3) A szent-gotthárdi csata 1664. augusztus 1-én.
3) A szent-gotthárdi csata 1664. augusztus 1-én.
A XVI/26. számú melléklet a Theatrum Europaeum, IX, 1206. oldaláról vett csatakép a csatatérnek megfordított (tükör) képét mutatja. Ez az oka, hogy e rajzon többek között a Rába nem a térkép keleti, hanem nyugati széle felé folyik.
A szent-gotthárdi csata lefolyását Rónai Horváth id. m. nyomán, aki tanulmányát a rendelkezésre álló forrásművek alapján elismerésre méltó buzgalommal állította össze, az általam szükségesnek vélt kiegészítésekkel és módosításokkal, s ez okból nem idézőjelek között, a következőkben adom elő:
A csatatér. A szt.-gotthárdi csata színhelye a Rába völgye Szt.-Gotthárdtól, illetve a Lafnitz folyótól nyugat felé egészen Weixelbaum (Badafalva) és Unter-Zaning (Alsó-Szölnök) falukig. E tér a völgy hosszában 6.000 lépés kiterjedésű. A völgyet kísérő magaslatok közül az északi, a balparti, a jelentékenyebb s ennek oldalai meredekebbek, míg a jobbparti oldalak menedékesebbek s általában járhatóbbak. A völgyoldalak a balparton egészen, a jobbparton részben erdővel voltak borítva. A völgy szélessége átlag 3.000 lépés. Úgy a Rába, mint a mindkét oldalt beléje ömlő patakok – utóbbiak azonban csak alsó folyásukban –, valamint a Lafnitz (Lapincs) folyó is, vizenyős, cserjékkel benőtt partúak voltak. A Rába szélessége itt 12-15 lépés, partjai azonban helyenként meredekek, de könnyen leáshatók. A víz mélysége száraz időjárásnál csak két láb volt, de a csata idején az esőzések folytán 3-4 láb lehetett.
Különös fontosságot nyert a csatában a Rába ama nagy kanyarulata, mely délfelé, (a török felállítás felé) félkör alakban kidúdorodik.* E félkör domború hajlata előtt fekszik Eckersdorf (Szakonyfalu), tovább keletre, épúgy mint Eckersdorf a völgybe húzódva, Windischdorf (Rábatótfalu), a félkör keleti végénél pedig, hol a Rába az északi irányból ismét kelet felé kanyarodik, Magersdorf (Nagyfalu). A harctér nyugati részén egymással átellenben feküsznek Weixelbaum (Badafalva) a Rába bal- és Unter-Zaning (Alsó-Szölnök). E falvak mindegyike mintegy 30-40 házból állott. A völgyoldalakban itt-ott egyes majorok voltak láthatók. Kelet felé a jobb parton Szt.-Gotthárd kolostor és falu, a balparton a Lafnitz folyó zárta el, mely csak a körmendi úton volt áthidalva. Szt.-Gotthárd falunak a balparton levő része nyilt volt s ezt a franciák szállták meg; a jobbparti részt, melynek központjában a kastélyszerű zárda volt, palánk vette körül. Hogy a törökök e palánkot megszállták-e vagy sem, az nem bizonyos. – A völgy talpa különben sík s a mozgást csak annyiban korlátozta, hogy a törökök mozgásterét az eckersdorfi patak, a szövetségesekét a Wexelbaumtól keletre beömlő patak kétfelé választotta; továbbá, hogy a szövetségesek mozgásszabadsága a csak egy (rossz) híddal ellátott Lafnitz folyó által gátolva volt. – A visszavonulás vonala mindkét félnél kedvezőtlen irányú volt és pedig a szövetségeseknél a balszárny mögött, a Lafnitz völgyében Fürstenfeld felé, a törököknél a jobbszárny meghosszabbításában Zalaegerszeg felé.
Montecuccoli id. m. II, 80.: „L'acqua non piu di dieci in dodici passi larga con tortuoso corso formava un angolo verso lui, rientrante ed avantagiosa.”
Számerő; felállítás. A szövetséges hadak számerejére nézve két elütő adatunk van. A régebbi osztrák forrás (Rintelen id. m. II, 258.) azt mondja, hogy a szövetséges sereg, dacára a beérkezett segélyhadaknak, nem volt több mint a Muránál s a betegségek, szökések stb. folytán 30.000 főre olvadt le. A legújabb osztrák kiadvány (Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III, 50.) azonban a szövetséges hadak számerejét Szt.-Gotthárdnál 60.000 főre teszi. Hogy az előbbi a fölötte csekély létszámot csakis azért veszi, hogy Montecuccoli és a szövetséges sereg győzelmét minél inkább magasztalhassa, több mint bizonyos. Hiszen a Muránál magának a császári seregnek egyedül – Hohenlohe német és Zrínyi horvát csapatai nélkül – 30.000 embere volt s később annyival szaporodott, amennyi a Mura-vonalnál visszamaradt. Ehhez hozzászámítandó még a birodalmi hadsereg és a francia haderő, melyek száma együtt – bár pontosan meg nem állapítható – jóval nagyobb volt mint a császári seregé.* – Ha tehát még oly jelentékeny százalékot számítunk is a létszámapadásra, mégis bizonyos, hogy Montecuccoli Szt.-Gotthárdnál legalább 60.000 fővel rendelkezett s így az osztrák újabb adat igazabb. – A török hadsereg létszámát ugyanazon osztrák mű 130.000 főre s még ennél többre teszi; megjegyzi azonban, hogy a szövetséges fővezérlet maga is csak 60.000-re tette a török hadsereg harcoló állományát.* Ez adat való is; a török forrásokból a hadsereg létszámát meg nem tudhatjuk; mindazonáltal a Zrínyivár előtti létszám és az erősbítések egybevetéséből bizonyos, hogy a sereg 130.000 fő vagy még több ugyan nem volt, de a 100.000 főt megközelítette; mivel pedig a török seregekben abban az időben a nem-harcolók száma mindig 40-50% szokott lenni, a török hadsereg számereje 60.000 fővel helyesen vétetik föl. – Az ellenfelek számerejében tehát jelentékeny külömbség nem volt. A szövetséges hadak mindazonáltal előnyben voltak nagyszámú és igen jó lovasságukkal, míg a törökök lovassága általában könnyű volt s helyét úgy a császári, mint a francia lovassággal szemben alig állhatta meg. A gyalogság úgy a császáriaknál, mint a franciáknál kitűnő volt, a német birodalmi hadaknál azonban fölötte gyenge.* A török gyalogság javát – mint mindig – a janicsárok alkották.
