A PÉCSI M. KIR. „ZRÍNYI MIKLÓS” HONVÉD GYALOGSÁGI HADAPRÓDISKOLA | Magyarok a II. világháborúban

65A PÉCSI M. KIR. „ZRÍNYI MIKLÓS” HONVÉD GYALOGSÁGI HADAPRÓDISKOLA

A m. kir. minisztérium említett rendeletének megfelelően a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola az 1942/43. tanévben kezdte meg működését. A tanév az I. évfolyamba felvettek részére 1942. szeptember 21-én kezdődött, az előkészületeket azonban már jóval korábban megtették.

Az 1942/43. tanévre szóló Pályázati hirdetmény az I. évfolyamba való felvétel feltételeit az előző évivel azonosan határozta meg. A felvételi pályázatokat a honvédelmi miniszterhez 1942. július hó 5-ig kellett benyújtani. Ki kellett alakítani a tanári kart, és gondoskodni kellett a nevelőtisztekről. A tanári kar részben adott volt, hiszen a polgári tárgyak tanítását az addig is működő honvéd főreáliskola tanári kara, legalábbis jelentős részben, elláthatta. Szükség volt azonban a tanári kart kiegészíteni tanári diplomával rendelkező szakszolgálatos tisztekkel, hogy a megnövekedett feladatokat a növendéki létszám jelentős bővülése folytán elláthassák. A katonai kiképzéshez megfelelő, jó minősítésű csapattiszteket kellett az iskola állományába helyezni. Meg kellett tervezni és teremteni annak lehetőségét, hogy a hadapród-iskolai és főreál-iskolai kiképzés, illetve tanítás párhuzamosan futhasson, ugyanis a főreáliskolák összevont utolsó évfolyamai (Sopron és Pécs) itt fejezték be tanulmányaikat az 1942/43-as tanévben.

Gondoskodni kellett a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskola I. és II. évfolyamait végzettek egy részének fogadásáról, akiket Pécsre helyeztek át, hogy Pécsett is teljes erővel megindulhasson a hadapród-iskolai kiképzés. Az I. évfolyamba felvett és behívott növendékeknél a rajparancsnokok és a növendéki szakaszparancsnokok a harmadéves növendékek közül kerültek ki.

Mindezek és még számos más fontos intézkedés megtétele a hadapródiskola kinevezett parancsnoka, vitéz Kövesy Béla ezredes vállaira nehezedett. Munkájában nagy segítségére volt helyettese, vitéz Kárpáthy Olivér ezredes és segédtisztje, Monostory Károly alezredes.

Az I. évfolyamba felvételre pályázók 1942 júliusában kapták meg a hadapródiskola parancsnokságától az értesítést arról, hogy őket a honvédelmi miniszter felvételi vizsgára jelölte, valamint hogy szülő vagy hozzátartozó kíséretében 1942. szeptember 2-án 7 óra 30 perckor a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolában az átvételre megbízott ügyeletes tisztnél jelentkezzenek.

A felvételi vizsga – amelyet már igen alapos honvédorvosi vizsgálat előzött meg – két napig, szeptember 2–3-án tartott, elméleti és állóképességi vizsgából állott, melyet újabb orvosi vizsgálat zárt le. A felvételi vizsgát nyomban értékelték, és eredményét ki is hirdették. A felvett növendékek még rövid időre hazatávozhattak, de a tanév kezdetére, szeptember 21-re be kellett vonulniuk.

Ekkorra a Sopronból áthelyezett növendékek már felkészülve várták az újonc növendékeket. Megalakult a három növendékszázadból álló növendékzászlóalj, melynek parancsnoka Kenessey Gyula alezredes lett. Az 1. század parancsnoka nemes Ambrus Lakatos Imre százados, rövidesen őrnagy, a 2. századé Antal Károly őrnagy, a 3. századé Kevy Róbert őrnagy.

66Megkapták beosztásukat az osztálytiszt szakaszparancsnokok és a munkájukat segítő tiszthelyettesek, valamint a harmadéves növendékek közül az I. és II. évfolyamhoz kijelölt növendéki szakasz- és rajparancsnokok.

Az elsőévesek számára a kiképzés újonckiképzéssel kezdődött, melynek nagy része az iskola gyakorlóterén és az akkor még repülőtérként is emlegetett szigeti gyakorlótéren (ma az ún. „Uránváros” van a helyén) folyt le. Az újonckiképzés befejeztével, a másod- és harmadévesek bevonulásával megkezdődött a tanítás és a tiszti pályára való felkészítés. A hadapród-iskolai kiképzés, nevelés és oktatás – hála oktatóinknak, tanárainknak, nevelőtisztjeiknek – igen magas szinten folytatódott mindaddig, amíg a háborús események közbe nem szóltak.

A pécsi hadapródiskolában az 1942/1943-as, majd az 1943/1944-es tanévekben folyó mindennapi életnek, a tanításnak, a kiképzésnek, élményeinknek, az 1943 nyarán a pécsváradi, majd az 1944 nyarán a cserkúti kihelyezéseknek külön története, külön fejezete van, melyet a „Lakatos-század” életén keresztül kísérelek meg röviden bemutatni.

Az 1943/1944-es tanév július 31-én fejeződött be. Ebben a tanévben volt a megújult hadapródiskolában az első érettségi vizsga (negyedévesek), mely rendben megtörtént a m. kir. honvédelmi miniszter 58.241/eln.9.-1943. számú rendelkezése szerint.

Augusztus 1-jével megkezdődött a már nagyon várt nyári szabadság. A háborús események azonban közbeszóltak. A negyed- és az ötödéveseket augusztus végén SAS behívóval a VKF.1237-M.vkf.-1944. számú rendelete értelmében az arcvonal mögötti védelmi állások kiépítéséhez hívták be, ahol szakaszparancsnoki beosztást láttak el. A harmad- és a másodévesek szabadságát október 15-én 24 óráig meghosszabbították, az I. évfolyamra felvettek bevonulását pedig elhalasztották.

Október 15-ét követően – az elsőévesek és azok kivételével, akik a hadi események miatt már bevonulni nem tudtak – a hadapródiskola négy évfolyama, ha nem is teljes létszámban, de együtt volt. A kiképzés lényegében az addig tanultak ismétlésében nyilvánult meg. Október 24-én aztán váratlan parancs látott napvilágot: a legszükségesebb dolgainkat összecsomagolni, a front közeledése miatt (az oroszok átkeltek a Dunán) a honvédelmi miniszter parancsára a hadapródiskola áttelepül Sopronba. Másnap már Bérczy Jenő százados parancsnoksága alatt tíz növendék és egy honvéd szálláscsinálókként előre indultak Sopronba.

Az áthelyezett iskola teljes állományával és felszerelésével november 2-án, raktári készletével november 4-én érkezett meg Sopronba. A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola bevonulása Sopronba – a vasútállomásról a „Rákócziba” – rendkívül impozáns volt. A zászlóalj zárt alakzatban, élén Radisay alezredessel és a „Zrínyi-zászlóval” fegyelmezett menetben vonult új otthonába. A pécsieket Sopron lakosai nyomban befogadták, szívükbe zárták.

Hadapródiskolánkat november 10-ével egyesítették a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolával. Ezzel megkezdődött a M. kir. egyesített honvéd gyalogsági hadapródiskola rövidre szabott, de izgalmakban bővelkedő élete. Az egyesített iskola parancsnoka vitéz Sályi Géza ezredes, helyettese vitéz Kövesy Béla ezredes lett. A zászlóaljparancsnoki tisztet Radisay Béla alezredes töltötte be, helyettese Osskó Alfréd őrnagy volt. A zászlóalj egyelőre a 3. és a 4. századból állt, az 1. és a 2. század növendékei részben vonultak be. A 4. század 67parancsnoka Antal Károly őrnagy, a 3. századé Magda Pál őrnagy, a 2. századé vitéz Várady László százados, az 1. századé Molnár László százados volt.

