A 4. és 2. Ukrán Front támadása az Árpád-vonal ellen
A 4. és 2. Ukrán Front támadása az Árpád-vonal ellen
A 2. Ukrán Front csapatai, a romániai hadművelet befejezése után, szeptember végén, Észak-Erdélyben elérték a Priszlop-hágó–Marosvásárhely–Kolozsvár déli körzete vonalat, a háború előtti román–magyar határ délnyugati szakaszát és a román–jugoszláv határt. Az arcvonal kiterjedése 800 km volt. A magyarországi támadás megkezdése előtt a 2. Ukrán Front a főhadiszállás tartalékából jelentős feltöltést kapott lövészhadosztályai számára, ezenkívül további gépesített, lovas és tüzér magasabbegységekkel is megerősítették. A front állományába a 40. hadsereg, a 7. gárdahadsereg, a román 4. és 1. hadsereg, a 27., az 53., a 46. hadsereg, a 6. gárda-harckocsihadsereg, a 18. harckocsihadtest, két lovas-gépesített csoport és az 5. légi hadsereg tartozott, összesen 40 lövészhadosztály, három harckocsi-, két gépesített és három lovas hadtest, valamint egy harckocsidandár. A front 750 harckocsival és rohamlöveggel, 19010 200 löveggel és aknavetővel, valamint 1100 repülőgéppel rendelkezett.
A 2. Ukrán Fronttól jobbra a 4. Ukrán Front csapatai október elején a Duklai-hágótól keletre a román határig 320 km hosszúságban elérték Kárpátalja határát. A 4. Ukrán Front állományába az 1. gárdahadsereg és a 18. hadsereg, a 17. önálló gárda-lövészhadtest és a 8. légi hadsereg tartozott.
A 2. Ukrán Fronttól balra a 3. Ukrán Front Bulgáriában levő csapatai Jugoszlávia határán bontakoztak szét, az Orsovától délre levő Duna-kanyartól a bolgár–görög határig terjedő 400 km széles arcvonalon. A front csapatai, a front állományába tartozó bolgár hadosztályokkal és a jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel együtt, megkezdték a támadást Belgrád általános irányában.
A 2. Ukrán Fronttal szemben a „Dél” hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd, parancsnoka Friessner vezérezredes) védett. Kötelékébe tartoztak a német 8. és 6. hadsereg maradványai, a magyar 2. hadsereg (összesen 29 hadosztály és öt dandár), valamint az „F” hadseregcsoport három hadosztálya. A „Dél” hadseregcsoport 3500 löveggel és aknavetővel, továbbá 300 harckocsival és 550 repülőgéppel rendelkezett. A 4. Ukrán Fronttal a német 1. páncélos-hadsereg erőinek egy része és a magyar 1. hadsereg állt szemben. A 2. Ukrán Fronttal szemben Észak-Erdélyben és Magyarországon védekező „Dél” hadseregcsoporthoz tartozó valamennyi hadsereg hadműveleti felépítése (a 6. hadsereget kivéve) egyetlen lépcsőből állt.
„A német parancsnokság terve az volt, hogy aktív harctevékenységgel tartja birtokában Magyarországot. E célból a »Dél« hadseregcsoport erőivel két egymást követő csapást szándékozott mérni Románia nyugati vidékein és Erdélyben, hogy szétzúzza az odáig előretört szovjet csapatokat, visszaszorítsa őket a Déli-Kárpá–Tisza közére vezető utat. Egyúttal elhatározta, hogy megkezdi csapatai kivonását Görögországból, Albániából és Jugoszlávia déli területeiről, mert azokat a 3. Ukrán Frontnak a bolgár–jugoszláv határig előrenyomult egységei és a bolgár hadosztályok veszélyeztették.” 97
97 A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945. 4. kötet, Zrínyi katonai Kiadó, Budapest, 1966. 213–218. o.
191Ez a megállapítás némi kiegészítésre szorul. A Honvéd Vezérkar elgondolása, azaz hogy a román átállást követően egy Dél-Erdély visszafoglalására irányuló támadással zárja le a Déli-Kárpátok átjáróit, a német hadvezetés egyetértésével is találkozott, ám a hadműveletek összehangolása nem volt egyszerű, mert a térségben alig volt számottevő harcképes német haderő. Vörös János vezérezredes memoranduma, melyet a német hadvezetéshez intézett, jól tükrözi ezeket a kétségbeesett lépéseket.98
98 Jolsvai, 27. sz. melléklet.
„H. M. hdm.-44. IX. 22.
Magyarországi német meghatalmazott tbk.
A magyar nagy Alföld elleni orosz tád.-al kapcsolatos ellenintézkedések.
