álmából e zuhatagra felébredő növendékre, hanem a főépület előtt éppen elhaladó ügyeletes tisztre is, aki szólni sem mert, holdkórosnak vélve a párkányon hosszú fehér hálóingben vonuló növendéket.
A hálóteremben az ablakok között ruhásszekrények álltak. Minden növendék részére egy-egy keskeny, mintegy 50 centiméter széles és 2 méter magas szekrényrészt biztosítottak. Ebben tartottuk kimenőruhánkat, a zubbonyt, a nadrágot, a köpenyt és a „köcsögöt”. Köcsögnek a fekete társasági sapkát (csákót) neveztük, alakjára utalva. Az ágyak hosszanti irányban, két sorban, fejrésszel közép felé nézve, valamint a terem két rövidebb oldalán ezekre merőlegesen egy sorban voltak elhelyezve. Az ágyak között derékmagasságig érő szekrények voltak, minden növendék számára egy. Ezekben voltak – meghatározott és a szekrény ajtajára kifüggesztett rend szerint – a fehérneműk, a tisztálkodási és tisztítószerek, valamint alul a cipők és a bakancs. Takarodóra a szekrényke tetejére kellett ugyancsak elvágólag, előírás szerint összehajtogatva ráhelyezni a másnap felveendő egyenruhát és fehérneműt, s e polc tetejére tábori sapkánkat. A terem túlsó végében levő ajtón juthattunk a hálóteremhez tartozó mosdóba. Télen-nyáron csak hideg víz állott rendelkezésünkre a mosdáshoz. Ezzel szemben minden héten két alkalommal az alagsorban levő fedett uszodában bőségesen volt forró víz. A mosdó két hosszanti oldalán voltak a mosdókagylók, középütt két sorban állottak a hosszú, vályú alakú, bádogból készült lábmosók.
A takarodót kürt és csengő jelezte. Az ébresztő csengőre történt, de a napos ezt rendszerint túlharsogta: „Ébresztőőőő!!!”… Éjjel a bejárati ajtó fölött kék fényű „budilámpa” égett, mutatva az utat a növendéknek, ha a fáradtságtól és az álomtól bódultan ki kellett mennie.
A takarodó és az ébresztő (reggel 6 órakor volt, gyakorlati időben fél 6-kor) közötti idő általában szent volt, csak rendkívüli esemény, riadó (ezt is csengő és a napos jelezte) zavarhatta meg a növendék álmát. Az azonban gyakran előfordult, hogy a növendék már ébresztő előtt szorgoskodni kezdett. No nem önszántából! Ez olyankor fordult elő, midőn ébresztőre, mondjuk menetöltözetben, jelentkeznie kellett a rajparancsnokánál.
Az első napok emléke ma is elevenen él bennem. Látom magunkat, amint a főépület mögötti gyakorlótér szélén, majd a raktárépület folyosóján felsorakozva kapjuk meg fehérneműnk, egyenruhánk darabjait és felszerelésünket. Csak úgy röpködtek felénk az ingek, gatyák, „az egy nadrág, egy zubbony, egy köpeny”, az akkor még ismeretlen rendeltetésű válldugó és gombvilla, a nyakszegély, a köpenyszíj, a bokakötő stb. Egyenként csodáltuk meg darabjainkat, és találgattuk, mi mire való. Itt kell szólnom derék szolgálatvezetőnkről, vitéz Pordány Gyula alhadnagyról, akit később magunk között, de csakis magunk között „Ali bácsinak” 89becéztünk. Úgy hiszem, a becenév, vagy ha valakinek gúnyneve van, mindig mond is valamit, az igazság magja rendszerint benne van.
Nézzük meg, mások hogyan emlékeznek vissza vitéz Pordány Gyulára. Ausztráliában élő egyik évfolyamtársunk, Badinszky László barátunk, aki ma az ausztrál hadsereg nyugdíjasa és az ottani magyarság egyik vezetője, gyűjtötte össze az Ali bácsira vonatkozó visszaemlékezéseket. Az apropót az adta, hogy az 1990-es évek elején Magyarország ausztráliai nagykövete dr. Pordány László volt. A nem gyakran előforduló név felkeltette Laci barátunk figyelmét, és egyeztetett. Kiderült, hogy nagykövetünk Ali bácsi egyenes ági leszármazottja, unokája. Neki gyűjtötte össze Laci a visszaemlékezéseket. Ebből idézem Borszéki Feri, volt évfolyamtársunk visszaemlékezését.
„Felejthetetlen alakját máig magam előtt látom. Magas termetű volt. Őszes haja erősen kopaszodott már, amikor először találkoztunk vele, a nagy hatalmú raktárossal, aki a sportpályára felhalmozott sátorlapbugyrokból rendkívüli rutinnal tetőtől talpig felöltöztetett bennünket, úgyszólván percek alatt.
Ő csupán ránk pillantott, majd kiáltott egy számot, ami a méretünket jelentette, hűséges segéderői, Bindics és Tráber ruszin honvédek pedig a pillanat tört része alatt vagdosták hozzánk a méretes alsóneműk és felsőruhák sokaságát. Amikor felsorakoztunk, még egyet-kettőt igazított rajtunk, majd ránk bízta, hogy egymás között cserélgessük a holmit, és ha végkép nem jó, keressük fel a raktárban.
Egy nap múlva már a századparancsnok is megszemlélt bennünket, de addigra a raktáros bácsi mindenünkről gondoskodott, és katona küllemünk már elérte az elviselhetőség mércéjét.
Legközelebbi találkozásunk Pordánnyal az első kivonulás és terepgyakorlat után volt, amikor a cőgerektől örökölt agyonmosott, agyonfoltozott, de reggel még fehéren virító zsávolyruhánk roncsaival felkerestük a raktárban. Szó nélkül sietve kicserélte a sok kúszástól, feküdjtől izzadt-csatakos és sáros-fűzöld gúnyáinkat.
Ő volt az első, aki emberi érdeklődést mutatott irántunk, akiknek az első hajszás napokban még alig volt katonaformánk. Tőlem megkérdezte, hogy ugye, a Dvorszky név lengyel ősökre vall? Ez új volt számomra, mert az összes elöljáróm addig csak kínlódott a nevem kiejtésével, és fogalmuk sem volt róla, hogy lengyel eredetű-e, vagy sem. Idegen volt, valami szláv, ezt a tisztek is sejtették, de mindjárt javasolták is, hogy magyarosítsam meg.
Gyula bácsiról megtudtuk, hogy tiszthelyettes létére nagyon olvasott és érdeklődő ember. Különösen az antropológia iránt tanúsított nagy érdeklődést, ami akkoriban nem volt éppen általános tiszthelyettesi körökben. Másik kedvenc hobbija az érme- és az óragyűjtés volt. A cőgerek utolsó évfolyama még velünk együtt járt az intézetbe, tőlük tudtuk meg, hogy Pordány akkor már nagyon régen szolgált a Zrínyiben, több mint egy évtizede. Ez nagy kvalitásokat sejtetett, mivel a legtöbb tiszthelyettest, sőt csapattisztet négy-öt éven belül máshová helyezték. Egyedül a tanár tisztek maradhattak, ha elégedettek voltak munkájukkal. A cőgerek mesélték, hogy Gyula bácsi az alsó osztályokban sokszor helyettesített távollévő tanárokat, és mint korrepetitort is kiválónak találták a parancsnokok.”
Ugyanebből a visszaemlékezésből egy másik részlet. „Felejthetetlen jelenet volt például, amikor kéthetenkint, szombaton reggel, Gyula bácsi sztentori hangja megreszkettette a levegőt: – Bindics! Majd kisvártatva: – Tráber! Néhány pillanat múlva a két honvéd szuszogása hallatszott a lépcsőházból. Ott rohantak felfelé a hang irányába, hármasával szedve a lépcsőket. Mondanom sem kell, hogy Ali 90hangja a kantinban érte őket, törzshelyükön, és egy perc múlva már ott álltak a hatalmas szennyes ruháskosarak mögött. Kezdetét vette a szennyes fehérnemű szertartásszerű leadása, aminek megvolt a maga saját koreográfiája. Ali bácsi odalépett egy ágyhoz, amely szép szabályosan szellőzésre volt állítva, jobban mondva szétszedve, majd a két, élére rakott matrac közül felkapta a kitöltött leltárlapot, és géppuskasorozat-szerűen pergetve, darálni kezdte az oda írtakat. Egy, egy, egy, egy. Egy háló, egy nappali, egy rövid, egy hosszú. Egy alsó, egy fölső. Két zokni, egy törölköző. A személyzet egyik tagja egy markolással belecsapta a szennyeskupacot a kosárba. Ez alatt Ali bácsi már a másik famulussal a következő ágynál tevékenykedett. Itt megint felhangzott az egy, egy, egy, egy – egy háló, egy nappali. Tévedés, nyelvbotlás, hiány, reklamáció nem létezett. A sebesség pedig minden alkalommal rendkívüli volt, mintha Ali rekordokat akart volna megdönteni. Ilyen volt minden munkájában. A raktár olyan volt, mint egy patika, és mindig mindent ilyen gyorsan el tudott intézni. Ő volt a századparancsnok jobbkeze. Minden kihallgatáson ott volt, és amit ő feljegyzett a naplójába, az tűzön-vízen át megjavíttatott, beszereztetett, kicseréltetett.
Azt hiszem, sokra vitte volna, ha tanulhatott volna. Minden érdekelte. Legkedvesebb olvasmánya a Révai Nagylexikon volt. Ami érdekeset talált benne, azt elmesélte. A tiszteket sokszor meglepte váratlan kérdéseivel. Igen bántotta a hiúságukat Ali autodidakta oknyomozása. Nemhogy arra nem tudtak neki felelni, ami az olvasmányok során felmerült benne, hanem sokszor még neki kellett elmagyarázni a tiszteknek a dolgokat.
A fiatal tisztek egyszer elhatározták, hogy megtréfálják Gyula bácsit, aki éppen a Herold-Jób kötetnél tartott. Eldugták a kötetet, és miután kinéztek belőle valami érdekes témát, kérték, hogy magyarázza el nekik. Gyula bácsi rövid gondolkodási időt kért, majd beszaladt a századirodába, hogy konzultáljon a fiókjában tartott kötettel. A kötetnek azonban se híre, se hamva. Mikor rosszat sejtve visszament a folyosóra, ott már várták a csínytevők a kötettel, amiből egyikük felolvasta a kérdezett dolgot. Velük együtt nevetett.
Amikor 1944 novemberében a front közeledtével elhagytuk az iskolát, Pordány Gyula alhadnagy urat láttuk az egyik első emeleti ablakban. Integetett a menetelő századnak, ami ugyancsak furcsa és egyáltalán nem volt katonás magatartás. A másik furcsaság az volt, hogy a mindig vidám, kemény katona ez alkalommal sírt. Ő már tudta, hogy sosem megyünk vissza, ’mert a németek nem kegyelmeztek még a cigányoknak, még az elmebetegeknek sem, és ezért pusztulniuk kell, és a mi sorsunk össze van kötve az övékkel.’ Igaza lett Alinak. Már csak idős fejjel tértünk vissza, az egykori emlékeket felkutatni. Ekkorra már nem élt a háború után kenyerét favágóként megkereső Pordány Gyula sem, mint megannyi egykori kedves felettesünk, parancsnokunk.”