Az egyesített hadapródiskola ötödéves növendékeit, köztük a pécsi 122 növendéket Sopronban, a Bercsényi sportpályán avatták zászlóssá 1944. november 15-én. A meglehetősen borús időjárás, a kedvezőtlen hadi helyzet és az avatandók szürkének tűnő menetöltözete sem csökkentette az időben előrehozott avatás (a Kormányzó korábban 1945. március 15-ében határozta meg az első avatás időpontját) ünnepélyességét, az avatandók és a többi növendék meghatódottságát. A helyzet kilátástalanságát, aki fel is ismerte, az is feledte. Bíztunk a jövőnkben, bíztunk abban, hogy mint hivatásos honvédtisztek mi is mielőbb és még sokáig szolgálhatjuk Hazánkat. Fiatalos optimizmusunk nem engedte, hogy a ránk váró, megpróbáltatásokkal teli jövőre gondoljunk.

Az avatandók esküjüket a felsorakozott tiszti- és tanári kar s a növendéki zászlóalj előtt vitéz Bardóczy Ferenc altábornagy, a m. kir. honvéd gyalogsági felügyelő helyettese és vitéz Sályi Géza ezredes, iskolaparancsnok kezébe tették le.

November 10-ét követően az iskolaparancsnokság távbeszélőn arról értesült a VKF. 5. Kiképzési Osztályától, hogy az egyesített hadapródiskolát rövidesen áttelepítik Németországba, ahol folytathatják a növendékek oktatását és kiképzését. E hír ellenére november 20-án a III. és a IV. évfolyamban megkezdődött az órarend szerinti oktatás.

A továbbiakban saját tapasztalataimmal párhuzamosan közreadom Sályi Géza ezredes, iskolaparancsnok – Hadtörténelmi Levéltárban őrzött – visszaemlékezését az áttelepülés egyes eseményeiről. (A közölt naplórészletek más betűvel szedve.)

1944. XI. 22-én egy német tiszti bizottság jelent meg nálam, közölték velem, hogy a soproni állomásparancsnokság (Mindszenty ezredes) tudtával szemrevételezik a hadapródiskola épületeit, egy német hadseregcsoport parancsnoksága számára. Mivel írásbeli parancsot nem tudtak felmutatni, működésüket egyelőre nem engedélyeztem. Ezt másnap személyesen bejelentettem Budapesten a Vkf. 5. osztályon, és kértem, akadályozzák meg az iskola épületeinek igénybevételét. Megnyugtató tájékoztatás ellenére 1944. XI. 29-én parancsot kaptam távbeszélőn a Vkf. 5. osztálytól, hogy a hadapródiskolát néhány napon belül kitelepítik Németországba. Az épületeket teljesen ki kell üríteni.

Amikor az iskola testnevelési épületében nagyobb szabású hírközpont építéséhez kezdtek a németek, tudtam, hogy az épületek átadását már nem tudom megakadályozni – de legalább a kitelepítést el tudtam kerülni. Kötelezően kijelentettem a Vkf. 5. osztály vezetőjének, hogy rövid idő alatt megfelelő elhelyezést fogok biztosítani a hadapródiskolának, valahol a közelben, és a németországi kitelepítés szükségtelen lesz. (Kismartonra gondoltam, ahol katonai főreált végeztem.)

A Vkf. 5. osztály vezetőjének arra a közlésére, hogy ilyen önálló döntésre nem illetékes, kértem elővezetésemet a honvédelmi miniszterhez. Erre ígéretet tettek, és egyben azt az utasítást kaptam, hogy a kérdést tárgyaljam meg Aschmann német ezredessel. Lovag Kern Károly vk. őrnagy kíséretében azonnal felkerestem a német ezredest (irodája a HM 1. emeletén a szárnysegédi irodák mellett volt). Tárgyalásra azonban nem került sor. Kész helyzet elé állítottak: közölték velem a már elkészített vasúti szállítási adatokat.

November 28-án bevonult az I. és a II. csonka évfolyam. Különösen az elsőévesek létszáma volt jelentősen hiányos, hisz sokan már a szovjetektől megszállt 68területen maradtak, vagy szüleik nem engedték el őket otthonról, látva a hadi események rosszra fordulását.

November 29-én újabb parancs érkezett a VKF. 5. osztályától, mely már meghatározta a Németországba való kitelepülést. A terv szerint az első szállítmánynak december 4-én 217.330 szám alatt, a másodiknak december 8-án 217.335 szám alatt „Zuckerdose” fedőnévvel kellett útba indulnia. Tábori postaszámot is kaptunk: L. 662. Úti célunk a Frankfurt am Odern közelében fekvő, a ma Lengyelország területén lévő Grosskirschbaum über Zielenzig volt (mai lengyel neve Trzessniowek).

A kényszerítő körülmények alapján: a tisztek, a tanárok, a tiszthelyettesek és a polgári alkalmazottak együttes gyűlését rendeltem el. Kihirdettem előttük a németországi kitelepítésre vonatkozó rendeletet és a szállítási adatokat. Szó szerint: „a magyar történelem legaljasabb intézkedésének” minősítettem a rendeletet, mert az „idegen érdekeket szolgál, és a végveszélybe jutott ország férfiait és javait kicsempészik Németországba”.

Senkit nem kényszerítettem a kitelepülésre! Mindenkinek (a családtagokra vonatkozóan is) önálló cselekvési és elhatározási szabadságot biztosítottam. Ezek után feltettem a kérdést: „Ki nem akar Németországban önként kitelepülni? Akik jelentkeznek, az én engedélyemmel és felelősségemre itthon maradhatnak!”

Végül is 12 tiszt, 19 tiszthelyettes, 18 polgári alkalmazott és később, a legénység előtti kihirdetés alapján 160 fő jelentkezett itthon maradásra. Ugyanez vonatkozott a családtagokra is: senkit nem köteleztem a kitelepülésre. Noha mint parancsnoknak kötelességem lett volna családomat kitelepíteni, kihirdettem, családom Sopronban marad. Ezzel tüntetően kifejeztem, hogy a kitelepítéssel nem értek egyet.

A kitelepítéssel kapcsolatos hangulatra jellemző eseményként kell megemlítenem, hogy abban az időben mintegy 120 növendék hagyta el az intézetet engedély nélkül, tehát szökésben voltak. Erről tudomásom volt, de ellene nem tettem semmit, mert így legalább kevesebben települnek ki. Az önként visszatérőket nem fenyítettem meg. A szülők kérésére hazaengedtem a növendékeket.

Az első szállítmány a tervnek megfelelően december 4-én 13 óra 30 perckor indult el Sopronból. A hadapródiskolától a vasútállomásig vezető úton Sopron lakosainak búcsút integető, némán álló sorfala között vonult a zászlóalj az állomásra. A sorfalban állók közül sokaknak könny csillogott a szemében.

December 4-ére szándékosan nem készültünk el, tehát az első szállítmányt nem indíthatták útba.* 5-én és 6-án szándékosan távol voltam gépkocsival Budapesten, hogy halasztást kérjek, és hivatalos távollétemre hivatkozva, elmaradjanak intézkedéseim. Ám előre nem látható vis major, elháríthatatlan kényszerű akadály felborította az egész szállítási tervet. 1944. XII. 6-án nagymérvű szőnyegbombázás zúdult Sopronra és környékére. Lebombázták a MÁV mindkét vasútállomását, a hadapródiskola több épületből álló pavilonjai közül néhányat. Ennek a nagy légibombázásnak – az átélt pánikon kívül – előre nem látható következményei voltak, mert:

*Sályi ezredes itt téved. Az első, nagyobb szállítmány – melynek én is tagja voltam – december 4-én elindult Sopronból. Ennek köszönhető, hogy a szőnyegbombázásnak nem volt emberáldozata.

a/ a férfiakat tűzoltásra és mentőszolgálatra kellett igénybe venni, tehát a berakási előkészületeket nem foganatosíthattuk, nem voltunk menetkészen,

69b/ a vasúti épületek, berendezések, szerelvények és vágányok megrongálódtak, megszűnt a közlekedés.

A légitámadás következtében visszamaradásra jelentkezettek létszáma minimálisra csökkent, az illetők a bombázás hatása folytán megváltoztatták eredeti elhatározásukat, és családtagjaikkal együtt, most már önként vállalták kitelepítésüket!