Az oroszok D. Erdélyben felvonult erejük tekintélyes részét súllyal a Maros völgyébe vetették be, és az ott küzdő, zömében gyenge fegyverzetű és csekély harcértéket képviselő pótalakulatokból álló 3. magyar hadsereget visszavetve, szabad utat nyertek a nagy magyar Alföld felé. Az elmúlt napok súlyos harcai után a 3. magyar hadsereg zöme a mai nappal kritikus helyzetbe került. Az alföldi szabad térségben a zömükben motorizált és pc. orosz erők mozgási szabadságukkal uralják a sík területet, és a magyar erőket mindkét oldalról átkarolják. Ez a harc egy-két napon belül a gyenge harcértéket képviselő pótalakulatok felmorzsolódására fog vezetni. Ezenfelül a rep. feld. megállapítása szerint újabb nagyobb orosz erők nyomulnak a Maros völgyében, valamint az azt D-ről és É-ról kísérő magaslatokon nyugati iránnyal előre.
Nem kétséges, hogy a 3. magyar hadsereg önmagában nem lesz képes eme nagy túlerővel szemben komolyabb és hosszabb ellenállást kifejteni, felmorzsolódása esetén pedig a nagy magyar Alföld és a Budapestre vezető támadási irány védetlen marad.
Miután dacára annak, hogy a német vezetés erre többször írásban és szóban ígéretet tett, mégis jelenleg semmi konkrét jel sem mutat arra, hogy a 3. hadsereg alátámasztására és a szovjet főtámadási irány lezárására komolyabb német segítséggel lehessen számolni.
Mindezek folytán és alapján a magyar katonai vezetés az ország területének és lakosságának megvédésére, felelősségének 192teljes tudatában – bár nem szívesen, hanem a német segítség elmaradása teremtette kényszerhelyzetben – kénytelen saját hatáskörében a szükséges intézkedéseket megtenni.
Ezzel kapcsolatban elrendeltem:
1. Az 1. magyar hds. pság. átveszi a pság-ot a 6. magyar ho. és a 2. hgy. dd felett. Az 1. hds. arcvonalát haladéktalanul az ezeréves határra, illetve az e mögött húzódó »Árpád« állásra veszi vissza. A továbbiak folyamán a hds. igyekezni fog minél több erőt tart.-ba kivonni és bal szárnya mögé csoportosítani.
2. A 2. magyar hds. pság. a 2. magyar pc. ho.-t és a 27. k. ho.-t azonnal menetbe helyezi, illetve vasúti szállítással Nagyváradra irányítja, ahonnan az addig kialakult helyzet szerint további alkalmazására még külön intézkedem.
Felkérem Nagyméltóságodat fentieket tudomásul venni és azt az illetékes német pság.-oknak is tudomására hozni, nehogy parancsaimat végrehajtó magyar hds. pság.-oknak a német magasabb pság.-okkal ily irányban súrlódásuk legyen.
Megküldöm: Német meghatalmazott tábornoknak, tudomásul K. K. I-nek és HM Úrnak (szsgd. útján.)
Budapest, 1944. évi szeptember hó 22-én
vitéz Vörös János vezds. s. k.”
Ezekben a napokban indult el a magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába Faragho Gábor vezérezredes vezetésével. Az 1944 októberében a szovjet–német arcvonal déli szárnyán kialakult katonapolitikai helyzetet mérlegelve a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása azt a feladatot tűzte a szovjet csapatok elé, hogy zúzzák szét a magyarországi német–magyar csoportosítást. A szovjet hadvezetés tisztában volt vele: ez lehetővé teszi a Vörös Hadsereg számára, hogy kijusson Magyarország nyugati határához, és megindítsa a támadást Bécs, illetve Németország déli területei felé. A főhadiszállás e feladat végrehajtásával a 2. Ukrán Frontot bízta meg, és utasította a 4. Ukrán Frontot, hogy támogassa a 2. Ukrán Front támadását.
A szovjet főhadiszállás elgondolása a következő volt: a 2. Ukrán Front centruma Arad északnyugati körzetéből a Debrecen és Nyíregyháza ellen mért főcsapással, továbbá a szárnyakon mért kisegítő csapásokkal szétzúzza a „Dél” hadseregcsoport főerőit, megtisztítja az ellenségtől Magyarország 193keleti részét, és befejezi Erdély északi részének elfoglalását. A 2. Ukrán Frontnak feladatai végrehajtása során szorosan együtt kellett működnie a szomszédos frontokkal, különösen 4. Ukrán Fronttal. Ez utóbbira az a feladat várt, hogy törje át a védelmet a Kárpátokban, foglalja el Ungvár és Csap körzetét, nyomuljon előre a Tisza felső folyásáig és teljesen „szabadítsa fel” a Kárpátalját. A 4. és a 2. Ukrán Front tevékenységét Tyimosenko marsall, a főhadiszállás képviselője hangolta össze. A magyarországi támadás igen fontos sajátossága volt, hogy az 1944–1945. évi hadászati hadműveletek többségétől eltérően már a megelőző hadművelet közben előkészítették. Ahhoz, hogy ekkora hadműveletet hadműveleti szünet nélkül eredményesen lehessen végrehajtani, nagy szervezési nehézségeket kell leküzdeni. A szovjet feldolgozásokban csak ritkán említik, hogy a hadműveleti szünet hiánya is hozzájárult a Vörös Hadsereg kezdeti sikertelenségeihez a Keleti-Kárpátokban.