A következő helyszín, amivel megismerkedtünk, a tantermünk volt. Az I. szakasz tantermét az I. emeleten találtuk meg. A folyosóról a tanterembe belépve, az ajtó vonalában állt a szokásos iskolai tanári asztal a dobogóval, mögötte a tábla. Az ajtóval szembeni falon voltak az ablakok. Az ajtótól balra a hosszanti falon ruhafogasokat találhattunk köpenyeink részére, amelyeket – mint a hálótermi fogason – köpenyszíjjal kellett úgy összefogni, hogy a dragony a gombokkal nézzen kifelé. A gomboknak elvágóan egy egyenes vonalat kellett adni. A terem hátsó falánál fiókokból álló alacsony szekrénysor állt. Egy-egy fiók – rajta a névcédulával – egy-egy növendék kincseit tartalmazta. Mi csak „zabosládának” hívtuk, 91mert itt tartottuk az évente születésnapra és Mikulásra engedélyezett 5-5 kilogramm hazai élelmiszert, süteményt tartalmazó csomagjainkat, mindaddig, amíg a közösség rendelkezésére nem bocsátottuk. (Azt hiszem, mondanom sem kell, a tárolás nem tartott sokáig). Talán ez volt az egyetlen hely, ahol bár rendnek kellett lennie, de nem megszabott, mindenki számára egyforma rendnek. A papír névcédulákon, melyek bevonulásunkkor már készen vártak bennünket, a növendék neve és alatta a „növendék” megjelölés szerepelt. Ugyanilyen vászon névcéduláink is voltak, melyeket felső ruházatunkba kellett bevarrnunk. Fehérneműnkbe a törzsszámunkat kellett bevarrni. Az enyém 406 volt.
A tanteremben négy sorban, egy-egy sorban nyolc-nyolc, minden egyes növendék részére különálló, felhajtható tetejű asztalka állott. Volt egy ötödik sor is, de csak egy asztalkával. Ez nem „büntetőpad” volt, a hely adottsága hozta így. Később az asztalka gazdája akkor sem vált meg ettől az egyedül álló padtól, midőn az első sorban egy eltávolított (eltanácsolt?) növendék asztala szabaddá vált.
A fedőlapot felhajtva, meglehetősen mély, fiókszerű beltere volt az asztalnak, amelyben megszabott rendben könyveinket, füzeteinket, írószereinket tartottuk. A felhajtható fedőlap belső oldalán középütt a Kormányzó úr, a Kormányzóhelyettes és a legkisebb Horthy: „Istvánka” hármas, levelezőlap nagyságú fényképe volt elhelyezve, alatta az éppen aktuális tanrend.
Az első padsor jobb széle a mindenkori osztályelső növendék kijelölt helye volt, azt más nem foglalhatta el.
A tanévet, szoktatásul, alaki kiképzéssel kezdtük. Megtanultuk a szabályos tisztelgést, a sorakozót, az oszoljt, a jobbra átot és a balra átot, az egyszerre lépést és a legtöbbször gyakorolt, különösen ha az előzőek nem jól mentek, feküdj-fölt. Ekkor tanultuk meg azt is, hogy ha a kiképzést vezető elkiáltotta magát: „Repülőőő!”, nekünk egy kötelességünk volt, fedezéket keresve azonnal hasra vágni magunkat, akkor is, ha történetesen egy pocsolya kellős közepén voltunk. Egyszóval megtanultuk mindazt, ami az iskolán belüli mozgásunk alapvető szabályai voltak. Kimenőről ugyanis december 6-ig – amikorra az első kimenőt ígérték, ha minden jól megy – szó sem lehetett. Pécs városát, de annak is inkább a Szigetvár felé eső végét addig csak egy-egy kivonulás alkalmával láthattuk, de akkor is csak zárt alakzatban, nótaszóval menetelve. Egyik ilyen alkalom volt, midőn tisztjeink vezénylete alatt, vadonatúj posztó gyakorlóruhában vonultunk át a város már beljebb levő szélén, az akkori Alsó-Makár úton fel a Misina tetőre, az ottani kilátóhoz, aminek a helyén ma a tévétorony áll. Némi katonás külsőnk és megjelenésünk volt már akkor, gondolom, azért is merészkedtek velünk a nagyobb nyilvánosság előtt megjelenni.
Alaki kiképzésünk elsősorban növendék elöljáróinkra és a szakaszokhoz beosztott tiszthelyettesekre hárult. Kezdetben mi, akik a civil életből kerültünk a hadapródiskolába, nagyon irigyeltük a kőszegi alreálból ide kerülteket, hiszen ők már az alapokat jól ismerték és tudták. Ezt a fölényüket kezdetben éreztették is velünk. Kicsit lenéztek bennünket, civileket. Mindez azonban csak az I. év I. félévének végéig tartott. Egyrészt addigra legtöbbjükkel összebarátkoztunk, egyiküket-másikukat tanulmányaikban elhagytuk, főként pedig az I. félévi osztályzás alapján kialakult a rangsor, ami barátság ide, barátság oda, de meghatározó volt. Ahogyan Badinszky Laci barátunk fogalmazott visszaemlékezésében: „Pár hónap múlva egy csoporttá és szellemmé izzadtunk össze. Az izzadság, az egy jó ragasztó”. Ez a ragasztó bizony nagyon erősnek bizonyult – ma is tart!
92Felszerelésünkkel együtt megkaptuk első fegyvereinket is: a jó öreg 95/31 M. Manlicher ismétlőkarabélyt szuronnyal. Puskám számára ma is emlékszem: 39006. Vajon mi lett vele? Legtöbbjének csöve telve volt vakrozsdával, amit bizony az első fegyvervizitre a „tulajdonosnak” kellett eltávolítania. Jaj volt annak, akinek puskája a fegyvervizitet fehér kesztyűben végző növendék elöljáró glaszékesztyűjén nyomot hagyott. Növendék elöljáróink!? Ma valamennyiükre hálásan gondolok vissza. Akkor bizony egy-egy kitoláskor elküldtük volna őket valahova. Ha tehettük volna! Így csak egymás között vagy magunkban dohogtunk. A felsőbb éves „NÖVENDÉK ÚR”? Nagyhatalom volt, különösen ha még elöljárója is szegény elsőéves növendéknek. Maga volt az isteni hatalom megtestesítője! Mégis, ők voltak, akik fegyelemre, rendre szoktattak bennünket a sok fekvőtámasszal, a felforgatott ággyal és szekrénnyel, majd a percekben meghatározott szobarenddel. Még annak a büntetésüknek is haszna volt, amikor perceken belül jelentkezni kellett egy törölközővel, amelyre egyenruháink összes gombjait fel kellett varrni, aztán eredeti helyzetükbe visszajuttatni. Akkor ez nem ingerelte az embert nevetésre, és értelmetlennek találta. Ma már mosolyt fakaszt, ha visszaemlékszünk rá. A haszna pedig, legalábbis nekem: megtanultam gombot felvarrni, azt ma sem varrja fel helyettem más.
Tegezni a Növendék Urat!? Elképzelhetetlen volt. A felettem levő évfolyamban több egykori szegedi gimnáziumi osztálytársam, jó barátom volt, tegezni őket még így is csak akkor lehetett, ha más nem volt a közelben.
Kiképzésünk során megtanultuk, mire szolgál a válldugó, melyet a zubbonyunk jobb oldali vállpántjára kellett felfűzni, hogy megakadályozza puskánk lecsúszását a vállról. Sok gondot okozott házi öltözetünk. Mint említettem, takarékossági okokból házi öltözetként rendszeresen a régi cőgeregyenruhát használtuk. Ezeknek nem is annyira viseltes voltuk, mint színük okozott gondot és kellemetlenséget. Tisztántartásuk nem volt könnyű. A sötétebb árnyalatú kék posztózubbonyon hét sima, félgömb alakú, mindig ragyogni szükséges réz gombbal. Álló keménygallérja volt, rajta buzérvörös vitézkötés övezte a tanulmányi kitüntetést. Az állógallér alatt fehér keményített nyakszegély volt. A zubbony mindkét ujján sárga selyem karpaszomány, melynek közepén vékony buzérvörös csík húzódott. A nadrág fekete posztóból készült, oldalt vékony buzérvörös csíkkal. A naptól függően cúgos cipő vagy bakancs. A köpeny fekete posztó, ugyancsak rézgombokkal. A khakiszínű tábori sapka volt az egyetlen, ami hadapród mivoltunkat jelezte. A rézgombok okozták elsősorban a gondot. A már említett gombvilla ezek tisztításához szükséges segédeszköz volt. Erre kellett felfűzni szorosan ezeket a rézgombokat. A gombvilla védte a szövetet, így összekenése nélkül lehetett pasztázni a rézgombokat.
Megtanultuk a különböző fegyverfogásokat. A Vállra!, a Lábhoz!, a Súlyba!, a Puskával tisztelegj! vezényszavakra, ha nehezen is, de egyre jobb válaszokat tudtunk adni puskáinkkal.
Október 1-jén megkezdődött a tantermi foglalkozás is. Megismerkedtünk tanárainkkal, fegyvernemi oktatóinkkal. A tanítás rendben, zavartalanul folyt. Iskolai életünk lassan-lassan megszokottá vált. Egy-egy rendkívüli esemény azonban előfordult. Ha akkor nem is mindegyik váltotta ki a kellemesség érzetét, ma már diákcsínyként emlegetjük. Egyre ma is jól emlékszem. Egyik szombat este takarodó után történt. Az iskolaügyeletes tiszt Major Jenő alezredes, francia tanárunk volt. Még nem nagyon ismertük őt, de felsőbb éveseink igen. Gyengéit is tudták. 93Azt történt, hogy a harmadéves növendék urak III/C. osztályában az alezredes úr egy nap alatt 13 „tököt” írt be az elégtelenek könyvébe. Ez nem maradhatott megtorlatlanul. Elhatározták, megtréfálják, megijesztik az iskolaügyeletes tisztet. Belopództak a III. emeleten levő katolikus kápolnába, s az orgonából jó néhány sípot kiszerelve, lepedőkbe burkolódzva, kísértetet játszva, a folyósokon fújták meg a sípokat, miközben egyesek kórusban kiáltották: – Meghalsz, Jenő!. Az eredmény nem csupán a kardot rántó és rohamra induló alezredesünk ijedtsége volt, hanem az egész zászlóalj riadóztatása is. A zászlóalj a III. emeleti folyóson sorakozott. A „bűnösök” a felszólításra kiléptek, vállalták tettüket. Ha jól emlékszem, tízen voltak. Bennünket, elsőéveseket, rólunk még nem tételezve fel a „bűnpártolást”, fenyítés nélkül hagytak, a másod- és a harmadévesek azonban a laktanyafogság gyönyörében részesültek (mi még amúgy sem hagyhattuk el az intézetet). És a tíz harmadéves? Megismerték a pécsi fogdai elhelyezést. Ez volt a kisebb büntetés, a nagyobb, hogy szépen fésült hajuk (elöl 6, hátul 3 centiméter, ez volt az engedélyezett hajhossz) az iskolafodrász hóhér keze alá került. Másnap vasárnap lévén, a kápolnában misét kellett tartani. Major alezredes úr még a mise előtti percekben is azt próbálgatta, sikerült-e minden sípot a helyére visszahelyezni. Sikerült, a mise zavartalan volt.
Egy másik évközi esemény, ami már más természetű és sokkal kellemesebb, felemelőbb esemény volt: részesei lehettünk az 1898-ban indult hadapródiskola első évfolyama 1902. évi avatása 40 éves évfordulójának. Találkozhattunk az akkori hadapródokkal, akik időközben ezredesek, tábornokok lettek. Közöttük volt akkori berlini követünk, Sztójay Döme is. Velük együtt mi, elsőévesek egy emlékkönyvben aláírásunkkal is megörökítettük e szép eseményt.