Rintelen id. m. III, 4.: „Im Plane (XVI/25. számú melléklet) erscheint das Lager der kaiserlichen Armee in gleicher Ausdehnung mit dem der beiden andern. Die kaiserlichen Truppen machten aber demungeachtet nicht ein Drittheil des Heeres aus; sie hatten jedoch fast noch einmal so viel Kavallerie, als die Reichstruppen und Franzosen zusammengenommen, dagegen aber nicht ein Drittheil so viel Infanterie; welcher Umstand ihrem Lager eine verhältnissmässig grössere Ausdehnung gegeben haben mag, um so mehr, da reglementmässig jedem Reiter ein Knecht als Pferdewärter gebührte.”
Rintelen id. m. III, 3.: „Die Stärke der Osmanen ist in keinem der offiziellen Berichte genau bezeichnet. Ihre Anzahl wird auf 130.000 Mann, und darüber angegeben; bei dem christlichen Heere glaubte man aber, dass sich unter diesen nur 60.000 Mann wirklicher Streiter befänden, der Überrest unnützes Gesindel Sey.” – Zinkeisen id. m. IV, 930. old. Brusoni id. m. 116. alapján: „Der Renegat Da Gallo gibt die Stärke desosmanischen Heeres mit nur 45.000 M. Kerntruppen, 100 Feldstücken und 12 Belagerungsgeschützen an.”
Egy névtelen francia pap feljegyzése szerint (Kropf Lajos, Franczia adatok az 1664. évi szent-gotthárdi csatához. A Monumenta Hungariae Historica. Magyar Történeti Emlékek. I. osztály: Okmánytárak. 5. köt. nyomán. Hadt. Közl. 1915. évf. 335.): „A törökök visszaverése után a francia lovasság a körmendi hidtól visszatért a szent-gotthárdi táborba. Velük jött el a német lovasság is, mely ép oly kitűnő volt, mint amilyen silány volt a gyalogságuk; ezek szegény nyomorultak, a hosszú böjttől és ínségtől nagyon lesoványodtak s kevés számba mentek, összehasonlítva őket a francia gyalogokkal, akik a 400 mérföldnyi út ellenére is oly friss színben voltak, mint ha valamely közeli jó helyőrségből kerültek volna a harctérre.”
A szövetséges hadak eredeti felállítása a XVI/25. és XVI/26. számú melléklet szerint a magaslat lábánál volt. A felállításban illetve csatarendben a július 30-iki sorrend továbbra is megmaradt s így a jobb szárnyon a császári, a középen a német birodalmi, a bal szárnyon a francia hadak állottak. A Hohenlohe vezényelte külön német hadtest* a német birodalmi és a francia sereg közt állott és a balszárny kötelékébe tartozott.
Ez maradványa volt ama német hadtestnek, mely Zrinyi Miklós téli hadjáratában is részt vett; létszáma ugyan a kanizsai és muramelléki hadjárat után erősen megapadt, de később némi pótlásokat kapott; a csatában tagozását gyöngesége dacára megtartotta s 45 gyalog és 12 lovas századdal szerepel. A német források Hohenlohe hadtestét „Allierte Reichs-Armee”-nak nevezik, míg Badeni őrgróf serege „Kreis-Reichs-Armee” néven fordul elő.
A csapatok részletes harcfelállítását a XVI/26. számú melléklet mutatja.* E szerint állott: a császári hadsereg 74 gyalog, 63 vértes, 20 dragonyos századból és ismeretlen számú lövegekből; a birodalmi hadsereg 35 gyalog és 18 lovas századból; Hohenlohe hadteste 45 gyalog és 12 lovas századból; a francia hadsereg 80 gyalog és 40 lovas századból. A szövetséges hadak összes ereje tehát (harcászati tagozat szerint) 234 gyalog, 133 lovas és 20 dragonyos századból állott. A seregek közül a császári és a francia volt a legerősebb, Hohenlohe hadteste létszám tekintetében a leggyöngébb.