A Magyarország területén októberben végrehajtott, és ma „debreceni tankcsata” néven ismert támadó hadművelet elgondolása az volt, hogy a szovjet csapatok Kolozsvár–Nagyvárad–Debrecen körzetében szétzúzzák az ellenség csoportosítását, majd a támadást észak felé, Nyíregyháza–Csap irányában továbbfejlesztve segítik a 4. Ukrán Frontot Ungvár és Munkács körzetének elfoglalásában. Október 6-án rövid tüzérségi és légi előkészítés után a 2. Ukrán Front csapatai megkezdték a támadást. A legnagyobb sikert a főcsapás irányában érték el. Az 53. hadseregnek és Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjának magasabbegységei már a támadás első napján áttörték a magyar 3. hadsereg velük szemben álló erőinek védelmét, harmadnap estére 80–100 kilométert nyomultak előre, és elérték Karcag határát. Csak a kevés harckocsival rendelkező 6. gárda-harckocsihadsereg nem ért el sikert: mivel szívós ellenállásába ütközött, kénytelen volt megállni Nagyvárad erős ellenállási gócnak kiépített déli megközelítési útjain.
A front bal szárnyán a 46. hadsereg csapatai október 8-ra teljesen megtisztították a Tiszától keletre eső jugoszláv területet, és Zentánál, valamint Becse körzetében hídfőállást létesítettek. A front jobb szárnyán viszont csak alig valamit 194nyomultak előre a csapatok: a német–magyar ellenállás különösen Kolozsvár környékén volt erős. A szovjet egységeknek és magasabbegységeknek a védekező magyar csapatok meg-megújuló ellenlökéseit kellett elhárítaniuk, előnyomulásra nem is gondolhattak.
A 2. Ukrán Front parancsnoka a helyzet mérlegelése után, október 8-án megparancsolta, hogy a front centrumát erősítsék meg a jobb szárny csapataival, változtassák meg Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja főcsapásának irányát; a csoport forduljon délkeletnek, hogy Karcag északkeleti körzetéből hátulról támadja Nagyváradot, ahol teljesen elakadt a támadás. A lovas-gépesített csoport folytatta támadását, és a 33. lövészhadtesttel együttműködve október 12-én elfoglalta Nagyváradot. A csoport 6. gárda-lovashadteste ezalatt északkeleti irányban támadva megközelítette Debrecent.
A front centrumában tevékenykedő csapatok sikeres harca következtében megszakadt a német 6. hadsereg közúti és vasúti összeköttetése Budapesttel, továbbá veszély fenyegette a német 8., valamint a magyar 2. és 1. hadsereg közlekedési útvonalait is. Ez arra kényszerítette a német parancsnokságot, hogy október 9–10-én megkezdje a 2. Ukrán Front jobb szárnya előtt harcoló csapatainak visz-szavonását északnyugati irányban.
A 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatai, a német-magyar csapatok visszavonulását kihasználva, megkezdték az üldözést. Október 11-én birtokba vették Kolozsvárt, Erdély közigazgatási központját, október 12-én pedig elérték az Óradna–Beszterce–Kolozsvár terepszakaszt. A front balszárny-csapatai október 9–11-én Szegedtől Becejig 80 kilométeres szakaszon a tiszai hídfők kiszélesítéséért harcoltak, és október 11-én elfoglalták Szegedet. A 2. Ukrán Front csapatai tehát október 12-ig nagy eredményeket értek el. Jelentős tért nyertek a debreceni és a szegedi irányban, és megtisztították a Tisza bal partját Debrecentől délre. A következő napokban a szovjet csapatok harca még sikeresebben fejlődött. A 2. Ukrán Front sávjában megváltozott helyzet lehetővé tette, hogy a front parancsnoka újabb elhatározást hozzon: az 53. és a 46. hadsereggel nyugatról 195fedezte a front szárnyát, Plijev tábornok lovas-gépesített csoportját pedig Nagyvárad környékéről északnak, Nyíregyháza–Csap irányába fordította, hogy segítse a 4. Ukrán Front csapatainak előrejutását Ungvár–Munkács térségébe. Gorskov tábornok lovas-gépesített csoportja azt a feladatot kapta, hogy Nagyvárad keleti körzetéből Nagykároly–Szatmárnémeti irányában mért csapással „állja útját a kolozsvár–máramarosszigeti ellenséges csoportosítás visszavonulásának” és a front jobbszárny-csapataival együttműködve „kerítse be és semmisítse meg e csoportosítást”.