Szellemi és fizikai igénybevételünk nagy volt, amelynek hasznát már akkor is, de igazán csak később láttuk. Mindig éhesek voltunk, bár ellátásunk igen jó és bőséges volt. Naponta ötször étkeztünk. A reggelit, az ebédet és a vacsorát, eltekintve a gyakorlati időszakban egy-egy nagyobb gyakorlattól, az étteremben, a tízórait a nagyszünetben, rendszerint a folyosón, de inkább a szabadban (az óraközi szünetekben az ügyeletesen kívül nem volt szabad a tanteremben tartózkodnunk), az uzsonnát a délutáni foglalkozáson, ahol éppen voltunk, fogyasztottuk el. Ott, a hadapródiskolában tanultam meg gyorsan és mindent megenni. (Azóta újból kissé válogatós lettem). Bár szegedi voltam, a halat például mindaddig nem ettem meg, amíg egy nagyobb menetgyakorlat után az éhségtől be nem estem az étterembe, ahol éppen hal volt a főfogás. Azóta szeretem a halat minden módon elkészítve. Vannak ottani ízek, amelyeket még ma is a számban érzek. Ilyen a valószínűleg rozslisztből készült „buci” (a császárzsemle alakjához hasonlított), vagy a frissen sült, sokszor még meleg óriás zsemle, a vasárnapi kakaó a kaláccsal, avagy a „buló” (valami hurkaféle készítmény volt), s tudnám még sorolni.
Az étteremben egy-egy asztalnál nyolc-nyolc növendék foglalt helyet. Az asztalparancsnok harmadéves növendék, rendszerint a rajparancsnok volt. Az éttermi étkezésnek megvolt a maga menetrendje: Vigyázz! vezényszó után a zászlóalj-ügyeletes növendék jelentett az iskolaügyeletes tisztnek, utána ima, majd Ülj le! Az asztalnál támla nélküli kerek székeken egyenesen kellett ülnünk, s aki túlságosan szétterpeszkedett, annak a hóna alatt egy-egy könyvet kellett magához szorítania, s úgy ennie, amíg meg nem tanulta a helyes testtartást. A feltálalt ételből mindig az asztalparancsnok növendék vett először, majd napi váltásban 94kezdve, sorban az asztalnál ülő alsóbb évesek. Nagy ritkán volt egy furcsa étkezési mód is: a „rozsoma”. Egy héten át a mindennapi első – az asztalparancsnok kivételével, aki, mint mondottam, mindig első volt az ételszedésben – az ételből annyit vett, amennyit akart, így előfordulhatott, hogy ha a második fogás császármorzsa vagy aranygaluska volt, a szedésben hatodik, hetedik növendék már csak az üres tálat láthatta, be kellett érnie a levessel. Az ebéd általában mindig három fogásból állott. A vacsora is többnyire melegétel volt, csak szombaton és vasárnap volt hidegvacsora.
Kiképzésünk és tanításunk – ami főként a katonai tantárgyakat illeti – egyre érdekesebb lett. Novemberben már hadipuskával éleslövészeten vettünk részt a málomi lőtéren. A század tagjai, de főként a szakaszok növendékei jól összerázódtunk. Nem volt már különbség az alreálból és a civilből jöttek között. Senkinek nem jelentett problémát, nem érdekelt senkit az otthon hagyott ősök ilyen vagy olyan társadalmi rangja, anyagi helyzete. Senki sem firtatta, ki honnan származik, kinek mik a szülei. Egyformák voltunk, amit tudni kellett a másikról – bajtársiasság, állóképesség, előmenetel –, azt lassan, de biztosan megismertük. Jellemző példa, hogy egyik szakaszbeli társam báró volt. Ezt nemrégiben, 50 év után gyászjelentéséből tudtam meg.
Így érkeztünk el december 6-ához, az első kimenőnkhöz, és 1942 karácsonyához, a várva várt első szabadsághoz. Otthon a régi barátok, ismerősök, de főként a lányok előtt kefefrizuránkkal nem nagyon büszkélkedtünk, de kimenőruhánkban, jól kihúzva magunkat, fehér glaszékesztyűsen, ki-ki lakóhelye korzóján büszkén vonult végig.
A kimenő nem volt egyszerű dolog. Egyrészt időben kérni kellett, az osztálytiszt engedélyezte, akkor, ha egész heti tevékenységünkkel elégedett volt, s nem kaptunk fenyítést, és nem volt kijavítatlan elégtelen osztályzatunk valamelyik tárgyból. Az engedély sem volt minden. Mielőtt átléphettük az iskola kapuját, az ügyeletes tisztnél kellett jelentkezni, aki küllemünket végigvizsgálva állapította meg, hogy alkalmasak vagyunk-e a nyilvánosság előtti megjelenésre. Egy lógó derékszíj, egy fejjel lefelé álló koronás zubbony- vagy köpenygomb elegendő volt ahhoz, hogy volt kimenő, nincs kimenő. Igen, a nyilvánosság előtt mindig tiszta, rendes öltözetünk, különösen pedig a fehér kesztyű, sokakat irritált. Számosan hitték azt, hogy az életünk csak ebből a korzózásból, „vonulásból” áll. Azt viszont csak kevesen látták, midőn csatakosan, sárosan, izzadtan vonulva, alig vártuk, hogy a télen-nyáron csak hideg vizet szolgáltató mosdónkat elérjük, és ott, aki csak tehette, a lábmosóvíz hűs habjai közé merüljön, miután rendbehozta szerelvényét, ruházatát, és csak utoljára önmagát. Nemigen látták, midőn a Jakab-hegy vagy a cserkúti dombok oldalában, a hátunkon átvetett karabéllyal vetettük a bukfencet a lejtőn lefelé előre, felfelé meg hátra, és éppen ott – és nem másutt! –, ahol előzőleg kecskék legeltek. No persze nem minden gyakorlati foglalkozásunk volt ilyen „illatos”. Akadtak vidám, anekdotába illő percek, órák is. Az egyik ilyen esetet Vaszkó Tamás barátunk és évfolyamtársunk jegyezte le.
„Kora őszi verőfényes az idő, a növendékzászlóalj 1., 2. és 3. százada egész napos légvédelmi gyakorlatot tartott, teljes felszerelésben. A feladat: teendők komoly légi veszély esetén, alacsony repülőtámadást feltételezve. Elhangzik a riadó, minden századot 9-9 golyószóróval, a hozzájuk tartozó légvédelmi állványokkal és gyakorlólőszerrel kell felszerelni. Sinkó törzsőrmester kiadja a rajparancsnokoknak a fegyverraktárból a fegyvereket és a felszerelést. A felvételezést 95vitéz Pordány alhadnagy úr ellenőrzi, nehogy éleslőszer kerüljön a harcra kész, de még zöldfülű fiúkhoz. Ő úgy szereti ezeket a fiúkat, mintha sajátjai lennének. A légvédelmi gyakorlat után mindent rendben leadtak. Valami mégiscsak történhetett, ha nem is az 1., akkor a 2. századnál.
Az alhadnagy úrnak, bizonyára Lakatos őrnagy úr parancsára, különös ellenőrzést kellett tartania vacsora után a hálótermekben. Végigjárta mind a négy hálótermet, parancsba adta, hogy minden növendék tegye a kulacsát az ágya közepére, és álljon vigyázzba az ágya végénél. Ezután Ali bácsi, akit csak a háta mögött mertünk így nevezni, minden egyes kulacsot kézbe vett, odatartotta kissé őszülő tömör bajuszához, és belészagolt. Minden szagolását elégedett mosoly követte. Ekkor mi még nem tudtuk az okát ennek a nagy szagolgatásnak, ami a századunknál eredménytelen volt. Ali bácsi ugyanis az orra segítségével próbált nyomra jutni.
Az történt ugyanis, hogy a 2. század egyik raja, nálunk egy évvel idősebb fiúk, a gyakorlaton éppen a pellérdi plébános földhányásos pincéjének a tetején, mint magaslati ponton, vitték tüzelőállásba a légvédelmi golyószórót. Mivel meleg volt, és a bort is már szeretgették, két igen szomjas hadapród, M. és H. kinyitották a pincét, és az egyik hordót csapra verték. Folyt a bor a kulacsokba, a kulacsokból a torkokba, minek utána az irányzó növendék minden képzeletbeli repülőt sikeresen le is lőtt. Elfogyott a lőszer, de elfolyt az 500 liter bor is, mert mint Csokonainál, a fiúk elfelejtették a csapot elzárni. Pechükre, lévén a plébános is aznap este szomjas, kiment a pincéjébe. A szomszédoktól megtudta, kik voltak a pincéjét eredményesen védő, hős légelhárítók.”
A tanév második fele sem volt eseménytelen. Mindjárt 1943. február 1-jén megjelent a 22. számú iskolaparancs, mely így kezdődött. „A folyó 1942/43-as tanévvel újjászervezett M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola ma ünnepli iskolanapját, névadó hőse, gróf Zrínyi Miklós, a szigetvári hős és vértanú emlékezetét. Névadó hősünk élete és példája tündöklő vezércsillaga mindennapi munkánknak, jövendő magasztos hivatásunkra való készülésünknek.”
A Zrínyi-nap, melyet minden év februárjában megtartottunk, nagy ünnep volt számunkra, Pécs városának pedig társadalmi eseménye. Számunkra fényét leginkább a még bőségesebb és az ez alkalommal különösen finom ebéd adta, melyhez egy pohár bort is kaptunk. A társadalmi esemény pedig az esti Zrínyi-bál volt, melyen Pécs színe-java s legszebb lányai vettek részt.
Aztán megint következtek a szorgos, munkával teli napok. Áprilisban golyószóró éleslövészet a málomi lőtéren, melyet nagyon élveztünk, hiszen ez a fegyver már azt jelentette, hogy elöljáróink katonáknak tekintenek bennünket.
Április hónapban volt a húsvéti szabadságunk is, mely némi lélegzetvételhez juttatott bennünket, közeledett a polgári tantárgyakból az év vége, s a nagy hajrá előtt jól esett egy kis kikapcsolódás.
A gimnáziumi tárgyak mellett meg kellett küzdenünk a katonai elméleti tárgyakkal is, ami nem kis feladatot jelentett. Így utólag visszaemlékezve, a Szolgálati Szabályzat volt talán a legnehezebb. Rendelkezéseit századparancsnokunk, Lakatos őrnagy úr szóról szóra megkövetelte. Ő volt az is, aki a sokrétű hivatásra nevelési órákon megtanított bennünket úgy viselkedni, amint az egy katonatiszttől elvárható.
A máig is őrzött hivatásra nevelés füzetemből néhány szemelvényt közreadok annak illusztrálására, hogy mi mindenről volt szó ezeken az órákon.
96Úri modor. Az úri modort önmagunkkal szemben is gyakoroljuk. Az ember otthonában is viselkedjen rendesen. Vigyázzunk a megszokásból eredő vigyázatlan szavakra, mondatokra stb. Kerüljük a kényelemszeretetet. Önmagunk megfigyelése és a magunkkal vívott örökös harc műveltebbé tesz.
Öltözködés egyenruhában. Az egyenruhától többet kíván meg a társadalom, s mivel az egyenruha feltűnő, mindig szabályos legyen.
Étkezés. Pontos megjelenés, helyfoglalás az asztalnál. Magatartás asztalnál, evőeszközök használata, egyes ételek fogyasztási módja:
– kenyérből egy darabot, a hozzám legközelebbit elvenni, csak törni, a kicsit lehet harapni, bal kézzel visszük a szájhoz,
– levest tálból merőkanállal szedni, levesből, előételből csak egyszer venni,
– spárgát villával, spárgakéssel vagy fogóval, vagy kenyér és villa segítségével,
– halat kenyérrel, villával, vagy villával és késsel,
– szárnyast villával és késsel,
– karfiolt, omlettet, kocsonyát, pástétomot, vagdalt húst villával,
– húst villával és késsel,
– tormás virslit magában kézzel törve enni, de paprikás lében késsel, villával,
– főzeléket villával, ha hús van hozzá, késsel és villával,
– mártást merőkanállal vesszük a tálból,
– savanyúságot, citromot a húsra téve kinyomjuk,
– befőttet kiskanállal,
– tésztát, tortát villával,
– fánkot, pogácsát kézzel,
– fagylaltot, parfait kis lapos kanállal.