Lásd az ahhoz tartozó alábbi magyarázatot is, mely egyúttal a hadrendet is tartalmazza. Theatrum Europaeum. IX, 1206.: K = Kayserliche, C. R. = Creyss-Reichs, A. F .= Alliirte Franz, A. R = Alliirte Reichs-Völcker. – A. Bedeutet die Kayserliche Armee, unter des Herrn Gen. Feldm. Graf Reymunds von Montecuccoli. B. Reichs-Kreyss-Armee, unter des Herrn Marckgraf Leopolds von Baden, als Reichs-Feldm. C. Königl. Franz. Wie auch Chur- und Fürstl. Alliirte Reichs-Armee, under des Hn. Gen. Lieutenants Graf Wolffgang Julii von Hohenlohe. D. Ankommende Ungarische Reiterey unter den Hn. Grafen Nadasdi, Budiani und Esterhasi. E. Das gantze Türckische Lager. F. Die Türkische Avantguarde. G. Der Türcken Haupt-Armee unter dem Grossvezier. H. Die Janitscharen und Albanerer. I. Montecuculis Hauptquartier. K. Der Kayserl. Armee Lager. L. Montecuculis Hauptquartier. M. Hohenlohes Hauptquart. N. Das Retrenchement, in Eyle auffgeworffen. – 1. Montecuccolis Zelt. 2. Des Pfalzgrafen von Sultzbach Zelt. 3. Baron Sparrs Zelt. 4. Kayserliche Artollerie und Munition. 5. Obr. Kuschenitzes Rgt. Kroaten von Comp. in 3. Squadr. 6. Obrist Görtzky Rgt. Tragoner von 10 Comp. in 2. Squadr. 7. Obrist Jaque Rgt. Tragoner von 10 Comp. in 2 Squadr. 8. Obrist Marquis Pio Rgt. zu Fuss von 10 in Bataillons. 9. Gen. Feldm. Montecuculi Rgt. zu Ross von 10 Comp. in 2 Squadr. 10. Marquis de la Frete 2. Comp. zu Ross in 1 Squadr. 11. Gen. Major Spicks Rgt. zu Fuss von 10 Comp. in 2. Bataillons. 12. Feldm. Lieut. Sporrcks Rgt. zu 10 Comp. in 3 Squadr. 13. Des Grafen von Nassau Rgt. zu Fuss von 10 Comp. in 1. Bat. 14. Des Baron Kielmannseck Rgt. zu Fuss von 10 Comp. in 1. Bat. 15. Herzogs von Lothringen Rgt. zu Ross von 10 Comp. in 3 Squadr. 16. Gen Feldm. Montecuculi Leib-Comp. in 1 Squadr. 17. Obr. Rappachs Rgt. zu Ross von 10 Comp. in 3 Squadr. 18. Tasso Rgt. zu Fuss von 10 Comp. in 2 Bat. 19. Schneidaus Rgt. zu Ross von 10 Comp. in 3 Squadr. 20. Sparrs Rgt. zu Fuss von 10 Comp. in 1 Bat. 21. Lacronische 4 Comp. zu Fuss in 1. Bat. 22. Schmiedisch Rgt. zu Ross von 10 Comp. in 3 Squadr. 23. Reichs-Feldm. von Baden Zelt. 24. Reichs-Gen. Lieut. Grafe Georg Friedrichs von Waldeck Zelt. 25. Reichs-Gen. Feldzeugmeister Grafe Fuggers Zelt. 26. Baron Buchers Zelt. 27. Markgraf Gustav Adops von Baden-Durlach Zelt. 28. Schwäbisch Rgt. zu Fuss unter Grafe Fuggern von 6 comp. in 1. Bat. 29. Bayrisch Rgt. zu Fuss unter Baron Buchern von 6 comp. in 1. Bat. 30. Fränkisch Rgt. zu Fuss unterm Obr. Pleitner von 6 Comp. in 1. Bat. 31. Niedersächsisch Rgt. zu Fuss unterm Obr. Enden von 6 Comp. in 1. Bat. 32. Westphälisch Rgt. zu Fuss unt. Obr. Lieut. Weyrich von Walpott von 5 Comp. in 1. Bat. 33. Würtenbergisch Rgt. zu Fuss unt. Pfalzgrafen von Birckenfeld von 6 comp. in 1. Bat. 34. Bayrisch Rgt. zu Ross unt. Obr. Nicola von 3. Comp. in 1 Squadr. 35. Niedersachsisch Rgt. zu Ross unter Obr. Lieut. Schack von 3 Comp. in 2 Squadr. 36. Westphälisch Rgt. zu Ross unter Obr. Post von 6 Comp. in 3. Squadr. 37. Fränkisch Rgt. zu Ross unt. Obr. Zobel von 6 Comp. in. 3 Squadr. 38. Des Gen. Lieut. Grafens von Hohenlohe Quartier. 39. Des Gen. Maj. Barons von der Leyen Quart. 40. Des Gen. Maj. Grafens Josias von Waldeck Quart. 41. Rechter Flügel des Teutschen Alliantz-Fussvolcks unter Baron von der Leyen; zusammen 25 Comp. 42. Lincker Flügel des Teutschen Alliantz-Fussvolcks unter Graf Josias von Waldeck; zusammen 20 comp. 43. 3 Comp. zu Pferde in 1 Squadr. 44. 3 Comp. zu Pferde in 1 Squadr. 45. 2 Schwedische Comp. zu Pferde. 46. 3 Comp. zu Pferde. 47. Obr. Rauchaupts Zelt. 48. 2 Frantzösische Rgter zu Fuss, Espaigny und Grantze a 10 Comp. in 1. Bat. 49. La Fertisch Rgt. zu Fuss von 20 Comp. in 1. Bat. Unterm Obr. Lieut. Mornas. 50. Tourainisch Rgt. zu Fuss von 20 Comp. in 1. Bat. Unterm Obr. Lieut. Fisica. 51. Piemontisch Rgt. von 20 Comp. unterm Obr. Marquis de Chavigny. 52. Gen. Lieut. Comte de Colignys Quart. 53. Comte de la Feuillade Zelt. 54. Mons. Podewitz Zelt. XX. de Beauvise Brigade von 3 Squadr. 55. de Chazeron Squadr. von 4 comp. 56. de Bussy Squadr. 57. de Beuvise Squadr. – Brigade de Fourneaux. 58. de S. Cierge Squadr. 59. de Calvo Squadr. 