A magyar királyi 2. hadsereg élén | Magyarok a II. világháborúban

12A magyar királyi 2. hadsereg élén

1944. március 19. Csak a beavatottak tudtak róla, hogy a kormányzó, a miniszterelnök, a vezérkar főnöke Hitlernél vannak megbeszélésen.1 Éppen ezért a tömegek számára megmagyarázhatatlan volt a kora reggeli hír: német csapatok jöttek be az országba, megszállják az egyes városokat, a laktanyák őrségeit lefegyverzik. Szombathelyen véres összeütközésre került sor.

1 A kormányzó, Hitler meghívására 1944. március 17-én Csatay Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök, valamint Ghyczy Jenő külügyminiszter kíséretében utazott Klessheimbe. A küldöttséghez csatlakozott Budapesten Kuno Heribert Fütterer vezérőrnagy, a német követség légügyi attaséja.

A páncéloshadtestnek – melynek parancsnoka voltam – csak Esztergomban voltak a Dunántúlon csapatai, innen ilyen jelentés még nem érkezett. A minisztériumban nem tudott senki felvilágosítást adni sem az eseményekkel, sem pedig a követendő magatartással kapcsolatban. Csak dél felé jött az utasítás a budapesti I. hadtestparancsnokság útján, hogy a német csapatok átvonulnak hazánkon. Ellenállást nem szabad kifejteni. „Lefegyverzés ellen tiltakozni kell, de ellenszegülni nem szabad. Csapataink a továbbiakig laktanyáikban maradjanak.”

Ez az utasítás sem adott magyarázatot a helyzetre. Valójában a megszállás képe alakult ki az országban, különböző kivitelben. Budapesten a miniszterelnökségen összegyűltek a kormány tagjai, a vezérkar főnökének helyettese és Greifenberg2 német tábornok, katonai attasé. Tanácskoztak, de magyarázat tőlük sem jött. Eközben a német csapatok megszállták a rendőr-főkapitányságot, a hidakat, a rádiót, repülőtereket, és megkezdődött a német páncéloscsapatok bevonulása és átvonulása a városon. Ezek a csapatok mind harckész, részint tüzelésre kész állapotban voltak. Vidékről is érkeztek bejelentések. Laktanyáinkba mindenütt német csapatok is beköltöztek, és őrséget állítottak. Az illető magyar parancsnok életrevalósága szerint helyenként ki sem engedték csapatainkat a laktanyákból, tehát fogva tartották őket, helyenként azonban továbbra is teljes szabadságukat élvezték. Tisztjeink sok helyen vendégül látták a barátságosan fellépő német tiszteket. Fehér asztalnál, bor mellett aztán kiderült a szomorú valóság: Hitler valóban parancsot adott Magyarország megszállására abban az időpontban, amikor az ország kormányzója, miniszterelnöke és a vezérkar főnöke vendégként nála voltak megbeszélésen. A megszállás lényegi befejeztéig vezető embereinket fogva tartotta.

2 Greifenberg, Hans von (Tschebaitkow, 1893.10.12. – Königstein, 1951.06.03.) gyalogsági tábornok. 1943. október 10-től német katonai attasé Budapesten, a megszállást követően a német haderő meghatalmazott tábornoka Magyarországon. 1945 márciusa végén a Honvédelmi Minisztériummal Németországba települ. 1945. április 28-án a metteni törzsszállásról ismeretlen helyre távozik.

Német tisztek borozgatás közben elmondták, hogy kapott írásbeli parancsuk így kezdődött: „Ungarn Feindesland.”3 Ők maguk voltak a legjobban meglepve, amikor a baráti szövetséges állam megszállására kaptak parancsot, és szégyellték azt végrehajtani. Bayerlein német tábornok4 páncéloshadosztálya lövészezredének parancsnoka elmondta, hogy parancsot kapott Bicske mellett a vasúti sínek felrobbantására, hogy ezáltal magyar ellenállás látszatát kelthessék. Meg is mutatta azt a századosát, aki a robbantást valóban végrehajtotta. Ez az önrobbantás adott jogcímet a vasúti szerelvényből való kiszállásra és Budapest ellen való előnyomulásra.

3 „Magyarország ellenséges ország.”

4 Bayerlein, Fritz (Würzburg, 1899.01.04. – Würzburg, 1970.01.30.) altábornagy a Magyarország megszállásában részt vett páncélos-tanhadosztály parancsnoka volt.