Társalgás. Társalgásunk szellemi képességünkre enged következtetni, ezért megfelelő színvonalú legyen. Ne beszéljünk sokat, de keveset se. Csak arról beszéljünk, ami másokat nem sért, és mindenkit érdekel.
Megszólítás. Felséges, fenséges, főméltóságod, kegyelmességed, méltóságos gróf, báró, nagyméltóságú címzés.
Kegyelmes megszólítás: miniszter, tábornagy, altábornagy, nagykövet, valóságos belső titkos tanácsos,
méltóságos cím: vezérőrnagy, ezredes, III., IV., V. fizetési osztály,
nagyságos cím: alezredes, őrnagy, VI. fizetési osztály,
tekintetes cím jár a diplomával.
Kézfogás, meghajlás, kézcsók. Idősebb nyújtja a kezét. A meghajlás a tisztelet, a kézfogás a barátság, a kézcsók a hódolat jele.
Tegezés. Ne mi kezdjük, ne tegezzünk le mindenkit.
Látogatás. Bemutatkozó, részvét-, szerencsét kívánó, köszönő, beteg- és búcsúlátogatás van. Délelőtt fél 12 után, délután fél 6. Első látogatás 10 perc.
Névjegy. Pf.=szerencsekívánás, pc.=részvét, pr.=köszönet, ppc.=búcsú. A rövidítést a bal alsó sarokba írjuk…
Kiképzésünk folytatódott. Május 27-én éles golyószóró-lövészeten voltunk a patacsi lőtéren. Jelentős esemény volt intézetünk életében Karlóczy ezredes (a HM 9. Osztályától) és Hász István tábori püspök, vezérőrnagy jól sikerült szemléje. Ugyanebben a hónapban nagy izgalmat váltott ki egy újabb esemény. A hadapródiskola valamennyi szakasza (osztálya) terepfutó versenyen vett részt az állandó gyakorlóterünknek mondható pécsi repülőtéren és környékén (ma az Uránváros van a helyén). A táv 2000 méter volt, hat akadállyal (vizesárok stb.). 97Nekünk, elsőéveseknek annyi kedvezményünk volt, hogy 1800 métert kellett futni és öt akadályt leküzdeni. A felszerelés gyakorló zsávolyruha, puska, szurony, kenyérzsák, gázálarc, gyalogsági ásó. Bizony megizzadtunk, mire a táv végére értünk, de sarkalt bennünket szakaszparancsnokunk, Bognár Jenő százados úr biztatása is: győzelem esetére kilátásba helyezett egy hordó sört. Szakaszunk, az 1. század I. szakasza megnyerte a versenyt, elnyertük a Vezérkari Főnök örökös vándordíját, egy ezüstserleget (ami aztán végleg vándorútra kelt), és a szakasz minden tagja megkapta a „Zrínyi-veretet” – ma is nagy becsben őrzöm. Szombaton jutalmul szabad kimenőt is kaptunk (ez azt jelentette, hogy mindenki, aki kérte, megkapta a kimenőengedélyt).
A verseny nem csupán az akadályok és a felszerelés miatt volt nehéz. Az is nehezítette, hogy a szakaszból utolsónak beérkező ideje volt a meghatározó abban, hogy melyik szakasz futotta a legjobb időt. Ez a feltétel viszont nagyon alkalmas volt arra, hogy a már lassan vérünkké vált „egy mindenkiért, mindenki egyért” szemléletet továbbfejlessze, erősítse. A gyengébbnek segített az erősebb. Emlékszem, Horváth Jóska barátom és rajbeli társam két puskával fejezte be a versenyt.
Így érkeztünk el május 31-éhez. Ez volt a gimnáziumi tantárgyak utolsó tanítási napja. Másnap megkezdődött a gyakorlati időszak, amelynek különösen a második fele volt számunkra az igazi. Csak katonai tantárgyakkal és gyakorlati kiképzéssel foglalkoztunk. A gyakorlatban mutattuk meg, miként ismerjük fegyvereinket, amelyek a puskán kívül akkorra már a kézigránáttal és a golyószóróval bővültek. Bekötött szemmel vagy álmunkból felriadva is szét tudtuk szedni és össze is tudtuk rakni mindegyiket. Ha csukott szemmel nem is, de úgy hiszem, ma is tudnám szét- és összeszerelni bármelyiket.
Júliusban Patacson éles harcászati gyakorlatot tartottunk a honvédség gyalogsági szemlélőjének jelenlétében. Évfolyamunkból állították ki azt a rohamrajt, amelynek egy erődöt kellett megközelítenie és rohammal elfoglalnia. A megközelítés felszereléssel és – a különleges, nem is veszélytelen alkalomra tekintettel – rohamsisakban kúszva történt, miközben golyószóró, géppuska, gránát- és aknavető éles tüze fedezte az előnyomuló rajt. Midőn kézigránát-dobásnyira megközelítettük az erődöt – én is tagja voltam a rohamrajnak –, mindannyian kidobtuk az éles Vécsey-féle tojásgránátokat, és a gránátok robbanása pillanatában megrohamoztuk a bunkert. Az itt szerzett élmény is maradandóvá vált.
A gyakorlati időszak végén megismerkedtünk a következő évben tanulandó fegyverekkel, így többek között a gránátvetővel is. Badinszky Laci visszaemlékezése szerint ezt a fegyvert Bérczy százados a következőképpen ismertette: – A gránátvető olyan, mint a pfing. Lehet zárt vagy nyitott kipufogóval használni... Ha már ennél a „témánál” vagyunk: mi növendékek szinte mindig csoportban voltunk. Zárt rendben meneteltünk még egyik tanteremből a másikba is, egy csoportban voltunk a hálótermekben, a tantermekben, szóval ritkán volt a növendék egyedül. Mint említettem, kosztunk bőséges volt, sokszor kaptunk babgulyást vagy ehhez hasonló, a bélműködést jobban elősegítő ebédet, vacsorát. A bélműködés nem mindig járt szagtalan következményekkel. Ha ezt valaki előre nem jelezte, annak jaj volt. A jelzés: – Urak! Egy húszam van!
Eljött az ideje a nyári nagy kihelyezésnek is. Pécsvárad, ez a Pécstől északkeletre kb. 25 kilométerre levő városka – akkor még nem volt városi rangja – volt kihelyezésünk székhelye. A történelmi nevezetességeiről, műemlékeiről ismert 98városka a Keleti-Mecsek déli lejtőjén, közvetlenül a Zengő-hegy lábánál, nagyon szép környezetben helyezkedik el. Északnyugatról a Mecsek legmagasabb pontja, a 682 méter magas, hegyes csúcsú Zengő, ettől kissé nyugatabbra a Hármas-hegy áll ma is őrt fölötte. A város egyik jellegzetessége a messziről jól látható vár, kúpos sisakú saroktornyával, és a viszonylag épségben maradt XI. századi bencés apátság temploma.
Az utat Pécstől Pécsváradig részben biztosított harcászati menetben, részben zárt oszlopban gyalog tettük meg, nyári menetöltözetben, teljes felszereléssel. Felszerelésünk súlya 35 kilogramm volt. A gyalogmenet végén, porosan ugyan, de olyan díszmenetet vágtunk ki, hogy na. A kihelyezést sátortáborban kezdtük, majd szilárd födél alá kerültünk a községben. A mi I. szakaszunkat a főtéri kocsma egyik kiürített helyiségében helyezték el. (Három éve ottjártamkor még az italboltot és az előbb említett helyiséget is megtaláltam.) Fekhelyül földre terített szalma szolgált.
Sok élmény fűződik ehhez a kihelyezéshez is. Volt köztük olyan, amelyre azért emlékezünk vissza, mert megizzasztott bennünket, de volt ennél sokkal kellemesebb is. Megizzasztott bennünket az a gyakorlat, amikor úttalan utakon, az erdőn keresztül a Zengő csúcsán kellett a 45 kilogrammos nehézpuskával tüzelőállást foglalni (két részben lehetett vinni: 35 kiló volt a tok, 10 a cső). Ma már erre is mint „sportteljesítményre” gondol vissza az ember.
Kedves emlékek a sátortáborban eltöltött hangulatos esték is. Álljon itt Vaszkó Tamás visszaemlékezése.
„Minden tanév végén négyhetes kihelyezésen voltunk Pécs környékén. Hétvégeken tábortüzet rendeztünk. Lakatos őrnagy úr sokszor éneklésre szólította fel kedvenc szolgálatvezetőjét, vitéz Pordány Gyula alhadnagyot. Az őrnagy úr valószínűleg már akkor tudta, hogy valami nagyon szépet fogunk hallani Az ő csodálatos zengésű bariton hangja, amely ezen a nevezetes tábortűz estéjén megszólalt, úgy megragadta ifjú lelkünket, hogy pillanatok alatt kiszállt belőlünk a kamaszos idétlenség hangulata. Az ott hallott, tanult dal az első világháborúból származott, és valahogy így szólt:
Somogy megye kellős közepében
Van egy kicsi fatornyos falu
Kicsiny házak egymás mellett szépen
És minden házon kicsi zöld zsalu.
A férfiak mind elmentek régen
Az asszonyok halkan sírnak ott
Mikor este fenn a magas égben
Kigyúlnak a fényes csillagok.
Van egy kicsi fatornyos falu
Kicsiny házak egymás mellett szépen
És minden házon kicsi zöld zsalu.
A férfiak mind elmentek régen
Az asszonyok halkan sírnak ott
Mikor este fenn a magas égben
Kigyúlnak a fényes csillagok.
Özvegyasszony a kicsi fiával
Kiül este a pitvar elé
Áhítatos, ábrándos orcával
Néznek ketten fel az ég felé
Édesanyám, mondja meg azt nékem
Hogy odafönn vajon mi ragyog?
Mit jelentnek fenn a magas égen
Azok a sok fényes csillagok?
Kiül este a pitvar elé
Áhítatos, ábrándos orcával
Néznek ketten fel az ég felé
Édesanyám, mondja meg azt nékem
Hogy odafönn vajon mi ragyog?
Mit jelentnek fenn a magas égen
Azok a sok fényes csillagok?
99Két szeméből sűrű könnyek jönnek
S megszólal a somogyi anya
Az ottan egy szakaszvezetőnek,
Amaz meg egy káplár csillaga.
Gallérjukra volt az rája téve
Ámde most már szegény mind halott
Az angyalok felvitték az égbe
S ott ragyognak most a csillagok.
S megszólal a somogyi anya
Az ottan egy szakaszvezetőnek,
Amaz meg egy káplár csillaga.
Gallérjukra volt az rája téve
Ámde most már szegény mind halott
Az angyalok felvitték az égbe
S ott ragyognak most a csillagok.
Az első világháborús vitéznek talán személyes élményei fűződhettek e szép, bús magyar katonanótához, és talán ez fokozta hangjának melegségét, és bennünk is könnyet csalogató érzelmeket, egész életre szóló élményt keltett. Bár rég volt, annak a tábortűznek a parazsa még most is melengeti a még élő résztvevők szívét.”
Pécsváradtól és kedves lakosaitól záró tábortűzzel búcsúztunk. Kis műsorunk után golyószóróval, nyomjelző gyakorlólövedékekkel, puffancsokkal és puskából kilőhető jelzőrakétákkal látványos tűzijátékot rendeztünk az esti sötétségben. A műsorban én is szerepeltem. Csak a lényegre emlékezem: az egyik tiszthelyettes feleségének kölcsönruházatában női szerepem volt. Fénykép is megörökítette. Nem a szerepemnek, hanem nőnek hitt mivoltomnak volt sikere azoknál, akik nem ismertek fel.