60. de Fourneaux Squadr. – Mons. de Grassion Brigade. 61. de Melin Squadr. 62. de Renel Squadr. 63. de Montauban Squadr. 64. de Gassion Squadr. 65. de Gassion-Brigade und Bataillon. 66. Mons. de Podwitz. 67. Graf de Colligny. 68. Mons. de Gassion. 69. de Fourneaux Brig. 70. la Ferte Rgt. zu Fuss. 71. Touraine Rgt. zu Fuss. 72. de Beauvise Brig. Zu Pferde. 73. Espaigne- und Gransé Rgt. zu Fuss. 74. Grafe de Feuillade. 75. Gen. Lieut. Grafe von Hohenlohes Angriff. 76. Flucht der Türcken, welche von Hohenlohe zurückgetriben. 77. Ein tiefer hohler Weg. 78. Reichs-Kreyss Rgt. zu Fuss. (33) an einem Graben und Hecken postiert. 79. Die Reichs-Kreyss-Rgter (30, 31) in Unordnung gebracht und gänzlich niedergemacht. 80. Die Reichs-Kreyss Rgter zu Fuss (28., 29., 23.), welche in Unordnung den Wald passiert sind und von den Türcken auch angefallen und in die Flucht gebracht und viel davon niedergemacht worden. 81. Die Reichs-Kreyss Rgter zu Ross (37., 36., 35., 34.), auf welche das flüchtige Fussvolck sich retiriret gehabt, die von demselbigen und den Türcken in Confusion gebracht worden. 82. Gen. Lieut. von Waldeck. 83. Pfalzgrafe von Sultzbach. 84. Kayserl. Squadr. (22) nehmen die Flucht. 85. Kayserl. Rgter zu Fuss (14., 15.), so von den Türcken am Walde angeriffen und fast gantz niedergemacht worden. 86. Flüchtige, die einen Theil des Christlichen Lagers plünderen. 87. Die Rgter (15., 19., 16.), so von den Kayserlichen die ihrige zu entsetzen am ersten angezogen. 88. Kayserl. Rgter zu Ross und Fuss (20., 21., 18., 17., 11.), Welche gleichfalls nach und nach im Anzuge sind. 89. Reichs-Feldm. Marckgraf von Baden. 90. Gen. Feldm. Grafe von Montecuculi. 91. Feldm. Sparr. 92. Gen. Baron. Sporck, welcher mit einer Parthey die Türckische Fouragirer und darbey gewesene Tartarn und Albaneser angetroffen und geschlagen. 93. Croaten, welche unter die Fouragirer lossgehen und sie anpacken. 94. Kayserl. Rgter (12., 13.), so mit dem General Sporck commandiret worden, und die Croaten entsetzen. 95. Kayserl. Tragoner Rgter (6.), so den Pass verwahren. 96. Kayserl. Wachten zu Fuss und zu Pferde an der Raab. 97. Der Reich-Kreyss-Armee Posten und Wachten zu fuss und zu Pferde an der Raab. 98. Der Alliirten Franzosen Armee Wachten zu Ross und zu Fuss an der Raab. 99. Das Kloster St. Gotthard, worinn sich das Piemontische Rgt. postiert gehabt. – a) Der von den Türcken geschehene Angrieff. b) Der Türcken Laufgräben längst dem Wasser. c) Türckische Stücke, deren 19 gewesen. d) Der Ort wo die Türcken den Raab-Flusspassiret. e) Wie die Türcken zu Ross und zu Fuss aus dem Lager auf den gedachten Pass zueylen. f) Der Tartarn und Albaneser samt den Türckischen Fouragirern Flucht. g) Des Grossvesirs Zelt. h) Des Bassa von Aleppo Zelt. i) Des Aly bassa Zelt. k) Des Janitscharen-Aga Zelt. l) Des Ibrahim Bassa Zelt. m) Des Cutschu Bassa Zelt. n) Des Caplan Bassa Zelt. o) Des Ismael Bassa Zelt. p) Eckelsdorffer-Bach, so das Türkische Lager theilet. q) Ein abgebranntes Dorff, Windischdorff genannt.
Tűzérséggel és lövőszerrel a szövetséges hadakat is a császárnak kellett volna ellátnia, az erre vonatkozó előkészületeket azonban oly hiányosan tették meg,* hogy e hadakhoz fölszerelt ütegek beoszthatók nem voltak. Így tehát tűzérséggel csupán a császári sereg volt ellátva.*
A francia hadsereget kísérő egyik pap ismételten összeszidja a császár minisztereit a hanyag gondoskodásért s többek között felemlíti, hogy az osztrákok „a francia csapatoknak oly golyókat adtak, amelyeket előbb meg kellett faragni, hogy betolhassák őket a puskák csövébe!” (Kropf Lajos id. m. 174.)
Rintelen id. m. III, 4.
A szövetséges hadsereg felállításánál a fővezér elsősorban és kizárólag a védő harc kivánalmait tartotta szem előtt, ehhez képest a Rába vonala, mint védővonal, a szövetséges hadak közt olykép osztatott fel, hogy minden sereg a Rába-vonal azon részét tartozik megvédelmezni, mely felállítása előtt fekszik. Így jutott az igen nagy fontosságú Rába-kanyarulat megvédelmezése a harcban legkevésbbé jártas és edzett birodalmi seregnek osztályrészül. Azonkívül az egyes seregrészeknek egymást a szükséghez képest támogatniok kellett.