A bevagonírozás sem tartozott a felemelő percek közé. A növendékeket, egyéni felszereléseikkel együtt III. osztályú vasúti személykocsikban helyezték el, míg az felszerelési tárgyakat, élelmiszert stb. zárt tehervagonokban, az ún. „G” kocsikban. A magyar határt Ágfalvánál léptük át, a Himnuszt énekelve, miközben a magyar vasutasok azzal búcsúztak: „Aztán visszajöjjenek ám!” A vasúti kocsikban hosszabb útra rendezkedtünk be, számolva azzal, hogy utunk több napig tart. Fekvőhelyet is készítettünk magunknak, s akinek nem jutott hely a padokon vagy fenn, a hosszú csomagtartóban, sátorlapból, köpenyből függőágyat készített magának. A zászlóalj útvonala Wienerneustadt (Bécsújhely), Bécs, Breclav (Ludenburg), Brünn (Brno) volt. Ez utóbbi helyre december 6-án hajnalban érkeztünk meg. Szerelvényünk egy magas töltésen haladt, midőn közvetlenül egy vasúti híd előtt a mozdony alatt akna robbant. Szerencsénkre személyi sérülés nem történt, és a magas töltésen szerelvényünk sem siklott ki, a mozdony és az első kocsik rongálódtak meg. Rövidesen új mozdonyt kaptunk, a megrongálódott kocsikból pedig az 1. század növendékeit szétosztották a többi kocsiba. A zászlóalj továbbutazott Zwittau, Böhm Trübau (Ceska Trebova), Glatz, Liegniz (Legnica), Frankfurt am Oder, Zielenzig útvonalon haladva. December 8-án érkezett meg iskolánk Schermeisel vasútállomásra.

Útközben, december 7-én Liegniz városában az egész zászlóaljat fertőtlenítették. Aztán a város egyik mozijában levetítették számunkra a „Krüger Apó” című német propagandafilmet, amely a századfordulón zajlott angol–búr háborúról szólott, és azt kívánta érzékeltetni, hogy az első koncentrációs tábort az angolok hozták létre Dél-Afrikában.

Később tudtuk meg, hogy a távozásunkat követő napon Liegniz városa légitámadást kapott, és a vasútállomást tönkrebombázták.

Schermeiselbe érkezve a zászlóalj kivagonírozott, és a számunkra meglehetősen hideg, zord, havas, szeles időben mintegy 11 kilométeres gyalogmenetben vonult tovább, s érkezett meg Grosskirschbaumba.

Megérkeztünk 1944. december 14-én az Odera melletti Frankfurttól kb. 80 kilométerre K-re Grosskirschenbaum bei Zielenzig Wandern I. katonai irányító táborba.

A „Kinizsi Pál” tiszthelyettesi iskola (közismertebb nevén a „jutasi altiszti iskola”) és a veszprémi helyőrségből kitelepült családtagok már ott voltak. Ott volt még – a hatalmas területen lévő, más számú táborban – a budapesti katonai műszaki akadémia és az utász altiszti iskola is. Sem a parancsnokával, sem az alakulattal nem találkoztunk. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a tábor közelebb volt a szovjet csapatok által már elért arcvonalhoz, mintha Sopronban maradtunk volna!

Elhelyezés: a növendékek és a legénység laktanyaszerűen, beosztott tisztjeikkel. A tisztek és a családtagok egy tiszti lakóépületben kaptak szállást.

Élelmezés: saját készletből, mozgókonyhán.

Összeköttetés a német táborparancsnoksággal: a táborparancsnokság által kijelölt német századoson keresztül, aki nem volt az iskolához beosztva.

70Grosskirschbaum főként fabarakkokból álló, német katonai kiképzőtábor volt. Századonként egy-egy barakkban, rajonként egy-egy szobában helyeztek el bennünket. A szobákban háromszintes ágyak voltak, és minden növendék részére egy-egy keskeny szekrény jutott, melyekben kevés ruházatunkat és az ott kapott német puskát tartottuk. A szobákban volt ugyan vaskályha, de a fűtéshez szükséges tüzelőanyagról nekünk kellett gondoskodni. Ennek a környező gazdag erdőségek folytán nem is lett volna akadálya, ha a fák kivágásához szükséges szerszámokkal, baltákkal rendelkeztünk volna. Meglehetősen nehezen, gyalogsági ásóval vágtuk ki, szereztük meg a szükséges tüzelőt, amely vizes volt, nehezen gyulladt meg és égett. A táborban orosz nőket és férfiakat is láttunk, akik még sanyarúbb körülmények között lehettek, éhezhettek, mert az általunk szemétbe dobott élelmiszer-maradványokat (krumplihéjat) is mohón vették magukhoz. A mi élelmezésünk jó volt, még tartott az otthonról, Magyarországról hozott élelmiszer.

December 12-én iskolaparancsban hirdették ki, hogy a felsőbb parancsnokság rendelkezése alapján ránk, növendékekre is vonatkoznak a hadra kelt seregre megállapított fenyítések, rendelkezések. Ennek volt az a következménye, hogy a 3. század parancsnoka, Magda Pál őrnagy több növendéket is fenyítésként kiköttetett, illetve gúzsba köttetett, már ott Grosskirschbaumban, majd később Butzbachban is.

Az iskola második szállítmánya, főként utánpótlási anyaga december 14-én érkezett meg Grosskirchbaumba. Az ezzel a szállítmánnyal érkezőktől tudtuk meg, hogy Sopront és a „Rákóczit” is december 6-án alapos szőnyegbombázás érte, nagy anyagi károkat és több ember halálát okozva. Ekkor találkoztunk első századparancsnokunkkal, nemes Ambrus Lakatos Imre őrnaggyal, aki a fronton lábát törte, és betegszabadságon volt.

Grosskirschbaumban elhelyezkedve, folytatódott a Sopronban megkezdett oktatás (gimnáziumi tárgyak is) és a kiképzésünk. Ez utóbbi magában foglalta a síkiképzést is, melyet a kiválóan síző, vitéz Haraszthy Miklós lovagkeresztes százados, századunk, a 3. század 2. szakaszának parancsnoka irányított. Ilyenkor feledtük helyzetünket, hogy távol az otthontól, sem Hazánk, sem szeretteink sorsáról tulajdonképpen semmit sem tudtunk. A rendkívüli hideg ellenére élveztük a hófödte környék, a zúzmarás erdőségek, a befagyott tavak napfényt visszaverő, csillogó jegének szépségét.

December második felében az 1. századot kiszakították a zászlóalj kötelékéből, és a csehországi Egerbe telepítették át. Megkezdődött zászlóaljunk, iskolánk szétbomlása.

Hallomásból tudtuk, hogy Berlinben létezik a Magyarországról kitelepített magyar csapatok főparancsnoksága: Major Jenő vezérezredes: „inspektör für die ungarische truppen in deutschland”. A berendezkedéssel és a helyi ismeretek megszerzésével teltek-múltak a napok. Teljesen tájékozatlanok voltunk az általános helyzetről és saját sorsunkról!

1944. XII. 20-án jelentkezés és személyes összeköttetés felvétele céljából gépkocsival Berlinbe mentem, hogy további sorsunkról tájékozódjam.

Major Jenő vezérezredest – törzsének egyedüli tagjával, Gáldy hadbiztos ezredessel – az Esplanad Szálloda 5. emeletén, egy világítóudvarra néző szobában, a földön ülve találtam. Mindketten még az előző napról valamicske meleget sugárzó radiátorhoz simulva vacogtak, szobájuk nem volt fűtve.

71Lesújtó látvány volt!

Örömmel, sőt lelkesedéssel fogadtak, mert előttem senki nem jelentkezett még náluk; tájékozatlanok voltak a már kiérkezett alakulatokról és tartózkodási helyükről, de az otthoni helyzetről is.

Nem volt a HM-mel semmiféle összeköttetésük! Sem a HM, sem a VKF 5. osztály nem értesítette őket a szállítási adatokról, de minket sem a főparancsnokság létezéséről.