Végre nyár volt, s indulhattunk a nyári szabadságra. Zömét Szegeden töltöttem el. Nem panaszkodhatom, nagyon jól telt el, de hamar elszaladt.
Az 1943/44-es tanévet már öreg, másodéves hadfiakként kezdtük meg. Nem mi voltunk a legkisebbek, s főként nem a legkisebb „rangúak”. Mi is „Növendék Urak” lettünk az elsőévesek előtt. Már nekünk is tisztelegtek, s mi, felsőbb évesek „rangunk” tudatában fogadtuk. Hogy mit jelent a rang? Álljon itt a már elhunyt Virágh István alezredes tanár visszaemlékezése arról, hogyan magyarázta el még csapatszolgálata idejében az újoncoknak Pordány Ali bácsi, mi a rang, és miként írta le ezt régi írásában egy újságíró.
„Foggyökérgyulladással, magas lázzal feküdtem a Zrínyi tiszti lakásokban lévő otthonomban. Abban a tanévben századparancsnok is voltam, szolgálatvezetőm Pordány alhadnagy volt. Távollétem nem okozott gondot, mivel ő növendékszázadomat tökéletesen kézben tartotta. Minden délelőtt átjött hozzám – a mindnyájatok által jól ismert vaskapun –, amin keresztül az intézet tisztjei a lakások és az intézet között közlekedtek, természetesen kulcsot használva, nehogy megkönnyítsük a mindenre képes növendékek átjutását a ’kerítés-parancsnokságon’. Pordány csak ennyit jelentett mindig: – A század rendben – tessék minél előbb meggyógyulni.
Pordány alhadnagy úr látogatása idején éppen az Esti Kurír lapot olvasgattam, melyben a nevével találkoztam. Akkoriban volt egy nagy port felvert ügy, Bajcsy-Zsilinszky Endre párbajügye – becsületsértés miatt –, minek kapcsán az újságíró, kinek nevét már elfelejtettem, visszaemlékezett az első világháború idején eltöltött katonai szolgálatára, s újonckiképzőjére, Pordány Gyula őrmester úrra.
És most folytatom az egykor volt újságíró szavaival.
Zöldfülű újoncok voltunk, zömében egyszerű, falusi, tanyai fiatalemberek, néhány karpaszományos volt közöttünk csupán, katonailag azonban mindannyian képzetlenek voltunk. – Hát ide figyeljenek, emberek – mondotta az őrmester úr. — 100A katonaságnál az őrvezető az, akinek a hajtókáján egy fehér csontcsillag van – az akkora úr, mint mondjuk a faluban a bíró úr. A tizedesnek két fehér csontcsillagja van – az pedig akkora úr, mint a járási főjegyző úr. A szakaszvezető úrnak már három szép csontcsillag jelzi a rangját –, és az akkora úr, mint a vármegyei főispán odahaza nálatok, fiaim. Az őrmester úr pedig egy ezüst csillagot és egy szépen hímzett ék alakú ezüstcsíkot visel a nyakán. Ide nézzetek – mondotta, és a hajtókájára mutatott –, látjátok, én is őrmester vagyok. Hát, fiaim, az őrmester úr akkora úr, akkora úr, hogy ekkora úr márpedig a civilben NINCS is.”
A szabadsággal mögöttünk, hamar újra belerázódtunk az iskola rendjébe. Új tantárgyainkkal és új oktatóinkkal hamar megismerkedtünk. A katonai tárgyak között az egyik új tárgyunk a „híradóismeretek” volt, tanára Kováts zászlós. Nem tartozott, legalábbis nekem, a könnyebb tantárgyak közé. Valahogy nem szerettem, bár a morzeábécé még cserkész koromból ismert volt előttem, és maga a rádiózás is érdekes volt.
Annál inkább kedveltük, én is, a tereptanórákat, különösen akkor, ha azt a szabadban tartotta meg Szendrő Miklós főhadnagy. Sok kellemes tereptanórát töltöttünk el a havi-hegyi kápolna előtti sziklás terepen, lábaink alatt a szeretett város, Pécs, miközben rajzolgattuk a terepvázlatokat.
Kiképzésünk és oktatásunk az előre meghatározott rend és tanterv szerint folyt. Szerettük a gyakorlati kiképzést is, mert mindig valami újjal ismerkedhettünk meg. Ebben az évben, 1943 októberében rendszeresítették az égőgyújtós, nyeles 1942 M. Vécsey-féle kézigránátot, amelynek égőgyújtója a dobási lendület hatására automatikusan lépett működésbe. A kézigránátot működésbe lehetett hozni kézben is a nyél kihúzásával vagy nagyobb távolságból zsineggel való elrántással. A patacsi lőtéren nekünk is bemutatták ezt az új hadieszközt. E bemutató után történt az a sajnálatos eset, amely egyik társunkat fél szemétől megfosztotta. Erre így emlékszem vissza.
Az egyik, még hűvös reggelen jókedvünket sem a napos mindig pokolba kívánt harsogása – „Ébresztő, föl!!!” –, sem a reggeli csukló nem lohasztotta le. Ezen a reggelen a hadapródiskola „Lakatos-százada” I. szakaszának két második emeleti hálótermében – de úgy hiszem, a század más körleteiben is ez volt a helyzet – nem próbálkozott senki sem a máskor oly jól eső „sózással”. A „sózás” cőger argo, vélhetően a schlafen német igéből ered, azt jelenti, hogy a növendék ébresztő után is tovább alszik még pár percig. A fenét alszik, most már bevallhatjuk, csak úgy tesz, mintha aludna, éberen arra figyel: jön-e az ellenőrzés? A „sózásnak” mindig volt rizikója. Ha rajtakaptak, büntetésből jöttek a rendgyakorlatok, a futások, a csuklógyakorlatok, a sivatagi menetöltözet, a törölközőre varrt gombok stb.
Tehát rendkívül jól éreztük magunkat. Derűs hangulatunknak nyomos okai voltak: végre kimehetünk egy kicsit a szabadba, nem vagyunk a tanteremben, nincs aznap franciaóránk, Özsen (Major alezredes) nem mondja: „Nekem elég, magának telen.” Kedvünket fokozta, hogy tudtuk, ma a patacsi lőtérre megyünk. Nos, ez a lőtér ugyan nem tartozott kedvenc kivonulási helyeink közé, mert eléggé meredek, rossz, sokszor a bevágásokban még sáros, vöröses talajú út vezetett fel oda. Most azonban ezt is feledtük, mert osztálytisztünk, Bognár Jenő százados úr bejelentette, hogy egy számunkra új, ismeretlen harci eszközzel ismerkedhetünk meg: a nyeles kézigránátot mutatják be, sőt, a szerencsésebb növendékek ki is próbálhatják. A kézigránát nem volt már ismeretlen számunkra. A 36 M. Vécsey 101tojásgránátot a fegyvertan órákon jól megismertük. Szerkezetéről álmunkból ébresztve is pontos rajzot tudtunk volna készíteni. A kidobott, de fel nem robbant kézigránát „vakretesz” állását pedig nemcsak füzetünkbe tudtuk berajzolni, hanem a valóságban, a gyakorlótéren egy odapillantással is felismertük. Ám a nyeles, az más volt! Eddig csak hallottunk róla. Azt már tudtuk, hogy hatásosabb, mint a tojás formájú, hatékonyságát növelni lehet a gránátfejek összecsavarásával, megtoldásával, s így ezzel még a harckocsi is eredményesen küzdhető le. De látni ilyen gránátot még nem láttunk.
Bizony, az égbolton egyre feljebb kúszó nap megizzasztotta a századot, amikorra – természetesen gyalogmenetben – Patacsra, a lőtérre értünk. A bemutató, melyet a szakaszokhoz beosztott tiszthelyettesek abszolváltak, rendben lezajlott. Az ügyesebb növendékek közül páran élesben próbálták ki az új típusú gránátot. Megtanultuk, miként kell szétszedni, belehelyezni a gyutacsot, élesíteni, dobni. Láttuk, hogy a pár centiméteres, henger alakú, csillogó alumíniumhüvelyben levő gyutacsot külön kezelik. Oktatóink ismertették a gyutacs veszélyeit is. Igen ám, de milyen a növendék? Maga szeret meggyőződni mindenről, csak a saját szemének hisz. Mindemellett mániákus gyűjtő is. Saját kis arzenálja leltárát legszívesebben akár egy aknavetővel vagy páncéltörő ágyúval is növelné. Most is ez történt. Löveg ugyan nem esett a kezünk ügyébe, de a napsütésben csillogó-villogó kis fémtubus nagyon csábító volt, a gyutacs megmozgatta a növendék fantáziáját. De jó lenne belőle csak egy is! Hogy mire? Minek? Ki tudja! Valamire csak jó lesz, ha másra nem, hát megszemlélni közelebbről, esetleg megnézni hogyan is néz ki belülről. Ilyesmi foroghatott barátunk, Sz. O. – becenevén: Dugasz – fejében is, midőn meglátta azt a sok gyutacsot. Öreg katona ő, hiszen Kőszegen, az alreálban is eltöltött már négy évet. Meg kell ezt a fémrudacskát közelebbről is vizsgálni! Azzal egy óvatlan pillanatban a sok gyutacs közül egy feleslegessé vált, és a tölténytáskájába vándorolt. Majd otthon a Zrínyiben, majd ott közelebbről szemrevételezi.
A század hangos nótaszóval, vidám hangulatban vonult végig Pécs külvárosán. A szigeti országút csak úgy zengett a jól ismert és gyakorta hangzó nótától: „Dombon van a babám, dombon van a babám nádfedeles háza…” A századkörletbe érve, gyorsan rendbe szedtük szerelvényeinket és magunkat. Még egy utolsó pillantás a hálóterem előtti folyóson a puskafogasra – egyenes vonalat alkotnak-e puskáink záródugattyúinak gombjai, belőtte-e már az ügyeletes, akinek ez feladata volt –, s irány az egy emelettel lejjebb levő tantermünk, az esti ismétlés. Készülni kellett a másnapi elméleti órákra.
A tanteremben az ismétlés alatt néma csend, legfeljebb elvétve egy-egy felhajtott padtető mögött – mímelve valamely tanszer keresését – sustorgott két padszomszéd. Az ismétlést ellenőrző és a tanári asztalnál ülő felsőbb éves növendék úr saját dolgával foglalatoskodott, levelet írt vagy éppenséggel ő is tanult, midőn óriási dörrenés rázta meg a bezárt ablakú tanterem levegőjét. A következő pillanatban az I. szakasz növendékei úgy vágták magukat hasra a tanterem padlóján, mintha egy „Feküdj!” vezényszónak akartak volna 100%-osan eleget tenni. Mi történt? Lassan eszmélt föl a padlón fekvő szakasz. Dugasz barátunk közelebbről óhajtotta megvizsgálni a tölténytáskából a zsebébe vándorolt gyutacsot. Meg akarta állapítani, hogy a kis fémtok mennyire ellenálló, s ezt egy tűvel kísérelte meg kipróbálni. Kísérletének azonban – sajnos – nem csupán a szakasz padlóra fektetése volt az „eredménye”. Dugasz egyik szeme is ráment. Mintha ma lett 102volna! A padlóról felállva láttam, hogy az előttem levő padsorban ülő Dugasz is felállt, kezét – ha jól emlékszem – bal szeme elé tartotta, és szemgödréből valami véres folyt a tenyerébe. Így rohantak ki vele a mellette levők, és vitték a pár száz méterre levő gyengélkedőházba.