Külön ki kell még emelni, hogy a sereg vonatát és málháját a fővezérlet nem rendelte hátra Fürstenfeld felé, hanem közvetlenül a csatavonal mögött hagyta meg.
A törökök a csata előtt a jobbparti emelkedéseken, az erdős részek közelében táboroztak s formaszerű csatarendbe való tagozódás mellőzésével négy főcsoportban indultak a harcba. E csoportok közül három az első harcvonalat, egy annak tartalékát képezte, az erő nagyobb része azonban harcba sem jutott.
Előkészületek a harcra. A puszta védekezés eszméjéhez szorosan ragaszkodó szövetséges fővezérletnél a harc előkészületei csupán abból állottak, hogy a figyelembe jövő Rába-vonalat egész hosszában figyelő őrsökkel látta el, melyek az átkelésre alkalmasnak vélt pontokon futólagos védőműveket emeltek. Hohenlohe azonkívül Magersdorf falut, a franciák pedig Szt. Gotthárd balparti részét megszállván, azt védelemre berendezték. A Rába-kanyarulat előtt álló birodalmi hadsereg azonban csupán figyelő őrsök kiállítására szorítkozott s védőművek készítésétől egészen eltekintett. Ennek később igen nagy hordereje lett, mert a törökök az átkelést ép e kanyarulatnál kezdték meg s mivel hozzá még az őrködés sem volt elég gondos, a törökök a szövetséges sereget a szó legszorosabb értelmében meglepték s ezáltal a legkínosabb s felette veszélyes helyzetbe hozták.
A nagyvezír ugyanis, miután az első átkelő kisérlet meghiusult, az átkelésnek komoly támadás útján való végrehajtását határozta el és az átkelésnek kierőszakolására messzemenő előkészületeket tett. Nevezetesen a Rába-kanyarulat központja előtt három – együtt mintegy 12-15 ágyúból álló – üteget állított fel. A kanyarulat keleti és nyugati ágánál a jobb parton nagy kiterjedésű sáncokat hányatott föl s azokat megszállatta. Az átkelésre alkalmas helyeket fölkerestette s oda, valamint a közbeeső cserjésekbe figyelő őrsöket állíttatott. Az est beálltával pedig a legnagyobb csendben a janicsárok néhány osztagát és más csapatokat is Mohamed pasa parancsnoksága alatt a Rábán átküldvén, általuk a balparton szintén sáncokat készíttetett,* melyek oltalma alatt az átkelés végrehajtandó volt. És mindez megtörténhetett anélkül, hogy azt a szemben levő németbirodalmi csapatok őrsei észrevették volna.* Ilyenformán természetes, hogy minderről a szövetséges fővezérlet sem nyert tudomást s így történhetett aztán, hogy midőn a törökök augusztus 1-én az átkelést tömegesen megkezdték, egyrészt a már kész és megszállt sáncokban oltalmat találtak, másrészt a szövetséges hadakat és azok fővezérletét a legteljesebb mértékben meglepték. Erről Montecuccoli emlékirataiban igen éles hangon nyilatkozik, mondván: „ez csak azért történhetett meg, mivel valaki (Waldeck grófra célozva), azt gondolván, hogy miután úgyis csatába bocsátkozni szándékozunk, védőművek készítését fölöslegesnek tartotta. A jó ember nem értette meg szándékunkat; igaz, hogy harcolni akartunk, de előnyös viszonyok közt, akkor amikor mi azt jónak látjuk, de nem sorsunkat a véletlenre és az ellenség akaratára bízva; nem értette meg, hogy az óvatosságot nem akartuk szem elől téveszteni, hogy jó rendben, nem pedig rendetlenségben és az ellenség által meglepetve akartuk a harcot megkezdeni. Pedig megleptek bennünket s e meglepetés zavarba ejtette embereinket s egy 7 óráig tartó, kegyetlen, véres és egyes mozzanataiban gyakran válságos harcot eredményezett.”
Rasid efendi (Thúry id. m. 519.): „Itt (t. i. az átkelésre kiszemelt helyen) a mieink gyorsan hidat vertek s a folyó túlsó partjának elfoglalása és megtartása végett egy csapat janicsár küldetett át tevékkel azon utasítással, hogy a túlsó részen sáncot ássanak.”
Rintelen id. m. III, 8.: „Der Grossvezier, der den Angriff beschlossen hatte, liess in der Nacht vom 31. Juli zum 1. August 3 Batterien, zusammen aus 15 Kanonen errichten, und mehrere Truppen in dem bezeichneten Bogen durch den Fluss setzen, welche sich hinter den Bäumen und in dem Gebüsche am linken Ufer versteckten und in der Stille längst dem Ufer Laufgräben zu ziehen anfingen. Die Vorposten der Reichstruppen, welche der Übereinkunft gemäss, diesen Theil des Flusses zu besetzen hatten, bewachten denselben so nachlässig, dass sie diese übergesetzten Feinde und den Batteriebau nicht bemerkten.”