A kormányzó és kísérete hazaérkezése után kialakult a kép: a németek diktálnak mindenben, katonai és polgári vonalon is. Miniszterelnöki megbízatást Sztójay Döme nyugállományú altábornagy, addigi berlini követ kapott. A vezérkar főnöke Vörös János altábornagy lett – saját szavai szerint – német kívánságra. Soron kívül előlépett vezérezredessé. A belügyminiszteri tárcát Jaross Andor kapta. Az egész vonalon nagy eltolódás alakult ki erős jobboldali, tehát németbarát, állítólagos nemzeti, keresztény irányzattal. Ezzel együtt megkezdődött a német titkosrendőrség (Gestapo) szabad tevékenysége. Egymás után fogta el és tartóztatta le ez a szervezet a neki nem tetsző eddigi vezető polgári, sőt katonai személyeket, köztük tényleges szolgálatban állókat is. Csatay honvédelmi miniszter tiltakozását fejezte ki a tényleges tisztek német rendőrség általi letartóztatása és fogva tartása ellen, de tiltakozása nem vezetett eredményre. A zsidók üldözése is erősebb lendületet vett. Tömegével szállították őket vasúti szerelvényeken, német őrizet mellett, embertelen körülmények között ismeretlen helyre. Ezzel szemben egyes gazdag zsidók a Gestapótól – bevallásuk szerint egyes német titkosrendőrségi személyek alapos lepénzelésével – különböző kedvezményeket kaptak, sőt, a sárga csillag viselése, a gettóban lakás kötelezettsége stb. alól is mentesültek.

A német megszálló csapatok parancsnoka – hadműveleti intézkedés formájában – a Tisza mentén záróvonalat létesített, mellyel a közlekedést az ország keleti és nyugati része között teljesen megbénította. Az országba mind több és több német csapat és egyéb szerv jött be. Különösen a nyugati részek községei voltak tele német egyenruhával. Összes fürdő- és üdülőhelyünket elfoglalták a németek. Látható volt az a törekvésük, hogy minél több német táplálkozzék a még mindig bőségben élő Magyarországon. Ebben az időben ugyanis Németország lakossága már régen éhezett, vagy emberi tápláléknak alig nevezhető ételeket fogyasztott. Megkezdődött a németség által lakott vidékeinken a német SS-be való erőszakos sorozás is, ami idősebb német ajkú polgáraink körében nagy elkeseredést váltott ki.

A mind jobban kellemetlenné váló német terjeszkedés az eddig velük szimpatizáló magyarokban is csalódást, ellenszenvet, majd gyűlöletet váltott ki, de ez nem juthatott nyilvános kifejezésre, mert a rádió és a sajtó az ő embereik vezetése és ellenőrzése alatt állott.

Mindez akkor történt, amikor az orosz egyre jobban közeledett a német és magyar határokhoz, és amikor magyar csapatok – mint szövetségesek – a német csapatokkal együtt harcoltak a keletről fenyegető ellenség ellen.

Így múltak a hetek és hónapok, egyre szorongóbb érzések közt. Június 6-án angol és amerikai csapatok szálltak partra Nyugat-Franciaországban. Német körök a náluk jellegzetes fölénnyel és lekicsinyléssel nyilatkoztak az eseményekről. Az atlanti fal úgy meg van erődítve és úgy meg van szállva, hogy azon egy egér sem tud átjutni! Ez volt egybehangzó véleményük, melyet oly nyugodtan és ellentmondást nem tűrően hangoztattak, hogy még a kételkedőknek is el kellett hinniük a jólértesültség mezébe öltöztetett kijelentéseket. Amikor azután ezek a partra szállt erők egyre nagyobb hídfőt foglaltak el, erre is kész volt a megnyugtató válasz: „Csak akkor lehet őket döntően megverni és megsemmisíteni, ha beengedik a szárazföldre. Mindez tervszerűen történik!”

Azt azonban már láttuk az afrikai, szicíliai és olaszországi partraszállásoknál is, hogy ahol az angolszászok a parton megvetették a lábukat, onnan nem sikerült a németeknek visszaszorítani őket. A hídfő minden esetben kibővült, és megindultak belőle a támadó hadműveletek. Fényes bizonyítéka annak, hogy a németek nem rendelkeznek már olyan légi és tengeri erővel, mellyel a partraszállást és a hídfő erősödését, táplálását meg lehetne akadályozni. És szárazföldi erőtúlsúlyuk sincs már, mert nem tudnak sehol sem zömöt képezni, amellyel döntő csapást lehetne mérni a mindenesetre előnytelenebb helyzetben lévő hídfőbeli erőkre.

Megkezdődött a Magyarországon lévő egyes csapatok elvitele a nyugati arcvonalra, többek között a Bayerlein féle páncéloshadosztály is a Normand félszigetre került. Pedig kelet felől az orosz már felzárkózott a Kárpátok keleti lejtjei elé, és alig volt erő itt késleltetni előnyomulásukat. Magyarország, amit tudott, mindent ide küldött. Végső erőfeszítéssel felszerelt és összeállított hadosztályok voltak ezek, melyek még korszerűeknek voltak nevezhetők. Fokozatosan alakult ki ez a magyar arcvonal – néhány német hadosztállyal kiegészítve – Románia északi határától a Dnyeszterig. Vékony vonal, tartalék nélkül, nem harcedzett csapatokkal. A német vezetőség az úgynevezett megszálló hadosztályainkat nem adta ki a kezéből, mert ezeket is kénytelen volt bevetni a német határ felé előretörő orosz erőkkel szemben.