A VKF 5. osztály mulasztást követett el – szerintem –, hogy az országból kilépő vasúti határállomásokon nem létesítettek valamilyen bizottságot, amely megállapította volna a kilépő alakulat adatait – főleg a kiszállított anyagot –, és erről közvetlenül jelentést tett volna a főparancsnokságnak Berlinbe. Ennek a mulasztásnak az lett a következménye – a főparancsnokság tájékozatlanságától eltekintve –, hogy a kiszállított anyag legnagyobb része elkallódott Németországban, a német parancsnokságok hatalmi szóval igénybe vették saját céljaikra. Elsősorban az élelmiszerekre vonatkozott ez a „rabló-gazdálkodás”. Ezt a törekvésüket csak erélyes fellépésemmel tudtam megakadályozni Wandern-táborban.

Igen elkeseredetten arról panaszkodott nekem Major vezérezredes, hogy semmiről nem tud, nincs hatásköre, nincs törzse, mozgásra képtelen, gépkocsi nem áll rendelkezésére. Naponta kénytelen egy fagázos gépkocsival Potzdamba menni eligazításra, mint ötödik „Mitfahrer” (együtt utazó), de azzal „nyugtatott” meg, hogy „menedéket kaptunk”, idővel rendeződni fog a „német egységekbe való beolvadásunk”, és „német egyenruhát fogunk kapni!”

Noha Major vezérezredest jól ismertem még a békeidőkből, amikor tanár voltam a L. A.-n, és ő tanulmányvezető, megbotránkoztam a hallottakról, tájékozatlanságáról, kezdeményező öntevékenységének elmulasztásáról és helytelen helyzetmegítéléséről, belenyugvásáról stb., stb.: tudatossá vált bennem kiszolgáltatottságunk reménytelensége, és eltávoztam a szállodából.

Teljes elhatározottsággal megérlelődött bennem eredeti szándékom, hogy visszatérek Magyarországra!

Mielőtt folytatnám a további eseményeket – közbevetőleg –, a Major vezérezredesre vonatkozó megállapításaimmal kapcsolatban hivatkoznom kell arra, hogy Veress Lajos vezérezredes külföldön megjelent könyvében: „Magyarország honvédelme a második világháború előtt és alatt (1920–1945) III. kötetének 244. oldalától kezdődő tanulmányban „a Németországba kitelepített honvédség helyzetéről a második világháború végén” – az előző sorokban ismertetett „önvallomással” ellentétben – egészen más adatokat írt Major Jenő vezérezredes, a m. kir. honvédség Németországi Főfelügyelője (HFN), persze utólagosan.

Major Jenő tanulmányában – igen részletesen és logikusan összefoglalva – olvashattam azon utólagos megállapításokat és azon megegyezéseket, amelyeket az „Allgemeines Heeresamt” (AHA) vezetőjével, Jüttner SS. Obergruppenführerrel rögzített Major vezérezredes, amiről azonban kellő időben, de még utólag sem értesültünk, csak a könyv megjelenése után, már békében.

Ennek az AHA I.a. osztályán Hübsch német vk. őrnagy volt a magyar ügyek referense, aki a szövegből kitűnően kimondottan ellenszenvvel viseltetett a magyarok iránt. Ha 1944. XII. 20-i jelentkezésem alkalmával Major vezérezredesnél ilyen megállapodás valóban létezett volna, bizonyára másként tájékoztatott volna engem.

A Major-összeállítás 1. fejezet 3. pontjában pl. ez áll:

72„A felállításra kerülő magyar csapatok csak a Friesner Hadseregcsoporton belül és kizárólag Magyarországon, a magyar föld védelmére kerülhetnek bevetésre, beleértve a magyar hungarista SS-alakulatokat is” – mégpedig: a 4. pont szerint – „magyar parancsnokságok alatt, magyar szolgálati nyelven, eredeti magyar egyenruhában. Csak a magyar hungarista SS-alakulatok kapnak német egyenruhát, magyaros megkülönböztető jelvénnyel.”

Nyilvánvaló tehát, hogy amikor 1944. XII. 20-án még arról tájékoztatott engem a főparancsnok, hogy „menedéket kaptunk” – „beolvadtunk a német egységekbe” és „német egyenruhát fogunk kapni”: a Jüttnerrel kötött kölcsönös megállapodás még nem létezett! Továbbá: a 6. pont szerint „minél nagyobb pótkészlettel kell a magyar alakulatokat kihelyezni!”

Hát akkor miért nem intézkedett a főparancsnokság a kitelepített anyag nyilvántartására, megbízható tárolására, biztosítására, felhasználására? Hiszen Gáldy hadbiztos ezredes kezdettől fogva Majorral volt, és ez „hivatásbeli kötelessége” lett volna!

Major vezérezredes írásbeli önvallomása szerint: munkatörzsének megalakítása 1944. XII. 30-án kezdődött és 1945. II. hóban vált teljessé Fürstenwalde-ben, az utászlaktanyában. A magyar csapatok anyagi ellátása pedig csak 1945. III. 7-én lépett érvénybe! Hol maradt addig a kiszállított anyaggal való gazdálkodás, illetve rendeleti szabályozás, hiszen az alakulatok többsége – nem szervezetszerű, korábban létezett alakulat volt, mint „újoncezredek”, anyaggal egyáltalában nem rendelkeztek, elviselt lábbelivel és ruhával, koldusszegényen lettek kitelepítve. Én magam láttam Sopronon gyalogmenetben átvonuló ilyen újoncezredet!

Kérdések, amelyekre nincs válasz! Az alakulatok magukra voltak hagyva, a németeknek kiszolgáltatva, elkeseredett, reménytelen helyzetben!

December 22-én az iskola Grosskirschbaumban maradt századai váratlan parancsot kaptak a csomagolásra, az elvonulásra való felkészülésre. A december 22-éről 23-ára virradó éjszakát a készenlét, az összepakolt felszerelés és az egyéb tárgyak őrzése jellemezte. Kegyetlenül hideg éjszaka volt.

Másnap, 23-án gyalogmenetben hagytuk el Grosskirschbaumot, ismét megtéve a tizenegy kilométeres utat Schermeiserig, ahol bevagoníroztunk. Egy-egy fedett, vaskályhával fűthető tehervagonban 33-33 főt helyeztek el. A szerelvény, melyet a platós tehervagonokon elhelyezett légvédelmi géppuskákkal és golyószórókkal biztosítottunk az ellenséges repülőgépek várható alacsony támadása ellen, megindult Nyugat felé, Németország Oberhessen tartományába. Csak később hallottuk azt a hírt, hogy állítólag másnap, december 24-én egy szovjet páncélos ék tört be a grosskirschbaumi táborba, és ott több barakkot tűz alá vettek, megrongáltak.

Szerelvényünk útvonala Meseritz, Guben, Halle, Weimar, Neuditendorf volt. Ez utóbbi helyre december 24-én késő délután érkeztünk meg. A német Vöröskereszt helyi szervezete meleg levessel és kis ünnepséggel igyekezett, nem nagy sikerrel, karácsonyi hangulatot teremteni. Neudietendorfból továbbhaladva az Eisenach, Bebra, Hersfeld, Fulda, Glenhausen útvonalon, december 25-én érkeztünk Büdingenbe. Itt a 2. század vagonjait lekapcsolták, ők Büdingenben maradtak. Továbbindulva, a 3. század a közeli Butzbachban, a 4. század az ettől mintegy 20 kilométerre levő Wetzlarban vagonírozott ki. Mindhárom helység Frankfurt am Main közelében helyezkedik el.

731945. március 12-én a hadapródiskola parancsnokságát átvettem Radisay Béla alezredestől, aki részletesen tájékoztatott az iskola akkori helyzetéről, valamint az ugyanabban a laktanyában elhelyezett „Fahnenjunkerschule VIII. der Infanterie” parancsnokáról, Kiethe német ezredesről, akinek az iskolát alárendelték.

A nyugati hatalmak csapatai elérték már a Rajnát. Koblenznél súlyos harcok folytak, amiért is a német ezredes a hadapródiskola növendékeit ott szándékozott harcba vetni. A felkészülésre Kiethe előzetes parancsot adott Radisaynak. Kiethe német ezredest csak ezek után kerestem fel.