A századot felsorakoztatták a folyosón, és megtörtént, ami még eddig nem volt, elöljáróink megmotozták a századot. Szerencsénkre ez alkalommal más nem hódolt gyűjtőszenvedélyének. Dugasszal legközelebb már csak a pécsi szemklinikán találkoztunk, meglátogatva őt. Sérült szemét el kellett távolítani. Sokáig féltünk attól, hogy barátunktól meg kell majd válnunk e sérülése miatt, leszerelik. Hála istennek, nem így történt, Dugasz, ha félszemmel is, de tovább koptatta velünk a tanterem székeit, velünk kúszott a gyakorlótéren, majd került át a front közeledtével Sopronba. Együtt fáztunk a Frankfurt am Oder melletti Grosskirschbaum barakkjaiban, ittuk ott a Heissgetrinket és a Bier mit Sirupot, velünk volt Butzbachban, együtt éltük át a „nagy menetelést” Windhausenig, és utaztunk végig, már hadifogolyként, a Rajna völgyén. Közösen éltük át a marseille-i PW 404. fogolytábor lelket tipró, testet sanyargató „gyönyöreit”. A történetnek azonban még nincsen vége. Humor im Unglück. Marseille-ben történt. Napi elfoglaltságunkat űztük: követ törtünk kővel, posztózubbonyban, sapkában a több mint 45 fokos tűző napon. A Camp parancsnokának, egy amerikai tizedesnek valami nem tetszett. Talán Dugasz volt az egyik sátorőr, és a sátor végében állva a szemébe mert nézni a tizedesnek, midőn jelentette, hogy „Zelltwache alles in Ordnung”? Nem tudom. Csak a pofonról tudok, amit Dugasz kapott, és a tizedes megdöbbenéséről, meglepett arcáról, midőn Dugasz üvegszeme kirepült szemüregéből, és egy kőre esve, összetört.
Ez a marseille-i eset ma már komikusnak tetszik, de akkor, 1945 nyarán, ott, Marseille-ben nem az volt. Dugasznak komoly gondot okozott üvegszemének elvesztése, hiszen a homokos talajú táborban a tenger felől szinte állandóan fújó szél kíméletlenül hordta a homokot, s ez ellen nem volt, mi védje Dugasz üvegszemének helyét sem.
E sajnálatos esettől eltekintve, napjaink, hónapjaink a megszokott rendben és ritmusban teltek. Ébresztő!… Csukló!… Szobarend!… stb. A hét minden napját, annak minden percét szigorúan és előre meghatározták, beosztották. Minden percnyi pontossággal kezdődött és fejeződött be. A késés egy-egy napi foglalkozásról szinte elképzelhetetlen volt. A pontosság annyira belénk ivódott, hogy ma sem kések el semmiről és sehonnan. Semmi sem bosszant jobban, mint amikor valakire várni kell a megbeszélt idő után.
Foglalkoztatásunk szigorú beosztása mellett a felkészülésre is mindig biztosítottak időt. No nem túl sokat, legalábbis kezdetben úgy találtuk, de később ehhez is hozzászoktunk, és megtanultuk jól kihasználni és beosztani magunknak a felkészülésre adott időt. Mivel az intézetben kiváló tanáraink, oktatóink voltak, legtöbbjük érdekes és színes egyéniség, s főként jó előadó is volt. Tantárgyaink anyagát már az órákon elsajátítottuk, így az úgynevezett ismétlés alatt valóban már csak a megtanult anyagot kellett átnéznünk. Ismétlésnek neveztük azt a délutáni, parancskihirdetés utáni és vacsora előtti két órát, amit a tanteremben kellett tanulással, ismétléssel eltölteni, hogy felkészüljünk másnapra.
Így éltünk távol a szülői háztól, szigorú rendben és fegyelemben, sok mindenről lemondva. Utólag visszagondolva, a szabadabb diákélet előnyeiről való lemondást soha nem éreztük kellemetlennek, nem sajnáltattuk magunkat. Számunkra a rend, 103a fegyelem természetessé vált, ez volt életformánk. Katonatisztek akartunk lenni, s ez sok mindent feledtetett velünk, azt is, ami a civil életben egy diák életében szinte természetes volt – a nagy szabadságot.
Napjaink azért mégsem voltak sem unalmasak, sem egyhangúak. Életünket tarkította egy-egy takarodó előtti hálótermi ádáz „csülközés”. Ilyenkor hálóterem hálóterem ellen vívott kemény csatákat, melyek eszköze puszta kezünk vagy legfeljebb az összetekert törülköző volt. Kidolgozott technikája volt annak is, hogy takarodó után átlopakodva az egyik szomszédos hálóterembe, miként lehet az ott alvókat az aljpokróc segítségével ágyaikból kiforgatni. Az aljpokróc a vaságyunk sodronya és a matracok között elhelyezett pléd, amely egyébként nagyon jó vasalóeszköz is volt. A nadrágot a kissé megnedvesített éleinél fogva, kisimítva a félbehajtott aljpokróc közé helyeztük, rá a matracokat, s egy éjszaka elegendő volt arra, hogy az ágyában fekvő növendék élesre vasalja nadrágja éleit.
Ez idő tájt történt, s mint eseményt tartottuk számon, hogy szolgálatvezetőnket egy rövid időre másik századhoz vezényelték. Egy kissé árvának is éreztük magunkat. Árvaságunkat enyhítette, hogy ez az áthelyezés egy nagy titkot tárt fel előttünk. Hogy mi volt ez, és hogyan történt? Mondja el helyettem Ketskeméty Károly volt növendék, úgy, miként azt Vaszkó Tamás lejegyezte.
„A tanulni vágyó ifjúságot minden rejtélyesnek látszó jelenség foglalkoztatja, kíváncsivá teszi, a rejtély megoldására, a titok felderítésére készteti. Ez különösen vonatkozott a katonai pályára készülő fiatalokra, az egykori hadapródokra, akik számára ennek a kíváncsiságnak a kielégítése – úgymond – kötelező tantárgy volt. A tantervben szerepelt egy Harcászati Szabályzat című is, amely kétkötetes, piros, vászonkötésű katonai szabályzat volt, s amelynek jelentős fejezete a felderítéssel foglalkozott – vagyis átvitt értelemben a kíváncsiság kielégítésével. A katonának létfontosságú volt, hogy mindig és mindenre kíváncsi legyen, vagyis derítse fel a terepet, az ellenség erejét, elhelyezkedését, szándékait, a jelenségek okait. A felderítéssel megbízott katona számára a szabályzat előírta, hogy figyelje meg az apróságokat is, a megszokottól eltérő jelenségeket is, és törekedjen a felderítésükre.
Egy ilyen megszokott jelenség volt vitéz Pordány Gyula alhadnagy úr társasági sapkájának a titka. Ezt a katonai főfödőt – szabályellenesen – köcsögnek hívtuk a régi magyar hadseregben, honvédségben. Az alhadnagy úr köcsögje okkal vált nevezetessé a pécsi hadapródiskolában, miután a titkára fény derült. A történet méltó a megörökítésre.
Mi, növendékek megfigyeltük, hogy szeretett Ali bácsink a legritkább esetben viselte a tábori sapkát. Őt szinte csak a nyári táborozásokon lehetett tábori sapkában látni. A napi szolgálatvezetést, a kihallgatások megszervezését legtöbbször a szép tábori zöld színű, ezüstzsinóros szegélyű, piros-fehér-zöld sapkarózsával díszített, a k. und k. időket idéző társasági sapkájában látta el. Ez önmagában még nem lett volna rejtélyes, felderítésre érdemes jelenség, hiszen egyik-másik tisztünk szintén így viselkedett az öltözködési szokásokat tekintve. A felderítendő titok e társasági sapka fel- és levételének módjában rejlett. Mint tudjuk, a régi jó fegyelmezett honvédség tagjai számára mindent előírtak, még az olyan apróságot is, hogy miként kell a sapkát levenni és kézben tartani. Az előírás szerint jobb kézzel, az ellenzőt megfogva, gyors határozott mozdulattal kellett végrehajtani, és a levett ’köcsögöt’ nyílásával lefelé, kinyújtott karral a comb magasságában az oldalunkhoz szorítva tartani.
104Nos, a mi drága alhadnagy urunk ezt soha nem így csinálta. Mozdulatai a levételkor lassúak, óvatosak voltak, és bár a művelet a szabályszerű oldalon fejeződött be, a köcsög nyílása felfelé mutatott. Egyszer aztán fény derült a titokra, jobban mondva sikerült a felderítés ez ügyben is.
Ali bácsit átvezényelték egy rövid időre az 1. századtól a 3. századhoz, amelynek parancsnoka Kevy Róbert őrnagy volt. Ő – nem úgy, mint Lakatos őrnagy, a korábbi parancsnok – nem ismerte, és nem is hagyta szó nélkül ezt a magatartást. Úgy történt, hogy egy sorakozó után elhangzott a ’Sapkát le!’ vezényszó, és Ali bácsi sapkája a tőle megszokott módon szabálytalanul lapult az oldalánál. Kevy őrnagy diszkréten, hogy a növendékek ne hallják meg, odaszólt: – Kérem, tartsa szabályosan a sapkáját!… És ekkor a megforduló köcsögből a földre pottyant egy barnás színű zacskó és egy pipa. – Pordány, mi ez?– csattant Kevy őrnagy hangja, amire alhadnagy urunk olyan választ adott, amely a jelenet feszültségét pillanatok alatt feloldotta.
– Őrnagy úr, alázatosan jelentem, ez egy kostök-zacskó, a dohányom tartom benne. Talán tetszik tudni, hogy a kostök bőre erre igen alkalmas. A csibukom pedig olyan nagy, hogy kinyomná a zubbonyom zsebét, az pedig igencsak katonátlan lenne.
Az őrnagy elmosolyodott, a növendékek válla pedig rázkódott a visszafojtott nevetéstől, mert, ugye, zárt alakzatban a katonának még nevetni is csak parancsra volt szabad.
Mi is megnyugodtunk, Ali bácsi pedig szolgálaton kívül átadta az harmadéves növendék uraknak a dohányzással kapcsolatos tapasztalatait. Elmondta, mintegy tudományosan elmagyarázta, miért éppen a kostök bőre alkalmas arra, hogy a pipadohány sem túl száraz, sem túl nedves ne legyen.
A felderítés eredménye közismert lett az egész hadapródiskolában. Ezután már nem akadt elöljáró, aki kifogásolni merte volna alhadnagy urunk ’szabályzatellenes’ magatartását. Azt mondják, Ali bácsi tudományos magyarázata igazolására olykor-olykor megkínálta a kostök-zacskóból a felsőéves növendékeket a köcsög alatt őrzött príma dohányból, akiknél a dohányzás már nem volt ugyanúgy szabályzatellenes, mint Ali bácsi különleges sapkalevételi módja sem.”
Lám, mire is volt jó egy-egy sorakozó! Titkok, rejtélyek felfedésére, s megoldására is.
Persze a rejtély megoldása nem mindig volt könnyű. Néha bele kellett merülni a „problémába”. S hogy ilyen is előfordult, annak bizonyságául egy olyan esetről számolok be, amelynek egyik szereplője megint a jó öreg szolgálatvezetőnk volt. Az történt ugyanis, hogy a századparancsnoki tisztet az 1943/44-es tanévben rövid időre Antal őrnagy úr vette át. Vitéz Pordány Gyula alhadnagy úr a szokott időben összeállította az aznapi kihallgatást. Ez minden napnak – kivéve a vasárnapot – egyik legfontosabb eseménye volt. Szertartásszerűen mindig a régi és az új naposok, ügyeletesek jelentéseivel kezdődött, vagyis a szolgálat átadásával. Ugyanakkor jelenteni kellett, ha valamilyen rendellenesség történt a 24 órás szolgálat alatt. A kérdéses alkalommal Demeter Valér volt a napos növendék, aki a következőket jelentette.