A gyakorlott katonaszem már régen felismerte a „nincstelenséget”, és legalábbis kétkedve fogadta az öntelt, fölényes kijelentéseket, melyek német vezetők szájából hangzottak el. A csapat felé azonban nem lehetett a kétséget továbbadni, mert most már saját hazánk sorsáról, a magyar föld termésének betakarításáról volt szó.

A Dnyepertől5 északra az oroszok térnyerő előretörése június végén már átkarolással fenyegette a magyar hadsereg északi szárnyát. Jellemző volt a német erők hiányára, hogy a vezetés kénytelen volt kivonni a magyar hadsereg arcvonalában lévő három német hadosztályt, és azokat északra eltolva, velük foltozgatni a tátongó réseket. A magyar hadseregnek nem maradt más tartaléka, mint a 2. páncéloshadosztály, mely fölött azonban Model vezérezredes6, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka is magának tartotta fenn a rendelkezési jogot. Hogy ebből a közös tulajdonból mi alakult ki, azt minden haditapasztalt katona előre megmondhatta. Csak két esetet említek fel ennek a közös tartaléknak az életéből.

5 Téves a folyó megnevezése, valójában a Dnyeszterről van szó.

6 W. Model, Walter (Genthin, 1891.01.24. – Lindorf, 1945.04.21.) vezértábornagy ebben az időszakban az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka. Ennek a hadseregcsoportnak az alárendeltségében harcolt 1944. április 1-jétől az 1. magyar hadsereg.

Az egyik: III. hadtestünk arcvonalán egyik éjjel betört kb. egy századerejű orosz.7 A zászlóalj parancsnoka elmulasztotta az ellentámadást. Talán nem volt tartaléka. A következő éjjel az oroszok megkétszereződtek. Ekkor már az ezred, hadosztály és hadtestparancsnok a hadsereg tartalékából kért segítséget. Egy gépkocsizó zászlóalj el is indult innen, és be is érkezett a 40 kilométer távolságra fekvő ellentámadási területre. Amit azonban a hadseregparancsnok elrendelt, azt a hadseregcsoport-parancsnok visszarendelte. A gépkocsizó zászlóaljnak dolgavégezetlenül vissza kellett jönnie. 80 kilométert gépkocsizott haszontalanul, azaz kb. 4000 liter üzemanyagot pocsékolt el semmiért. Két nap múlva a betörés már olyan nagy volt, hogy a hadseregcsoport-parancsnokság elrendelte az ellentámadást. A hadseregtartalék 2. páncéloshadosztályból ekkor már egy harckocsizászlóalj, egy gépkocsizó lövészzászlóalj és egy gépkocsizó tüzérosztály kapott parancsot az ellentámadásra. Be is érkeztek a tett színhelyére, készen volt a szép terv is a másnap hajnali támadásra, sőt a csapatok már el is helyezkedtek a szükséges csoportosításban. Éjfél után azonban a német vezetés felfüggesztette a végrehajtást, és visszarendelte a rejtekhelyre a már előretöréshez csoportosult csapatokat. 24 órával később azután teljesen letiltotta az ellentámadás végrehajtását azzal az indoklással, hogy úgy is hátra kell kanyarítani ezt az arcvonalrészt a nagy helyzetből kifolyólag. A kirendelt motorizált csapatokat ismét visszaparancsolta eredeti helyükre. Ez a hiábavaló mozgás azonban már kb. 15 ezer liter üzemanyag elpocsékolását jelentette, eltekintve attól, hogy az igénybe vett egységek emberei 3 napig nem pihentek. És hogy a csapat harci kedvére mily befolyással volt ez a határozatlan ide-odatologatás, el tudja képzelni mindenki, aki valaha csapatot vezetett.

7 A szerző téved. Nem a III., hanem a VII. hadtestről van szó, amely az 1. magyar hadsereg északi hadteste volt. E hadtest 16. és 7. hadosztálya közé ékelődtek be 1944 júliusában a szovjet csapatok. Ezt a beékelődést fejlesztették 1944. július 23-tól áttöréssé, amely az 1. magyar hadsereg Kárpátokba való visszavonásához vezetett.