Bemutatkoztam, majd – in medias res – határozottan azt közöltem vele körülményeskedés nélkül, hogy – magyarországi elöljáró parancsnokaim azért küldtek épp most a hadapródiskolához, hogy harcbavetésüket megakadályozzam, és az iskolát hazavezessem! Határozott fellépésem és német nyelvtudásom nem maradt hatástalanul, már csak azért sem, mert – mint résztvevője az első világháborúnak – rangban és életkorban idősebb voltam nála. Az iskola alárendeltségére vonatkozóan pedig kijelentettem: az iskola egyedüli elöljárója és intézkedésre jogosult parancsnoka kizárólag a Németországba kihelyezett magyar csapatok főparancsnoka: Major Jenő vezérezredes.

A 2. századot a büdingeni Hermann Göring laktanyában, a 3. századot a butzbachi Schloss Kasernében, a 4. századot és az iskolaparancsnokságot a wetzlari Spilburg-Kasernében helyezték el. Mindhárom századnak ez maradt a körlete mindaddig, amíg 1945. március 27-én parancsot nem kaptak az iskolaparancsnokságtól a Kelet felé, a hersfeldi gyülekezőhelyre való elvonulásra. Oktatásunk és kiképzésünk e helyeken folytatódott. A századokhoz német tiszthelyetteseket is vezényeltek, akik a német fegyverekkel ismertettek meg bennünket. Kiképzésünket számos légitámadás zavarta meg, melynek során a butzbachi és a wetzlari laktanyát is közvetlen támadás érte. Mi, a 3. század több esetben a légitámadások alatt és után mentettük a romos házakból a városka lakosságát, illetve laktanyánk égő raktárából a lőszert és az élelmiszert.

Abban az időben nemcsak Wetzlar, de az egész Németország már jelzés nélkül „légiriadó” állapotban élt éjjel-nappal! A szicíliai és a nyugati légi támpontokról naponta háromszor bevetett hatalmas kötelékek bombázták Berlint. Egy-egy kötelék 10 000 [?] gépből állott, egyenként 4 tonna bombaterheléssel (ez persze háború utáni adat). „Szőnyegbombázás” néven vált ismertté! A kötelékek átrepülése Wetzlar felett naponta megismétlődött. Német elhárítás már nem létezett, sem földi, sem légi. A 3, 4, 5 órán keresztül tartó átrepülés idegőrlő zaja, a szirénák állandó „veszélyt” jelző, félelmetes üvöltése, az óvóhelyen idegörjöngésben, földön fekvők jajgatása, ordítása, elviselhetetlen légkört és félelmet teremtett mindenkiben. Noha legtöbbször csak felettünk átrepülésről volt szó, de nem tudhattuk, mikor bombáznak. A Berlin irányába haladó – utazórepülésnek számító megközelítés közben – a szabályos alakzatú kötelékből géphiba vagy egymásba repülés következtében, nem is ritkán, lezuhant egy-egy repülőgép, kigyulladt, bombaterhét a kezelő kioldotta, és irtózatos pánikot keltett, veszélyeztette az óvóhelyen kívül tartózkodókat.

Ugyanakkor a legördögibbnek ható propagandaszólamok hangzottak el a német rádióban a németek hősi helytállásáról a légitámadások alatt. Magam hallottam egy alkalommal Göbbels kijelentését a rádióban: „Minél jobban fokozódnak a légibombázások, annál erősebbé válik a német lélek és a helytállása!”

74Az egyenruhás, magas kitüntetésekkel díszített német tisztek – rendfokozatra való tekintet nélkül – szánalmasan megkínzottan, önkívületi idegállapotban fetrengtek az óvóhely kövezetén. Idegeik felmondták a szolgálatot. Érthető volt ez a szörnyű látvány az évek óta tartó veszélyben, amikor egyesek „halálfélelmükben”, a halál elől menekülve eszelősen kitörtek az óvóhelyről, hogy a szabadban leljék halálukat.

A „minden mindegy”, a „csak nem gondolkodni” (Nur nicht denken!) reménytelen hangulata, letargia minden iránt, kiábrándultság jellemezte az egykor oly lelkesen büszke német katonát! Francia közmondás szerint: „Le style, c’est l’homme!” – „A stílus maga az ember!” Bizony, ilyen volt a német ember! A mi nagyon kedves tanulmányvezető magyar–latin szakos paptanárunk, Bujdos Balázs főigazgató (ezredesi rang) egyik légitámadás alatt az óvóhelyen önmagába mélyedve, csendesen, a maga bölcs fanyarságával így szólalt meg: „Mit féltek? Legrosszabb esetben életben maradunk!” Szószékre kívánkozó élcelődése feloldotta bennünk, magyarokban a túlfeszített lelkiállapotot, feszültségünk megszűnt, megnyugodtunk, élt a reményünk, hogy egyszer a háborúnak is vége lesz, és hazajutunk! Bizony, ilyen volt a magyar ember, ilyenek voltunk mi, magyarok idegen földön, hontalanul.

Kellő helyi tájékozottságom után és a Kiethe német ezredesnek előadottak alapján most már hozzákezdhettem korábbi elhatározásom előkészítéséhez, hiszen Kiethe is tudta már, hogy a hadapródiskolát haza akarom vezetni Magyarországra. Napját pontosan nem tudom: mindenesetre figyelembe kellett vennem a Koblenznél folyó hadműveletek eredményét, tehát nem várhattam sokáig – elrendeltem a hadapródiskola menetkészültségét, a menet előkészítését, hogy a menetet rövid parancsra azonnal foganatosíthassák. A wetzlari csoportnak Radisay alezredes útján intézkedtem (rövid tájékoztatásra is), a butzbachi és büdingeni csoportnak kerékpáros tisztifutárral, az Egerben levő csoportot nem sikerült távbeszélőn elérnem, oda dr. Lange Nándor századost küldtem tehergépkocsival. Ugyanez a tisztifutár ment az Egerben tartózkodó csoporthoz is. Továbbá elvitte egyidejűleg a 296/Biz.-1945. sz. felterjesztésemet a NFM Major vezérezredesnek és a GIF-nél, Potzdamban összekötő tiszti minőségben beosztott Szamosváry János ezredesnek a hadapródiskola azonnali áttelepítésére egy belsőbb területre. Ezzel a felterjesztéssel akartam az iskola mozgatásához alapot teremteni! 1945. III. 19-én 296/1 Biz.-1945. sz. a. megismételtem felterjesztésemet. A nagyobb nyomaték kedvéért a német vonalon intézkedésre jogosult „Generalinspektör des Führernachwuchses-nél működő „Magyar összekötő törzs” („GIF”) vezetőjének (Szamosváry) is. 1945. III. 21-én érkezett vissza dr. Lange százados: döntés nélkül! Újabb felterjesztést küldtem 296/2.Biz.-1945. sz. a. Pap alhadnagy futárral, és bejelentettem, hogy további (döntés nélküli) halogatás esetén a helyzetből adódó, önálló elhatározásomra számítsanak!

Utolsó kísérletképpen 1945. III. 24-én felhívtam távbeszélőn a Major-törzset. Sónyi vk. százados jelentkezett. Megnyugtatott, hogy sötéten látom a helyzetet, és a hadapródiskola áttelepítésére „legkorábban május 1-je után” kerülhet csak sor. (Ismét tájékozatlanság az ellenséges helyzetről, mint 1944. VII. 21-én.) Ezek után felső támogatásra nem számíthattam. A hadapródiskola helyzete kritikussá vált, mert a wetzlari körvédelemmel megbízott német parancsnok számításba vette a növendékeket, és a legénységi különítményt is. Az 1945. III. 26-ig kialakult hadműveleti helyzet sem tűrt további halasztást, annál kevésbé sem, mert III. 26-án Wetzlart és környékét amerikai szőnyegbombázás érte!