A főcsapás irányában, Nagyvárad és Debrecen között, október 13-tól 20-ig elkeseredett harcok dúltak. A Debrecentől délre szívósan védekező német–magyar hadosztályok feltartóztatták a szovjet csapatok további, északi irányú előrenyomulását, és megtartották a kárpáti és erdélyi csoportosítások közlekedési gócpontjait (Debrecent, Nyíregyházát és Csapot), ezzel biztosítani tudták a német 8., továbbá a magyar 1. és 2. hadsereg visszavonulását. Mindezenközben október 15-én megtörtént az elvetélt kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel; a politikai döntéshozók feje fölött átcsaptak az események, a katonák tovább harcoltak.
A két szovjet lovas-gépesített csoport csapatai nehezen küzdötték le a szívós ellenállást és csak a 6. gárda-harckocsihadsereggel, valamint a 33. lövészhadtesttel együttműködve tudtak október 19-én este betörni Debrecenbe; a város október 20-án reggelre elesett. A front jobb szárnyán a 40. hadsereg, a román 4. hadsereg és a 27. hadsereg csapatai a visszavonuló német–magyar csapatokat követve október 20-án este elérték a Máramarossziget–Margitta terepszakaszt, és közvetlen kapcsolatot létesítettek a debrecen–nyíregyházi irányban harcoló jobbszárny-csapatokkal. A bal szárnyon a 46. hadsereg csapatai október 20-án estére Bajától délkeletre átlépték a jugoszláv–magyar határt.
Mi történt ezalatt az arcvonal északi szárnyán, a Keleti-Kárpátokban? Témánk szempontjából az arcvonalnak az a szakasza érdekes, mert ott derült ki, mennyit ért az a sok pénz és energia, amit az Árpád-vonal kiépítésébe fektettek.
A debreceni hadművelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttműködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek 196szeptember 9-én kezdték meg a kárpát–ungvári hadműveletet, a hónap végére elérték a szovjet–csehszlovák határt. A további feladat szerint októberben át kellett kelniük a Kárpátokon, hogy elérjék Ungvár és Munkács körzetét.
Október első felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. A német–magyar csapatok, kihasználva a védelemre alkalmas erdős-hegyes terepet és a hágókban létesített erős műszaki létesítményeket, szívósan ellenálltak. A jobb szárnyon harcoló 1. gárdahadsereg október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást. Ezalatt a front centrumában támadó 18. hadsereg jobbszárny-hadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, balszárny-hadteste elfoglalta a Vereckei-hágót, és néhány kilométert előrenyomult déli irányban, de nem tudott rázárkózni az Árpád-vonal völgyzáraira. A front bal szárnyán a 17. önálló gárda-lövészhadtest október 14-ig eredménytelenül harcolt Kőrösmező környékén. Az október 15-én bekövetkezett sikertelen kiugrási kísérlet után megkezdődött a német–magyar csapatok visszavonása, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette a magyar 1. hadsereg utánpótlási vonalait.
A 17. gárda-lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárny-hadteste is megkezdte a visszavonulók üldözését. A Tisza északi partja mentén előrenyomulva már október 23-án elfoglalták Husztot, október 25-én pedig elérték az Ilosva–Nagyszőllős terepszakaszt. A 4. Ukrán Front bal szárnyán tehát döntő események játszódtak le. A szovjet csapatok a front jobb szárnyával szemben álló német 1. páncéloshadsereg hadtápját veszélyeztették.
„A 18. hadsereg hadtestei az ellenség üldözését folytatva október 26-ra felszabadították Munkácsot, másnap pedig Ungvárt, Kárpátalja közigazgatási központját. A 17. gárda-lövészhadtest hadosztályai október 28-án elfoglalták Csapot.
Mire a 2. Ukrán Front debreceni hadművelete véget ért, a 4. Ukrán Front csapatai is befejezték, a kárpát–ungvári hadműveletet, s elérték a Sztarina–Ungvár–Ny.–Csap terepszakaszt. A 4. Ukrán Front sikerét döntő mértékben a 2. Ukrán Front főcsapásának köszönhette, amelyet Arad északnyugati körzetéből Nagyvárad megkerülésével Debrecenre mért.” 99
99 A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945. 4. kötet, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966. 213–218. o.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