„E nyilatkozatból – fűzi hozzá Rónai Horváth id. m. 629. – kitűnik, hogy Montecuccoli Waldeck grófot egyenesen avval gyanusítja, mintha az a fővezérletet a csatára kényszeríteni akarta volna. Hogy valóban volt-e ez Waldeck gróf szándéka, az ki nem deríthető; bár a huzavona ellen a július 29-iki hadi tanácsban kikelt, ily szándékot akkor nem nyilvánított s ez a csata után a münsteri érsekhez intézett leveleiből sem tünik ki.* Elvben ily szándék helytelen lett volna, mert az alparancsnoknak a fővezért soha és semmi körülmények közt kényszerhelyzetbe hozni nem szabad. A jelen esetben azonban, midőn Montecuccoli hosszas huzavonáival minden jobb gondolkodású katonát elkeserített és arra, amikor Montecuccoli „a harcot fölvenni jónak látja” minden valószínűség szerint örök időkig várhatott volna, Waldeck egy ily elhatározása – helyeselni ugyan nem – de megérteni tudnók… A dolog titka azonban az, hogy Montecuccoli mást beszélt, mint gondolt. Harcot akart ugyan, de nem döntő jellegűt, mely a hadjárat sorsát befejezi, hanem csak olyan olcsóbb diadalt, mint Körmendnél. Te-Deumot énekelni, díszlövést adni és győzelmi jelentést Bécsbe küldeni azért is lehetett volna s kevesebb fáradságba, kevesebb kockázatba kerül vala. Ha pedig ez többször sikerül, a török elmegy s Montecuccoli tovább manővrírozhat. Ezt a szándékot nem értette meg Waldeck s ezért ítéli el oly erősen a fővezér. Nem érdektelen végre a nyilatkozat, mint bizonyítvány arra nézve, hogy a csata létrejöttét csakis e meglepésnek köszöni; e nélkül Montecuccoli nem verekszik s elmúlik hadvezéri pályája anélkül, hogy valaha csatát vezetett volna. – Az őrködés dolgában Waldeck kétségtelenül vétett; de vétett maga Montecuccoli is. A hadsereg felállítási és harc-körletében egyetlen pont sem volt olyan alkalmas az átkelésre, mint az a török felé hajló kanyarulat. Montecuccolinak föl kellett ismerni, hogy ez az átkelés legvalószínűbb helye, annál is inkább, mert már 31-én e helyen a török tényleg átkelt; neki tehát a Rába-vonal e részére nem ép annyi, de tízszer annyi gondot kellett volna fordítani, mint a többi pontokra s annak őrzésére nemcsak a birodalmi sereg vezérét külön fölhívni, de őt külön utasítással kellett volna ellátni. Ha tehát a török a szövetséges hadakat meglepte, ezért a felelősséget nem háríthatja egyszerűen az alvezérre, hanem abban neki ugyanoly része van.”
Mindkét levelet lásd a Theatrum Europaeum, IX, 1218. és 1219. old.
A bevezető harc. A nagyvezír a Rábán való átkelést július 31-ike éjjelén a fentiek szerint előkészítvén, a szövetségesek fölött máris előnyt nyert, melyet nem késett kiaknázni. Augusztus 1-én korán reggel a török tűzérség megkezdte a tüzelést, még pedig nagyobb erővel Magersdorf ellen, nyilván azzal a célzattal, hogy a szövetségesek figyelme ide irányíttatván, a fő-átkelő ponttól elvonassék. Ugyanekkor egy erős, néhány ezer lovasból álló török csoport a Rábán fölfelé húzódott. Mindkét rendszabály elérte a célját. A birodalmi sereg vezérlete, valamint Hohenlohe is, figyelmüket Magersdorf felé fordították, Montecuccoli pedig, ki azt vélte, hogy a Rábán fölfelé húzódó ellenséges lovasság jobb oldalának megtámadását szándékolja, Spork altábornagyot 1.000 császári lovassal, valamint a dragonyosok és a horvátok egy részével szintén a Rábán fölfelé vonultatta.
Ezalatt a török csapatok a kanyarulat déli részénél s más helyeken is összegyülekeztek, hogy az átkelés mindjárt nagyobb erővel legyen megkezdhető.
Ez az átkelés reggel 6 órakor kezdődött, de egyelőre csak kisebb csoportokban, melyek egy a folyón átvetett keskeny pallót használtak. Ezek az osztagok úgylátszik csak Mohammed pasa erősbítésére voltak szánva, mert a tulajdonképpeni átkelés csak 9 órakor vette kezdetét.
E mozdulatokat leginkább Hohenlohe altábornagy figyelte meg, ki beteges lévén, sátra előtt, mely egy major mellett a magaslaton állott, tábori ágyon ült s nem is késett a birodalmi sereg parancsnokát, kinek körletében e mozdulatok végbementek, tett észleleteiről értesíteni.
Míg azonban a jelentések ide-oda küldöztettek, míg a seregrészeket fegyverbe szólították és azok csatasorba állottak, órák múltak el. Sőt még a figyelő őrsök is csak reggel 8 óra tájban kapták az első támogatást, de ez is elégtelen volt s a szövetségesek őrsvonala mindenütt hátrálni kényszerült. – Spork altábornagy a Rábán fölfelé vonuló török lovasság csekélyebb erejét s rendetlen menetét észrevevén, átkelt a Rábán, a török hadat megtámadta és szétverte s aztán sok zsákmányul ejtett tevével visszatért a táborba.
A csata első mozzanata. Reggel 9 órakor a törökök hozzáfogtak a tömeges átkeléshez. Iszmail boszniai pasa volt az első, aki nagyobb erővel átkelt, még pedig 3.000 szpáhival, kiknek mindegyike egy-egy janicsárt vett fel a lovára. Az átkelés a Rába-kanyarulat legdélibb pontjánál, az ütegeknél ment végbe;* a víz csak valamivel a kengyelen felül ért.* Az átkelés alatt a kanyarulatnál levő ütegek hevesen tüzeltek.
Lásd a XVI/26. számú mellékletet.