D. V.: – Őrnagy úr, Demeter Valér növendék alázatosan jelentem, átadom a napos növendéki szolgálatot, továbbá alázatosan jelentem, a budiban egy budicsésze eltörött.A. őrnagy.: – A növendék jelentsen még egyszer!
105D. V.: – Őrnagy úr, Demeter Valér növendék alázatosan jelentem, átadom a napos növendéki szolgálatot, továbbá alázatosan jelentem — a b u d i b a n e g y b u d i c s é s z e eltörött!
A. őrnagy.: – Pordány, maga ezt érti? (Odafordult a szolgálatvezetőhöz, aki a balján állt.)P. alhadnagy: – Őrnagy úr, alázatosan jelentem, nem értem!
A. őrnagy.: – Akkor írja fel holnapra is kihallgatásra a növendéket, addig mi belemerülünk!…
Szorgos napjainkat zavarta meg 1944. március 19-e hajnalán hálótermünk csengője, mely szaggatott csengetéssel karhatalmi riadót rendelt el. A szolgálatban levők Riadó! kiáltásai félreérthetetlenül jelezték, hogy nem a csengőnek van baja, hanem valami rendkívüli dolog történt. Először dúltunk-fúltunk, mert azt hittük, valami próbariadóról van szó, és szegény növendéket még vasárnap sem hagyják aludni, pedig vasár- és ünnepnap csak reggel 7 órakor van ébresztő. Azt, hogy komoly dologról van szó, abból tudtuk meg, hogy sorakozó után felvételeztük golyószóróinkat és nehézfegyvereinket, majd az iskola területén mindenkinek kijelölték elfoglalandó helyét, tüzelőállását. Nemcsak fegyvereinket vettük kézbe, hanem az éleslőszert és -gránátokat is kiosztották hozzájuk. Rajommal a díszteremben az egyik ablak alatt egy gránátvetővel foglaltam tüzelőállást, mégpedig úgy, hogy az ablakon át lőhessünk a még meg nem adott célpontra. Vártuk a további parancsot és a célpont megadását. Aztán megtudtuk a karhatalmi riadó okát is. A németek megszállták az országot, s eddigi szövetségeseink ellenfelekké váltak, fegyveres összetűzésre számíthatunk, ha be akarnak a hadapródiskola területére hatolni. Nem utólagos magyarázkodás és állítás, nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki ma is, hogy századunk – de azt hiszem, az iskola valamennyi századára is elmondhatom – nem voltunk németbarátok. Elsősorban magyarok voltunk, s erősen hajlottunk az angolszász beállítottság felé. Századparancsnokunk, Lakatos őrnagy úr jó talajra talált bennünk, midőn a tanterven kívüli oktatásain sokszor elmondotta: „Mert ugyebár nem kell sem németje, sem más, éljen közöttünk ugyanannak bármiféle fia, fattya”. A más századbeliek többek között ezért is, no meg azért, mert ezeken az órákon sokat foglalkoztunk a magyarok eredetével, neveztek minket „kirgiz századnak”.
Mint mondottam, nem szimpatizáltunk a németekkel, de mint katonák, csodáltuk szervezettségüket és irigyeltük felszereltségüket. Azt is jól tudtuk, hogy nálunk sokkal erősebbek. Ennek ellenére csak a parancsra vártunk, hogy a megszállásnak ellenállhassunk. Parancsot ugyan nem kaptunk, a riadót délfelé lefújták, de addig farkasszemet néztünk a hadapródiskola körül ólálkodó németekkel. Az is biztos, hogy német katona, bár megkísérelték, a hadapródiskola területére a lábát nem tette be. A helyzet délutánra enyhült, az együtt-tartás megmaradt, és az intézet gyakorlóterén kisebb csoportokban teljes felszerelésben heverésztünk, katonanótákat énekeltünk, várakoztunk. Aztán megtudtuk, hogy szó sincs megszállásról, csak „fegyverbaráti” jelenlétről. Leadtuk nehézfegyvereinket és az élesmuníciót, folytattuk tanulmányainkat, visszaállt a megszokott rend.
Ez az év is hamar eltelt. Az elméleti időszak befejezése előtt, májusban rövid kihelyezésen voltunk a Pécstől 6-8 kilométerre levő Cserkút községben. Szakaszunkat a falu egyik házának fészerében és istállójában helyezték el. Rajunk az istállóba került, ahol fekhelyül a földre szórt szalma szolgált. Számomra megnyugtató volt, hogy hálóhelyünkön az éjszakát végig tudtam aludni, mert a finnyás 106bolhahadnak az én vérem nem ízlett. Bezzeg mások! Volt, aki inkább az isten szabad egét választotta tetőnek.
Ebben az időben az amerikai repülőgépek már rendszeresen – egyelőre csak országútnak – használták légterünket. A bombázókötelékek szinte naponta repültek el Pécs, és így felettünk is. Ilyenkor minden mozgást be kellett szüntetnünk. Így a gyakorlatok pihenésünket biztosították, mert a nemcsak mindig éhes, de a mindig álmos növendékek nagyokat aludhattak egy fa vagy egy bokor árnyékában. Akkor még valahogyan nem fogtuk fel a reánk váró megpróbáltatásokat, a sötét jövőt. Még bíztunk abban, hogy megvalósul, amiért a hadapródiskolát választottuk, honvédtisztek leszünk, és ez lesz az életpályánk. Még arról ábrándoztunk, hogy éppen a háború miatt előbbre jön avatásunk időpontja. Ma már úgy látom és hiszem, bármennyire is megedződtünk testileg és lelkileg, bármennyire is katonáknak éreztük már magunkat, még gyermekésszel gondolkodtunk és terveztük a jövőt. Mentségünkre szolgáljon, szerettük választott hivatásunkat, csak azzal törődtünk, hogy minél alaposabb képzést kapjunk, ezért a nagyvilágban történtekkel nem nagyon foglalkoztunk, de nem is volt rá kitekintésünk.
A cserkúti kihelyezésről visszatértünk Pécsre, ahol zavartalanul, különösebb esemény nélkül folytatódott terv szerinti kiképzésünk. Az egyhangúságot meg-megszakította az olyan kivonulás, amikor golyószóróinkat, a hozzájuk tartozó állványokkal (légvédelmi), lőszeres rakaszokkal nem mi, hanem málhás állataink vitték. Az iskolánknak meglehetősen sok apró, a póninál alig nagyobb termetű lova volt. E kis termetű lovak vagy őseik valahonnan az orosz sztyeppékről származhattak. Szokatlanul hosszú szőrük volt, rendkívül szívós, erős, de barátságosnak nem mondható lovak voltak. Ezekre málháztuk fel említett fegyvereinket. A lóvezető növendéknek a málházáskor minden erejét össze kellett szednie, rövidre fogva a ló kantárszárát és erőteljesen felnyomva az állat fejét, mert mihelyt ezek a bárány természetűnek nem mondható lovak meghallották a lőszeres rakaszok zörgését, rúgtak, haraptak, minden áron szabadulni akartak. Jól emlékszem egy esetre. A főépület mögött betonozott – télen korcsolyapályának használt – terület volt. Mindig itt málháztuk fel a lovakat. Derék pacink az egyik alkalommal meghallotta a zörgő rakaszok közeledtét, tombolni kezdett, kiszakította magát a lóvezető kezéből, fellökte őt, s elkezdett a betonpályán vágtázni. A hosszan lelógó vezetőszárba azonban belegabalyodott a lába, megbotlott, elvágódott, és sok métert csúszott a betonon. Nem vizionáltam, szikrázott a beton, amint csúszott rajta, és jól érezhető volt az égett szőr szaga.
Kiemelkedő esemény volt az ebben az időszakban megtartott golyószórós küzdőlövészeti iskolaverseny. Rajommal a harmadik helyezést értük el, ami szép – ma úgy mondanánk dobogós – siker volt. Oklevéllel és Zrínyi-plakettel jutalmaztak mindannyiunkat.
Július hónapban megtörtént a nagy kihelyezésünk. Ismét Cserkút és a már korábbról megszokott istálló volt az „otthonunk”. A gyakorlatok mellett – melyeket ezúttal is meg-megzavart az amerikai légierő berepülése – szabad időnkben sok kirándulást tettünk a környéken. Rajunk egy része – Szöllösi Bálint, Halas Sándor, Horváth Jóska, Tamásfy Jóska és én többször megmásztuk a közeli Jakab-hegyet, felkerestük a legendák alapjául szolgáló Zsongorkőt és a hegytetőn levő kolostor romjait. Ez az addig is szoros kötelékünket még szorosabbá tette. Barátságunk ma is tart, és életünk végéig megmarad. Sajnos Halas Sanyi már a szigetvári, Szöllösi Bálint pedig a pécsi temető lakója.
107Augusztus 1-jével megkezdődött a nyári nagy szabadság. Amikor elköszöntünk egymástól, nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó. Ki-ki otthonába távozott. Én Szegeden töltöttem szabadságomat, s nagyon szép emlékekkel gazdagodtam. Kár, hogy szomorú vége lett. Október 8-án a szovjet csapatok már annyira megközelítették a várost, attól kellett tartani, ha nem megyek el, szovjet fogságba kerülhetek, vagy civilben bujkálhatok. Ezért október 8-án a Szegedről kiindult utolsó vonattal Budapestre távoztam.
Az ok, amiért el kellett hagynom Szegedet, bármennyire is lehangoló volt, az utazás mégis rendkívül kellemes és emlékezetes maradt. Egy nagyon kedves hattagú családdal utaztam együtt. A család két nagylányához szegedi szabadságom alatt naponta kerékpároztam ki Domaszékre. Pár évvel ezelőtt újra felfedeztük egymást itt, Budapesten, és gyakran összejőve, most már mindannyian mint nagyszülők, mindig jólesően gondolunk vissza 1944 nyarára, az együtt eltöltött napokra, ifjúságunkra.
A nyilas hatalomátvétel, október 15-e Budapesten ért, szabadságom utolsó napja volt. Másnap reggel 8 órára kellett Pécsre, a hadapródiskolába bevonulni. Budapestről az este 20 órakor induló éjszakai vonattal – amely azonban csak a hajnali órákban indult ki a Déli pályaudvarról – utaztunk le Pécsre. A vonaton ugyanis több évfolyamtársammal összetalálkoztam. A vonat indulása előtt több robbanást hallottunk.
Pécsre október 16-án délután érkeztünk meg. Az iskolába bevonulva, szomorúan tapasztaltuk, hogy puskáink kivételével fegyvereinket időközben le kellett adni a pécsi 8. honvéd gyalogezred részére. A hangulat levert volt. Bevonulásunk után – most már a hadapródiskola 3. századaként – megkezdtük az 1944/45-ös tanévet. Bár a nyári élményektől eltelve vonultunk be az intézetbe, de már korántsem olyan vidáman, mint egy évvel korábban. Sokunk otthona, lakóhelye már szovjet megszállás alatt volt, a szülők, testvérek vagy elmenekültek, vagy otthon maradtak, sorsuk ismeretlenné vált. Számos társunknak olyan gyorsan kellett a Dél-Alföldről eltávoznia, hogy holmijaiknak nagy részét ott kellett hagyniuk. Ebben az évben, októberben szokatlanul meleg idő volt, ezzel is magyarázható, hogy volt olyan társunk, aki zsávolyruhában, minden csomag nélkül vonult be szabadságáról. Szomorú jelenség volt, amikor eleget tettünk a felhívásnak: mindenki jelentse be – pótlásuk végett – elveszett ruházatát vagy annak részét.
Bevonultak a másodévesek is, de számuk már nem volt teljes. Sokukat szüleik otthon tartották. Ez érthető volt, abban az időben a család igyekezett együtt maradni. Bár mindezt felfogtuk, a jelek nem voltak megnyugtatók, mégsem gondoltunk arra, hogy az induló tanévet már nem az intézetben, nem Pécsett fogjuk befejezni.