Saját felelősségemre parancsot adtam a wetzlari, a butzbachi és a büdingeni csoportoknak, hogy III. 27-én hajnalban kezdjék meg elvonulásukat, és gyülekezzenek 75kb. 200 kilométerre K-re: Herzfeld, Bad Salzungen területén. Az Egerben lévő rész már előzetesen elszigetelődött az iskolától, parancsot nem kaphatott, a továbbiakban – egyelőre – saját helyzete és belátása szerint kellett cselekednie.

A légitámadás okozta zűrzavar is hozzájárult, hogy a menetet III. 27-én hajnalban minden egység megkezdhesse. Az volt a szándékom, hogy DK-i általános iránnyal megközelítem a Duna-völgyét, és onnan hazavezetem az egész hadapródiskolát.

Kiethe német ezredes a III. 26-i légitámadásnál súlyosan megsebesült. 1945. III. 28-án még találkoztam vele és segédtisztjével, gépkocsin közlekedtek, és orvosi segítséget kért és kapott dr. Ribényi László orvos századostól. Irtózatos fájdalmát morfiuminjekcióval enyhítette. A gépkocsiból kiszállni sem tudott. Az injekciótól felélénkült, és úgy intézkedett, hogy meghatározott menetvonalon Nordhausen, Blankenburg területére vezessem a hadapródiskolát, és ott csatlakozzam a már harcban álló Német VIII. Fahnenjunkerschule-hoz. Meghallgattam őt, de habozás nélkül követtem az eredeti elhatározásom alapján kijelölt menetcélt. Hogy mi történt a továbbiakban Kiethével, nem tudom, nem találkoztam vele többet. Ha kórházba juthatott, amputálták a lábát, ha nem, általános sepsis végzett vele. Ez számomra azt jelentette, hogy egyedül ő akadályozhatta volna meg tervem végrehajtását, amit többé már nem tehetett…

Ha követtem volna Kiethe utasítását, az általam választott DK-i menetiránytól Észak felé kellett volna fordulnom, így a Kassel–Berlin irányba haladó ellenséges főerők súlyterületére jutott volna az iskola. Sorsunk beláthatatlanul alakult volna!

A rádió napi helyzetjelentéseit állandóan figyeltem! Közlésük alapján állapítottam meg a következő napi kilométer-teljesítményt és a menetcélt. A növendékek erőállapotára és teljesítőképességére nem lehettem mindig oly mértékben figyelemmel, hogy – a cél, a folyamatos haladás érdekében – ne került volna sor túlerőltetésre, de ennek a szükségességéről, megindokolva, tájékoztattam a növendékeket. Ennek a lélektani hatása nem maradt el! A növendékek megértették, és vállalták! Mégis előfordult egyszer, hogy kihallgatásra jelentkezett egy növendékküldöttség. Kijelentették, nem hajlandók tovább menetelni, mert az „oroszokhoz” vezetem őket. Megtudtam, hogy a tisztikar egyes elégedetlen tagjainak felbujtására adták elő kérelmüket. Leghatározottabb parancsnoki eréllyel megmagyaráztam nekik, hogy ennek a megerőltető menetnek – mellékgondolatok kizárásával – egyedüli célja, hogy hazavezetem az iskolát! Mert történelmi változás idején otthon van a helyünk, ott lesz ránk szüksége a hazának! Indoklásul előadtam nekik, hogy az első világháború végén, az Osztrák–Magyar Monarchia és a frontok összeomlása alkalmával 1918 novemberében mint fiatal főhadnagy és századparancsnok ugyanezt a helyzetet egyszer már átéltem az olasz harctéren a Piavérről való visszavonulás alatt. Ugyanolyan messze voltunk Magyarországtól, mint most vagyunk, ugyanilyen megerőltető gyalogmenetben vánszorogtunk, vesztett csaták után a Piavétől Grázig, hogy hazakerülhessünk. Élelmezés nélkül – a tarvisi hadseregraktárból „szerzett” süvegcukrot (a mai ember ilyet talán még nem is látott) és az út menti almafák gyümölcsét fogyasztva. És nem csak meneteltünk: harcoltunk is közben! Klagenfurton való átvonulásunkat az újonnan alakult „Karintiai osztrák nemzetőrség” ellenállása és lefegyverzési szándéka meg akarta akadályozni. Szabályos harccal átvágtuk magunkat, és végeredményben 1918 novembere végén hazakerültünk.

Ez a példa és a tapasztalatom vezetett engem most is: a menetet folytattuk! A menetet célszerűségi okok miatt a túlzsúfolt útvonalak helyett mellékutakon kellett 76végrehajtani. Az út így meghosszabbodott a kilométerek számával és megnehezedett az emelkedő szintkülönbségével, de megérte, mert az utak forgalma kisebb volt, s a felbomlott harcos egységek K felé özönlése, majd később a Ny felé menekülő magyarok tömege nem destruálhatta a növendékeket. Csak kisebb mértékben voltunk ellenséges repülőtámadásnak kitéve. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, amíg a németek részéről a légi ellenállás teljesen megszűnt, menetünk alatt német repülőgépet egyet sem láttunk, az utakon benzinnel üzemeltetett gépkocsit sem, csak fagázost, addig az ellenség minden útcsomó vagy útkereszteződés felett, állandóan cirkáló repülőrajok zuhanó támadásával veszélyeztette és lassította a menetet. Pillanatnyi szünet nélkül keringtek ezek a repülőrajok az útcsomópontok felett, s úgy váltották őket, mint őrségváltásnál az őrszemeket, tehát folyamatosan uralták a légteret. Hogy mennyire nem volt már benzinjük a németeknek: a Straubing előtti repülőtéren több száz repülőgép roncsát láttuk a földön, amelyek nem tudtak már felszállni üzemanyaghiány miatt, és áldozatul estek az ellenséges bombatámadásoknak.

A kisebb-nagyobb helységeken való átvonulásunk alatt tömegesen láttunk az utcára kidobott „Hitler- mellszobrokat” vagy polgári ruhába öltözött német katonát, az SS-ben, az SA munkásalakulatokban szolgálók által eldobott, utcán heverő egyenruházati cikkeket. Külön témának kínálkozik a helységek körvédelmére igénybe vett öreg férfiakból álló „védőinek” (Wolfswehr ) „öngúnyolása”, hangosan és félelem nélkül: „Wir die alten Affen, sind die neue Wunderwaffen!” (Mi, öreg majmok vagyunk az új csodafegyverek!)

Állományok az elinduláskor

Alakulat	ti.	cst.	thts.	növ.	leg.	ló	jmű.	megjegyzés
törzs, 4. szd., Wetzlar	20	46	32	144	89	11	5	15 thts-i
3. szd., Butzbach	14	29	5	117	32	2	1	1 thts-i
2. szd., Büdingen	14	31	4	109	27	2	1	családtagok
1. szd., Eger	4	–	4	110	11	–	–
összesen:	52	106	45	480	159	15	7

Anyagiak: mindhárom alosztálynál a növendékek 2 rend ruhával és megfelelő fehérneművel voltak ellátva. Az alosztályok a szükséges raktári tartalék készlettel, ágyneművel, iroda-felszereléssel, szolgálati és tankönyvekkel rendelkeztek. Az alosztályok anyaga szállítóeszközök hiányában zömében visszamaradt az állandó szálláskörletekben. Az alosztályok magukkal hoztak 1 rend ruházatot, 2 rend fehérneműt, 1 tábori takarót mint a növendékek személyi felszerelését.

Fegyverzettel csak a 2. század rendelkezett.

Élelem: az indulás előtti utolsó félórában a német iskolaparancsnokság által még rendelkezésre bocsátott 3 járművel zömében elszállíttatott. Nagyobb mennyiségű liszt Wetzlerben visszamaradt.

Az elvonuló iskola magával hozta a személyi okmányokat, a gh-s pénztárt, a pénztári naplót és az ezzel kapcsolatos feltétlen szükséges felszámítási segédleteket.

Ellátás a menet alatt: az élelmezési szolgálat a menet alatt folyamatos volt. Részben az iskola által elhozott élelmicikkekkel, részben az ötszöri felvételezéssel a német élelmező intézetektől, valamint a burgonyában gazdag területeken áthaladva helyszíni beszerzés útján volt biztosítható. A kenyérellátásban 3 alkalommal nehézségek merültek fel, amikor is az illetményszerű mennyiség nem volt teljes mértékben kiszolgáltatható.