Rasid efendi (Thúry id. m. 519.): „Szent-Gotthárd palánkon felül egy órányira eső helyen nagy nehezen találtak végre átkelő helyet, melynek víze a kengyelen felül ért.”
Egyidejűleg az egész török hadsereg megmozdult és a magaslatok lábainál csoportokat alkotva, csatarendbe állott. Mihelyt a szpáhik partot értek, a janicsárokat leszállították és a birodalmi sereg őrs-csoportjait megrohanván, azokat táborhelyeik felé űzték. A janicsárok egyik része Magersdorf falut foglalta el és rögtön annak megerősítéséhez látott, a másik, részben a kanyarulatban már megkezdett sáncok folytatásába fogott, részben pedig Mohammed csapataival egyetemben a szpáhikat követve, támadólag nyomult előre.
A szövetséges hadak s kivált a birodalmi hadsereg e támadásra nem volt elkészülve; annak bekövetkezésekor még mindenki nyugodtan sátrában tartózkodott. E szerint a szövetséges sereg fényes nappal a szó legteljesebb értelmében meglepetett.* Ha már meglepő volt maga az átkelés, még meglepőbb volt a gyorsan bekövetkező támadás. A törökök támadó lökemét Waldeck gróf a Fugger gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt előreküldött sváb (28)* és bajor (29) gyalog ezredekkel kívánta fölfogni; mögötte következtek a frank (30) és szász (31) gyalog ezredek második harcvonalként s végre a württenbergi gyalog ezred (33). A lovasságot (34–37), általános tartalékviszonyban, maga Waldeck gróf szándékozott előrevezetni. – A gyors támogatásra felszóllított fővezér a császári seregből a Schmied lovas (22), valamint a Nassau (13) és Kielmansegg (14) gyalog ezredeket küldte a Rába kanyarulata felé.
Rintelen id. m. III. 11.: „Am hellen Tage wurde das verbündete Heer überfallen.”
A csapattestek után most és ezentúl is zárjelben levő számok a XVI/26. számú mellékleten feltüntetett számokat jelzik.
Fugger támadása kezdetben sikeres volt. Mihelyt a törökök a birodalmi ezredek előnyomulását észrevették, előbb megállottak, majd pedig megfordultak és hátrálni kezdtek. Fugger tábornok ekkor a Pleitner ezredes által vezetett frank gyalog ezredet is az első harcvonalba rendelte és a futamodó törököket széles arcvonallal üldözni kezdte. Ámde a törökök hátrálása csak csel volt, hogy a keresztények rendetlen üldözésre csábíttassanak. Adott jelre az egész török harcvonal egyszerre visszafordult és iszonyú ordítozással, melynek zaja a lövegek gyors tüzelése által még növeltetett, a legnagyobb mértékben meglepett és legnagyobb zavarba ejtett német csapatokra rohant. A birodalmi hadsereg elől levő ezredei, miután úgy Fugger tábornok, mint Pleitner ezredes holtan buktak le lovaikról, rendetlen futásban menekültek a harc színhelyéről, magukkal ragadva a hátsó vonalakban álló birodalmi gyalogságot is.
Ugyaníly szerencsétlen véget ért a birodalmi hadsereg jobb szárnyán előnyomuló császári csapatok támadása is; a törökök hirtelen visszafordulása őket is zavarba ejtette s előbb Schmied lovas ezrede, majd a Nassau- és Kielmansegg gyalog ezredek is megfordultak s a legnagyobb rendetlenségben hátrálva, a törökök által teljesen szétverettek. Nassau ezredes elesett, ezrede pedig majd teljesen megsemmisült; Schmied ezredes megsebesült, vértes ezrede szétszóratott.
E válságos pillanatban vezette elő Waldeck gróf altábornagy a birodalmi hadsereg egész lovasságát.* De ez is hiábavaló erőlködés volt. A vezér példáját a lovas századoknak csak egy része követte s így a támadás erőtlen lévén, visszaveretett, a századok nagyobb része pedig már a zűrzavar és a saját gyalogság futásának megpillantásakor visszafordult és a csatatérről elmenekült.
A XVI/26. számú mellékleten a Rába-kanyarulatban ez a harc van ábrázolva; a birodalmi csapatok 81. számmal, Waldeck gróf lovas rohama 82. számmal van jelölve; jobbra a 84. és 85. számok a császári csapatokat, elől a 79. és 80. számok a birodalmi futó gyalogságot jelzik.
Iszmail pasa rohama tehát fényes sikert aratott; a birodalmi hadsereg szét volt verve, a szövetséges hadak fölállítása közepén át volt törve és a száguldó szpáhik egész a birodalmi hadak málhájáig hatoltak elő. Ha csak a kanyarulatban tényleg jelen volt török csapatok követték volna a rohanó tömeget és magukat a szövetségesek belső szárnyaira vetik, a zavar fenn lett volna tartható addig, amíg az átkelőfélben levő tömegek oda érnek s a harcot végérvényesen eldöntik. De Iszmail pasa ereje a rohammal kimerült, annak folytatására friss csapatai nem voltak, s így a harcban rövid szünet állott be. Ez a szövetséges fővezérletnek időt engedett ellenintézkedések megtételére.