A másik eset: még vissza sem érkeztek a hadseregtartalék fent említett részei eredeti helyükre, az orosz máris átlépte a Dnyepert8 két helyen a magyar hadsereg északi szárnya mögött. A német vezetés ismét rendelkezett a magyar hadsereg tartalékával, a 2. páncéloshadosztállyal. Ahelyett azonban, hogy mindjárt az orosz átkelés helyén vetette volna be, először közelebb húzta oly csoportosításba és olyan feladattal, hogy a Dnyeper felé is legyen készen ellentámadásra, de legyen képes saját magyar hadseregét is támogatni kelet felől jövő orosz támadás esetén. Még ebbe a csoportosításba sem érkezett be a páncéloshadosztály, amikor a magyar hadsereg parancsnokától parancsot kapott kelet felé, a III. hadtestünknél9 kritikussá vált helyzet megmentésére. A hadosztály elindult kelet felé. Útközben a német felső vezetéstől parancsot kapott észak felé való ellentámadásra, ott, ahol az oroszok a Dnyepert átlépték. Ennek végrehajtása közben parancs jött a magyar hadseregtől délkelet felé való ellentámadásra, majd ismét a német vezetéstől egy felvételi állás megszállására és így tovább. 24 órán belül ez a páncéloshadosztály 7 különböző parancsot kapott, melyek mindegyike más irányú mozgást követelt. Szomorú bizonyítéka az erőtlen kapkodásnak, valamint annak, hogy egy tartaléknak csak egy gazdája lehet. Erre azonban a magyar közmondás – „közös lónak túros a háta” – már évszázadok óta tanít.

8 Téves, helyesen: Dnyeszter.

9 Téves, helyesen: VII. hadtest.

Végeredményben a magyar páncéloshadosztály a sok parancs közt kénytelen volt a saját feje szerint cselekedni. Rávetette magát a legközelebbi, tehát a leginkább előretört ellenséges csoportra, azt feltartóztatva lehetővé tette, hogy a magyar hadsereg északi szárnya és a Dnyesztertől délre lévő német csapatok – felszerelésüket megmentve – rendezetten visszavonhatók legyenek. Az arcvonalat azonban vissza kellett venni a Kárpátok gerincére, vagyis a magyar határra.

A német katonai vezetésről nem akkor, hanem már 1941-ben az a véleményem alakult ki, hogy nincs mit tőle tanulnunk. Ez a véleményem erős ellentétben állt az otthoni, fenntartás nélküli németbarát katonai vezetőink felfogásával, akik úgyszólván megszédültek attól az erőszakos, mindent jobban tudni akaró, fölényeskedő fellépéstől, melyet még alacsonyabb rendfokozatban lévő parancsnokok is tanúsítottak mindenkivel szemben. Ez a mindent lehengerlő modor képes volt a nem 100%-os németbarátban is – legalábbis – kétséget ébreszteni aziránt, hogy hátha mégis a németnek van igaza, hátha mégis többet tud ő, mint én, és jobb lesz úgy, ahogy ő akarja, mint ahogy én terveztem. Csak a feltétlen biztos fellépés, a tökéletes helyzet- és mesterségismeret adta meg az embernek a lehetőséget és képességet, hogy átlásson a szitán: a német fölényes modor nem más, mint egy gépiesen betanult és begyakorolt külső formához való merev – néha értelem nélküli – ragaszkodás. Ezt a formát a német ráhúzza mindenre, akár ráillik, akár nem. Ha nem „passzol” a formába, akkor – bár recsegve-ropogva – erőszakkal kényszeríti bele a megoldást. A recsegés-ropogásra talál és ad is mindjárt bőséges, tudálékos magyarázatot. E tekintetben aztán költői tehetséget árul el. Egyébként érdekes, addig nem tapasztalt jellemvonás tűnt fel a hitleri német hadseregben, ez pedig: az igazmondás hiánya, avagy valótlan dolgok állítása, magyarul és egyszerűen: a hazugság. Számos esetet tudok felsorolni, amikor német hadosztályparancsnok azt jelentette, hogy elfoglalt valamit, pedig még járőreivel sem érte el, avagy itt és itt az est beálltáig kitart, de délben már nem volt ott egy lélek sem az egységből. Sok kellemetlen helyzet adódott számunkra ebből az „új szokásból”, különösen ha ez volt az egyetlen tájékoztatás, aminek alapján működnünk kellett. Természetes, hogy az ilyen jelenségek bizalmatlanságot ébresztettek haditapasztalt köreinkben, de az ilyen vélemény ebben az időben már nem juthatott kifejezésre.

„...kiábrándult mindenből, ami »nagynémet« volt” „...kilátástalannak tartja a további harcot” „...az eskü szövegét nem állott módunkban előzetesen elolvasni” „...átvettem a 2. magyar hadsereg vezetését” „Hátára vett bennünket a »magyar sors«...” „... új feladat”

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me