77Egészségügyi helyzet a menet alatt: az első napok menetei alatt a 4. századnál sok volt a lábfeltörés. Általában a napi menetképtelen betegek száma 3-4. Erősen romlott a helyzet a 2. szd. (II. évfolyam) csatlakozása után. Itt nemcsak a növendékek gyenge testi kondítiója, hanem a menetképtelen betegek száma is akadályozta a továbbhaladást. Ez a körülmény több pihenőnap beiktatását tette szükségessé. A menetek alatt komoly megbetegedés nem fordult elő.

Véghelyzet. Az iskola 1945. IV. 26-án érte el jelenlegi szálláskörletét.

a) véghelyzetben meglévő állományok
alakulat	ti.	cst.	thts.	növ.	leg.	ló	jmű.	megjegyzés
törzs, 4. szd.	12	3	32	123	69	11	5
2. század	7	8	3	91	20	2	1
összesen:	19	11	35	214	89	13	6
b) hiányok az elinduláskor meglévő állományokkal szemben
törzs, 4. század	8	43*	28	17	20	–	–	*15 thts-i
3. század	14	29*	5	117	32	2	1	*1 thts-i
2. század	7	23	1	18	7	–	–
1. század	4	–	4	110	11	–	–
összesen:	33	95	14	362	70	2	1

Összefoglalva elmondhatom, hogy az iskola Angersdorf, Lohbruckba beérkezett részei az elmúlt négy hét alatt 700 kilométert meneteltek. 29 nap alatt 21 nap menetnap és 8 pihenőnap volt. Az elért menetteljesítmény annál is inkább jelentős, mert a menetvonal zömében hegyes, nehéz terepen vezetett át, és az időjárási viszonyok is a szokottnál mostohábbak voltak. Azonban csak ezzel a rendkívüli menetteljesítménnyel volt elérhető, hogy az iskola addig kitért az ellenség elől, bár több alkalommal az ellenség éleivel már 10-15 kilométerre közelítette meg az iskolát.

Az elért területen az iskola megállásra kényszerült, mert a bekövetkezett ellenséges helyzet a további kitérésre nem adott lehetőséget, a növendékek és lovak erőállapota feltétlen néhány napi megállást parancsolt, és végül, a HM- és HFP-rendelet ezt a területet határozta meg gyülekező területnek, ahol az iskolának is a fent megjelölt körülmények folytán további sorsát be kell várnia.

Az amerikai csapatok 1945. V. 1-jén a déli órákban az iskola szálláskörletét a legkisebb távolságra megközelítették, Eggenfeldet birtokba vették, az iskola szálláskörlete körül visszamaradt német egységek töredékeivel harcoltak, majd 1945. V. 8-án a délelőtti órákban az iskola szálláskörletét túlhaladták, így az iskola 1945. V. 2-án a déli órákban amerikai hadifogságba került az iskola harcba vetése nélkül.

Amidőn az ellenség az iskola elhelyezési körletének közvetlen közelségébe érkezett, és már az elhelyezési körlet a gazdasági hivatallal együtt az ellenség tűzkörletébe jutott, a gazdasági hivatalnak a Watzlarból megmentett szolgálati könyvei, pénztári naplója, érvényesítési segédletei a számadási okmányokkal együtt – a pénztári napló utolsó lapja és a pénzmaradvány kivételével – a bizottság által megsemmisítésre került. Az iskola által elhozott anyakönyvi lapok a tulajdonosoknak ki lettek osztva.

78A 3. század Butzbachból a kapott parancsnak megfelelően – miután a németek bevetési szándékát parancsnokságunk kivédte – március 27-én hajnalban Kedvessy Endre századosnak, az 1. szakasz parancsnokának parancsnoksága alatt biztosított menetben vonultunk el. Útközben Gambach község után vadászbombázók húztak el egészen alacsonyan fölöttünk, anélkül, hogy ránk tüzeltek volna. Az előttünk kb. 300 méterre levő birodalmi műúton haladó német gépkocsikat támadták, melyek rövidesen lángolva égtek. A veszélyes nappali menetelés miatt a század éjjel folytatta tovább útját. A Grünberg körüli, hosszú nappali pihenő alatt egy erdőben rejtőzködve, ahol németek is voltak, amerikai tüzérségi és aknatüzet kaptunk. Itt sebesült meg a századhoz beosztott Képes Pál zászlós, vívómester-gyakornokunk.

Az éjjeli menetelés egyik epizódjára, az USA-ban élő Balogh Laci barátunk így emlékezik vissza: „Zeilbach felé meneteltünk, fáradtan, rettentően untuk a dolgot, azt hiszem, bárhol el tudtunk volna aludni. Csak az egyre közeledő ágyútűz tartott bennünket ébren. Rövid pihenő volt az út szélén, tök sötét volt, mindenféle szanaszét szórt katonai cucc az árok szélén, elhagyott kis ház, a távolból villogó ágyútűz. Boci mellett meneteltem, csendben morogtunk, káromkodtunk, szidtuk a kurva életet. Boci: – Gyere, együnk valamit... Volt egy kevés kaja velünk, én rögvest leültem és belemarkoltam a kristálycukorcsomagba, amelyhez szigorúan tilos volt hozzányúlni. Boci ugyanezt tette, de ő elegánsabban, csajkájába tett egy marékkal. Arrébb lépett, leült, és percekig ott majszolta a cukrát. Egyszerre odaugrik mellém, s elcsukló hangon súgja: – Gyere, menjünk el innen, képzeld, egy halotton ültem a sötétben, és véletlenül megfogtam a kezét.”

A század a zavartalannak nem mondható (SS-ekkel való találkozás, a közeledtünkre fehér zászlót kitűző városka polgármesterének az SS-ek általi kivégzése) éjszakai menetelések után március 29-én, nagycsütörtökön hajnalban érkezett Windhausen községbe, ahol az erőltetett menet után hosszabb nappali pihenőre rendezkedett be a század a község házainak pajtáiban. Délelőtt 10 óra körül a község főutcáján dübörgő harckocsik zajára eszmélt a század, mely megadva magát, hadifogságba esett. Az amerikai páncélosegység a fogságba esett század tagjait harckocsijaik oldalára és az ékkel együtt haladó tehergépkocsikra parancsolta fel, s így haladt tovább Németország belseje felé. Századunk végül is franciaországi hadifogolytáborokba került.

A 2. és a 4. század, ugyancsak a kapott parancs szerint, március 29-én indultak ki állomáshelyeikről Kelet felé a gyülekezőhely irányába. Útközben a 4. század az egyik éjszaka összetalálkozott a pihenőben levő 3. századdal, de nem állt meg, továbbvonult, majd egyesülve a 2. századdal, négy hét alatt 663 kilométeres gyalogmenet után érkezett Angersdorfba.

Mintegy 700 kilométeres menettel eljutottunk Angersdorfba. Ez a helység egy dombos területen, kisebb-nagyobb tanyákból állott, lakossága bajor volt, jóindulatúan, segítőkészen „tűrték el” jöttünket és pajtáikban, fészereikben való elhelyezkedésünket. A tanyatelepülés közepén, azt két részre osztva, oly szerencsések voltunk, hogy amíg az út nyugati részén lévő „Petőfi hadosztály” tagjait az amerikaiak fogságba vitték, addig minket az úttól keletre lévő szállásainkban meghagytak az amerikai csapatok, miután 1945. V. 2-án túlhaladtak rajtunk. A katonai kiképzést ugyan megtiltották, de a középiskolai tanítás folytatását nem akadályozták meg.

79Jelentkezni kellett az egész iskolának az Angersdorftól néhány kilométerre lévő Wurmansquick nevű faluban, ahol mindenkiről ujjlenyomatot vettek, névjegyzékbe foglaltak bennünket, de szabad mozgásunkat nem akadályozták.