Tapasztalhattuk, és rendkívül sajnáltuk, hogy addigi elöljáróink jelentős része megváltozott. Már nem Lakatos őrnagy úr volt a századparancsnokunk – a frontra vezényelték –, és nem Bognár százados úr az osztálytisztünk, őt más századhoz helyezték át. Növendék elöljáróink is megváltoztak. Az újak azonban már nem sokáig voltak velünk, hamarosan magunkra maradtunk, önállókká váltunk.
A tanítás, a gimnáziumi tantárgyak oktatása Pécsett meg sem kezdődött, hisz idő sem volt rá. A fegyverekkel ismételtük át az addig tanultakat, illetve megismerkedtünk egy újabb fegyverrel, a 36 M. 37 mm-es páncéltörő löveggel is. Ezt leszámítva, meglehetősen unalmasnak találtuk az életet. Sokan a szökés gondolatával foglalkoztak. No nem haza akartak szökni, hanem a frontra. Volt, aki titokban 108gyűjtötte az ehhez szükséges muníciót. Egyesek ágyában egyre több kézigránát és éleslőszer rejtőzött.
Bevonulásunkat követően alig telt el pár nap, az események tódulni kezdtek. A vég felé rohanó idő szinte követhetetlen volt. Mi még mindig hittük, hogy minden jóra fordul.
Október 24-én váratlan parancsot kaptunk: tizedmagammal (öt harmadéves és öt negyedéves növendék) október 25-én Bérczy Jenő százados parancsnoksága alatt szálláscsinálóként induljunk útnak Sopronba, előkészítendő a pécsi hadapródiskola áttelepülését (ugyanis a szovjet csapatok Bajánál már elérték a Duna vonalát).
Századunkkal közösen még részt vettünk azon a lehangoló eseményen, amikor a fegyverraktár folyosóján felsorakozva leadtuk az oly sokszor szidott, de akkor mégis könnyeket kiváltó puskáinkat.
Mi, szálláscsinálók összecsomagoltuk a magunkkal vihető felszerelésünket és egyéb holmijainkat. Személyes tárgyaink, könyveink, füzeteink jelentősebb részét Pécsett, a tantermi szekrényeinkben hagytuk, még mindig hittük, hogy visszatérve, érintetlenül találjuk azokat. Október 25-én hajnalban, a menetrend szerinti személyvonattal elindultunk Sopronba. Felszerelésünk: menetöltözet, fejenként 2-2 éles kézigránát, figyelemmel a partizánveszélyre. A vonat már Pécsett megtelt, emlékszem, velünk szemben német katonák ültek. Helyet csak úgy kaptunk, hogy Bérczy százados úr az ott levő német katonákra rárivalt: – Marsz, cürhe, hinausz!… Felszerelésük, rohamsisakjuk a csomagtartóban volt. A vonat nagy rándítással indult el, az egyik rohamsisak az alatta ülő német katona fejére esett. Akkor hallottam először ezt a jó ízű német káromkodást (később sokszor): – Herr Gott sakrament, kruzifix, noh’ mal.
Szerencsés voltam, hogy beosztottak szálláscsinálónak. Nem csupán a szép és felejthetetlen soproni napok miatt, hanem azért is, mert nem kellett átélnem Pécs városának búcsúját szeretett hadapródjaitól. Csendesen távozhattam az olyannyira megszeretett városból. Utánunk eljött társaim mondták, hogy a város síró lakosainak sorfala között vonultak ki az állomásra és vagoníroztak be. Ugyanezt később, Sopronból távozva, magam is átéltem.
Másfél napig utazva, Nagykanizsán és Szombathelyen át másnap, október 27-én hajnalban érkeztünk meg Sopronba. Ott álltunk a pályaudvaron a hideg szélben, álmosan és nagyon fázva – Sopronban mindig fúj a szél, és mindig harangoznak, mondják az ottaniak. Nagyon árvának, elhagyatottnak éreztük akkor magunkat. Nem várt bennünket senki, minden idegen volt, a „Rákócziba” vezető utat sem ismertük, érdeklődnünk kellett. Álmos és rossz hangulatunkat egy kis közjáték oldotta fel. Mint említettem, egy honvéd is volt a csoportunkkal, egy Jákói nevű pesti vagány. A vonatról leszállva, ő szedte össze csomagjainkat, bőröndjeinket. Valahogy egy idegen bőröndöt is begyűjtött. Ahogy a csomag gazdája észrevette, bepanaszolta Jákóit Bérczy századosnál, aki a következő intelmeket intézte derék honvédünkhöz: – Jákói! Mit cinál? Becukatom, hogy beleszápad!…
Ezzel a maga részéről elintézettnek vette a dolgot. A 24 órás utazás után fáradtan érkeztünk be a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolába, ahol mindjárt jobban, otthonosabban éreztük magunkat. A soproni hadapródok még ébresztő előtt voltak, csak az álmos napos növendék fogadta kis csapatunkat, szívet melengető üdvözléssel. Aztán ébredezve, mások is körülvettek bennünket, érdeklődtek, felajánlották segítségüket. Kedves és érdeklődő 109fogadtatásunk, melyben megnyilvánult az a részvét is, melyet kényszerű pécsi távozásunk váltott ki, mindannyiunknak emlékezetes lehet, hálásan gondolok vissza ismeretlen soproni hadapród társaimra, mert azt nem tudom már, hogy személy szerint kik voltak. Szobánkba kísértek, aztán a bőséges reggeli után, amit még úti csomagjainkból fogyasztottunk el a hálóteremben, amely aztán pár hétig az otthonunk is volt, lepihentünk, és nagyot aludtunk.
A soproni napok? Mit is mondjak? Életem egyik legszebb és legszabadabb hónapja következett. Mint szálláscsinálóknak nem sok dolgunk akadt, és majdnem végig soproni tartózkodásunk ideje alatt Bérczy százados úr parancsnoksága alatt álltunk. Állandó kimaradási engedélyünk volt, akkor mentünk ki a városba és jöttünk be az intézetbe, amikor akartunk. Parancsnokunk ezzel nem sokat törődött. Annál inkább szemet szúrt a túlzott szabadságunk néhány soproni tisztnek. Különösen öltözetünk nem tetszett egyeseknek. Az történt ugyanis, hogy bennünket már elláttak a 43 M. gyalogsági bakanccsal, amit nem a legszabályosabban viseltünk. A fehér jégzoknit viseltünk hozzá, szárát visszahajtottuk a bakancs bokakötőjére. Egyik alkalommal Bruckner százados megállította egyikünket, és a lábára mutatva, feltette a kérdést: – Mi az ott magán?… – Százados úr, alázatosan jelentem 43 M. gyalogsági bakancs – hangzott a katonás felelet. Mire a válasz: – 43 M. gyalogsági bakancs? Mindjárt 43 M. nyomorékot csinálok magából!… Azonban ezek a kis intermezzók nem nagyon zavartak bennünket. Jártuk a várost, ami egyre jobban tetszett. Megcsodáltuk Sopron messze földön nevezetes jelképét, a Tűztornyot, az 1921. évi népszavazás emlékére emelt Hűségkapuval és feliratával: „CIVITAS FIDELISSIMA”. Gyönyörködtünk a barokk Szentháromság-szoborban, a Kecske templomban, egyszóval az egész Várkerületben. Majdnem minden nap moziban vagy színházban voltunk. Emlékszem, október 30-án a színház egyik páholyából néztük végig a Zsákbamacska című színdarabot, mialatt a soproni hadapródok, helyettünk a hálótermeket készítették elő a pécsieknek. Legfeljebb a légiriadók zavartak meg bennünket, melyek akkor még veszélytelenek voltak, de mi azért felszaladtunk a közeli Lövérekbe. Megismerkedtünk nagyon aranyos és szép soproni diáklányokkal, akik, úgy tetszik, megkedveltek, megszerettek bennünket. Már Németországban voltunk, ahol tábori postánk volt, leveleik és üzeneteik mégis megtaláltak, sőt a hadifogság után Szegedre hazatérve, leveleikkel ott is megkerestek.
Maga a „Rákóczi” a szétszórt, egymástól távol eső épületei miatt nem nagyon tetszett nekünk. Az iskola fedett uszodája viszont igen megnyerte tetszésünket. Tudtuk, hogy az iskola valamikor honvéd laktanya volt, az igazi otthonukba a Selmecbányáról elmenekült erdészeti és bányászati főiskolát fogadták be.
Pénzünk volt, elöljáróink már nem vették szigorúan, hogy csak meghatározott összegű zsebpénzzel rendelkezhetünk. Akit lehetett, az otthoniak elláttak kézpénzzel. Így tehát jártuk a cukrászdákat is, ettük a sok finom gesztenyepürét, a hidegre váltott időben pedig – az Alpok felől fújt a jeges szél – az utcákon árult forró marónit kesztyűinkbe dugva, melengettük kezünket.
Időközben, november 2-án megérkezett pécsi iskolánk, s vele századom is. Elhelyezkedésük után, úgy november közepe táján, megszűntünk mint szálláscsinálók, és visszatértünk századainkhoz. Új századparancsnokunk volt, Magda Pál őrnagy személyében. Kemény, túlságosan is kemény katona volt. Halottakról vagy jót, vagy semmit, mondja a szólás-mondás. Az utóbbinál maradok, bár nekem soha nem volt vele semmi problémám. Azért annyit mégis a sors fintoráról: Magda 110őrnagyot a háború után a népbíróság háborús bűntett miatt 10 évi fegyházbüntetésre ítélte a szovjet fronton tanúsított magatartása miatt. Büntetését teljes egészében letöltötte, majd Pécsett tengetve életét halt meg. Elítélését követően fél évszázad múltával abban a helyzetben lehettem, hogy hivatalból felkutathattam és áttanulmányozhattam az elítélésére vonatkozó népbírósági iratokat. Meglepődve konstatálhattam, hogy elítélése mondvacsinált, szándékosan félremagyarázott eseményeken alapult, s amiért felelősségre vonták, nem volt bűncselekmény. Hivatalból sikerrel kezdeményeztem ítéletének felülvizsgálatát. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága bűncselekmény hiánya miatt – halála után – felmentette utolsó századparancsnokunkat.
Térjünk vissza a soproni napokhoz. December 4-ig élveztük Sopron város és lakóinak vendégszeretetét. November 10-ével azonban mindkét hadapródiskola önálló élete megszűnt: a honvédelmi miniszter rendelete a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolát és a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolát egyesítette, és mint M. kir. egyesített honvéd gyalogsági hadapródiskola működött tovább. Az egyesítéssel azonban a pécsi „Lakatos-század” is megszűnt, de szelleme tovább élt, máig is hat. A soproni és a pécsi évfolyamokat összevonták, s most már együtt folytattuk az akkor még ismeretlen végű, de már nagyon sötét fellegű égbolttal borított utunkat. Ez azonban már nemcsak a „Lakatos-század” útja volt, hanem hasonló sorsú és felfogású társainkkal együtt közösen megvívott út, melynek története külön fejezetet igényel. A közös utat soproni barátaink, akikkel a kapcsolatot ma is tartjuk, megírták már a „Katonaiskolák a hűség városában” című tartalmas és szép kivitelű könyvükben.
Még annyit soproni barátainkról: a kapcsolat, amelyre hivatkozom, ahogyan öregszünk, úgy erősödik. Hála azoknak a volt soproni hadapródoknak, akik fáradságot, időt, pénzt nem sajnálva törekszenek ennek a kapcsolatnak az elmélyítésére. Mi, pécsiek is segítsük őket, amíg tudjuk, hiszen kevesen vagyunk már, s ki tudja, meddig segíthetünk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