Ez az „angolosan” hangzó falunév a hagyomány szerint úgy keletkezett, hogy a salzburgi sóvidékről sót szállító fuvarosok itt pihentek meg, s mivel a fuvaros németül Fuhrmann, a pihenés, a felüdülés pedig Erquickung, a két szó fonetikus egybekapcsolása folytán Wurmansquick lett. Ahol most az amerikaiak otthon érezték magukat. Az lett számunkra fontos, hogy hagyták a továbbiakban is az iskolát zavartalanul működni. Angersdorftól néhány kilométerre volt Tann község (Wurmansquicktől DK-re a térképen fel van tüntetve). Itt a HM-nek és a VKF-nek kikülönített részlegei voltak. Főleg Vk. osztályok vk. tisztjei az amerikaiak beérkezése előtt „palotaforradalmat” csináltak m.p. jó pontok, előnyök szerzéséért. Eltávolították onnan a nyilas HM Beregfy vezérezredest és a nyilas érzelmű tiszteket. Kiszabadították a Sopronkőhidáról oda szállított és fogságban tartott elítélteket (közöttük Szombathely altábornagyot, Jávor Pál színészt, velük találkoztam is). A járási székhelyen, Eggenfeldenben magyar vöröskeresztes kirendeltség működött. Otthonról híreket, postát kaphattunk és küldhettünk időnként.

Zászlósi avatás. 1945. IV. 30-án Angersdorfban, a HM és VKF rendelete alapján zászlóssá avattuk – a hadapródiskola tiszti- és tanári karának jelenlétében – a IV. évfolyambeli növendékeket. Az eskü szövegét – a Szolgálati Szabályzat megfelelő szövegétől eltérően – külön szöveggel előírták, azonban én önhatalmúlag megváltoztattam, nyilas kapcsolatok nélkül, rövid esküszöveget állítottam össze Bujdos Balázs főigazgató, magyar–latin szakos tanárral és Antal Károly őrnaggyal, és a felavatott zászlósok a „magyar hazára, becsületes magyar életre és munkára” tettek esküt.

Az eskü szövegének megváltoztatása annak ellenére történt, hogy a HM és VKF vezetési törzse tőlünk 10 kilométerre volt Tannban, tehát az avatáson megjelenésükkel számolni lehetett, illetve azzal is, hogy órák alatt ismeretessé fog válni.

Angersdorfi tartózkodásunknak talán a legfontosabb eredménye és következménye az lett, hogy a hadapródiskolát az amerikai fogságban is együtt tartottam. A növendékek középiskolai tanítását (gimnáziumi tantárgyak) és katonaerkölcsi, hazafias nevelését a fogságban is folytattuk.

Az 1944/45. tanévről bizonyítványt adtunk, ezt a magyarországi iskolák később elfogadták, így a növendékek az 1945/46. iskolaévet veszteség nélkül folytathatták. Ezek a növendékek hazajutásunk után érettségi vizsgát tettek, tanulmányaikat egyetemeken folytathatták, és ma mint mérnökök, jogászok, közgazdászok, agronómusok stb., értelmiségi hivatást vállalva, hasznos dolgozói a magyar hazának. Katonai alapnevelésüknél fogva kötelességtudók, tekintélytisztelők és becsületes magyarok.

Április 29-én az iskolaparancsnokság megkapta a Honvédelmi Minisztérium e napon kelt 31/1945. számú rendeletét, amelyben a negyedéves növendékek április 30-i zászlóssá felavatását rendelte el. A negyedévesek rövid idő alatt felkészültek avatásukra. Megfelelő zászlósi rangjelzések hiányában részben a tiszthelyettesek által önként felajánlott, részben alumínium kulacsokból kivágott ezüst csillagokat és a növendéki aranysárga sávokat felhasználva varrták fel új rangjelzéseiket. Az avatási beszédet Bujdos Balázs főigazgató tanár és az évfolyamelső közösen írták meg, az eskü szövegét pedig az iskolaparancsnok jóváhagyásával 80átszövegezték. Április 30-án a 4. század 129 növendéke vitéz Sályi Géza ezredes iskolaparancsnok előtt a Magyar Hazára és Fegyverekre felesküdött. Az eskütételt követően Sályi Géza ezredes üdvözölte a zászlóssá felavatott 126 és a hadapródőrmesterré avatott 3 új tisztet, illetve tiszthelyettest. A felavatottakat a 6. hadosztályhoz osztották be, felvehették első és egyben utolsó havi illetményüket, 400 DM-t.

Mivel az egyes alakulatok tartózkodási helye az iskolaparancsnokság előtt ismeretlen volt, minden felavatottnak magának kellett alakulatát felkutatnia. Másnap, május 1-jén az újdonsült zászlósok elindultak a bizonytalan jövő felé, hogy alakulataikat megkeressék.

Az Angersdorf és Lohbruck területén (Eggenfelden D 5 km) visszamaradt 2. század és az iskolaparancsnokság szálláskörletét az amerikai csapatok 1945. május 2-án érték el. Vitéz Sályi Géza ezredes másnap reggel 9 órára tiszti gyűlést hívott össze. Az értekezleten az egyesített gyalogsági hadapródiskolának németországi helyőrségekből való elvonulása, az ellenség elől való kitérései, menetei és az amerikai hadifogságba jutás volt a tárgya. Ezen a napon ez a század és az iskolaparancsnokság is a bizonytalan hadifogolysors útjára lépett, s a Pockingban levő hadifogolytáborban várta meg azt az 1945. októberi napot, amikor hazatérhettek Magyarországra.

Az amerikai megszálló parancsnokság közölte, hogy hazaszállításnál a 18 éven aluli ifjúságot az első szállítmányokkal fogják hazaszállítani. A növendékeket ezért megfelelő tiszti és tiszthelyettesi kísérettel be kellett vonultatni 1945. X. 1-jén a pockingi irányító táborba. Ott átvette őket a magyar táborparancsnokság. Ezeket a növendékeket az 1. amerikai szállítmánnyal, az iskolának Angelsdorfban maradt részét (növendékzászlóaljhoz nem tartozó tiszteket, tanárokat és a legénységi különítményt – az iskolaparancsnokság törzsét – Egenfeldenből indított 2. szállítmánnyal egyidejűleg az 1. szállítmánnyal 1945. X. 8-án útba indították megfelelő amerikai biztosítással Magyarországra, ahová X. 12-én érkeztünk Ágfalvára, a belépő állomásra.

A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola és a M. kir. egyesített gyalogsági hadapródiskola befejezte viszonylag rövid, viszontagságoktól nem mentes, de annál szebb, szívünkbe életünk végéig megmaradó emlékekkel teli életét.

A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola növendékeinek száma működésének alig több mint két esztendeje alatt az I–V. évfolyamokban több mint félezer, 527 volt (a másodévesek és különösen az I. évfolyamba felvettek számáról nincsenek pontos adatok, a harmadévesek száma 97, a negyedéveseké 106, az ötödéveseké 121 volt). A második világháború és az azt követő évek a pécsi hadapródiskola növendékeit sem kímélték. A hősi halott növendékek száma ismereteink szerint 13 volt (2,5%).

A hadapródiskola növendékei és az 1944. november 15-én Sopronban zászlóssá felavatott ötödévesek, valamint a Németországban 1945. április 30-án ugyancsak zászlóssá felavatott negyedévesek nagy többsége a hadifogság (amerikai, angol, francia, szovjet) keserű kenyerét is megismerte. A háború utáni évek a volt hadapródokat a világ minden tájára szétszórták, a hazatértek közül pedig sokaknak meghurcoltatás, megaláztatás volt a sorsa.

81Ma a sok viszontagság után, több mint fél évszázad múltán is elmondhatjuk: az Alma Materünkben kapott olyan útravalót és tartást adott a növendékeknek, hogy a nehéz évtizedeket is becsülettel, kit hova állított a sors, tisztességgel, állva maradva tudják maguk mögött. A Haza féltése, szeretete, egymás segítése, a bajtársiasság, a tenni akarás, mely erényeket intézetünk falai között szívtuk magunkba, ma is elevenen élnek bennünk. Számunk ugyan egyre fogy, de reményünk van arra, hogy ez a szellemiség nemcsak újjáéled, hanem utódainkban egyre erősödve tovább él.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me