Második mozzanat. Hogy a szövetséges sereg fővezérlete a veszélyeztetett középnek oly könnyen segítséget nyújthatott, annak oka az volt, hogy a török hadak átkelő kísérleteket másutt nem tettek és a nagyvezír a keresztény szárnyhadak foglalkoztatását és lekötését is elmulasztotta. Ennek folytán a fővezér bátran elvonhatott a két szárnyról tetszés szerinti mennyiségben hadakat anélkül, hogy ezáltal magát nagyobb veszélynek tette volna ki. De a középen, a kanyarulatnál sem keltek át a török csapatok oly gyorsan és oly mennyiségben, hogy legalább itt lehetett volna Iszmail pasa kellő megsegítése által döntő eredményt elérni. Rasid efendi (Thúry id. m. 519.) ugyan azt mondja, hogy: „Amint a moszlim harcosok az ellenség vereségét látták,* harcvágytól égve, csapatonkint keltek át, ki lovon, ki tevén,” de ez úgy látszik, mind nem volt elég s azonkívül az átkelt tömeget előbb rendezni kellett s mielőtt egy újabb török támadás érvényesülhetett volna, már a német birodalmi csapatok is kiadós segítséget nyertek. Montecuccoli ugyanis a német birodalmi csapatok meghátrálását látva, kedvező fordulat előidézése céljából a császári seregből a La Corona (21), Spar (20) és Tasso (18) gyalog ezredeket, valamint a Lotringen (15) és Schneidau (19) lovas ezredeket rendelte a Rába-kanyarulathoz. Egyébként Montecuccoli a harcvonal közepén beállott krízisről és az általa tett rendelkezésekről emlékirataiban a következőket mondja: „Azon a ponton voltunk, hogy minden elvész. Ekkor valaki kétségbeesetten jött hozzám rejtett karddal, azt kiáltva, hogy a csapatok nem teljesítik kötelességüket s így visszavonhatatlanul minden veszve van. Én azt válaszoltam neki, hogy szerezze vissza bátorságát, hisz eddig még úgyszólván kardot sem vontunk, hogy a történteket előre láttuk és hogy minden jóra fordul; három császári gyalogezredet előrerendeltem” stb.
Vagyis Iszmail pasa győzelmes előnyomulását.
Ehhez Rónai Horváth id. m. 634. a következőket jegyzi meg: Montecuccoli tulajdonságaihoz tartozott, hogy az általa gyűlölt személyeket gyűlöletes színben föltüntetni, ellenben saját személyét kérkedőleg előtérbe tolni szerette. Mert ez a „valaki” ismét Waldeck gróf altábornagy, ki neki valószínűleg azt jelentette, hogy a birodalmi sereg pillanatnyilag harcképtelen s így a fővezéren áll, hogy segélyt rendeljen. Hogy azonban Waldeck gróf kétségbe esve jött volna hozzá s hogy mindent elveszettnek tartott, épúgy hihetetlen, mint az, hogy Montecuccoli a „történteket előre látta!” Kellett volna előre látnia, hogy a birodalmi újonc-sereg a törökök első heves rohamát ki nem állja, s gondoskodnia kellett volna, hogy annak támogatására kipróbált erők készen álljanak. De mivel mindez nem történt, a császári ezredek a pillanatnyi veszélyhez képest, s amint harcra elkészültek, vonattak e fontos pontra. Montecuccoli cselekményével bebizonyítja, hogy amit mondott, az nem áll, s az egész nem egyéb hiú kérkedésnél, hogy saját hadvezéri fenséges nyugalmát, mely a veszélyekkel szemben közönyös, kellő világításban tüntesse fel. – Az osztrák hadi történetírás* ki is aknázza Montecuccoli ez öndicsőítését, s áradozó szavakkal írja le a jelenetet. Csak az kár, hogy a jelenet hőse és leírója ugyanegy s így hitelt nem érdemlő személyiség; ha más szemtanu írná, szavunk nem lehetne; de mivel maga írja le, s mivel a kérkedés rossz tulajdonságát róla már több alkalommal beigazoltuk, az egésznek semmiféle értéket nem tulajdonítunk.”
Rintelen id. m. III, 11.
Én Rónai Horváth eme kritikáját kissé túlerősnek tartom. Montecuccolinak feltétlenül érdemül tudható be, hogy a birodalmi csapatok körében kitört pániknak tetemes segélycsapatok segítségül rendelése által tőle telhetőleg határt szabni igyekezett. Ha ő ezt meg nem teszi, a csata feltétlenül a keresztények nagy vereségével végződött volna.
A kanyarulatba rendelt császári ezredek a győzelemittasan előnyomuló Iszmail harccsoportot baloldalban, Hohenlohe altábornagy szintén előrevezetett csapatai jobboldalban megtámadván, a harc csakhamar álló jelleget öltött, mire a birodalmi sereg még harcban nem volt, vagy csak kevesebbet szenvedett csapatai is újból, még pedig a betegsége dacára lóra kapott Badeni őrgróf által, összegyűjtettek s aztán a tőlük két oldalt előretörő friss csapatokhoz csatlakozva, most már szintén támadólag nyomultak elő; Waldeck gróf e támadásnál a lovasság egy részét, a bajor és frank lovasokat, ismét személyesen vezette rohamra. E csapatoknak, nehéz küzdelem árán, melyben Lothringeni Károly herceg, később Buda visszahódítója magát lovas ezrede élén különösen kitüntette,* végre sikerült a törököket a Rába-kanyarulatba visszanyomni.
Rintelen id. m. III, 12.: „Der zwanzigjährige Prinz Karl von Lothringen gab an der Spitze seines Regiments ein Beispiel der Tapferkeit, und deutete auf seine künftige Grösse hin. Er erlegte mit eigener Faust den Anführer von der Leibwache des Grossveziers.”
Hohenlohe csapatai ez alkalommal visszafoglalták Magersdorfot, melyet a janicsárok makacsul védelmeztek, s inkább benneégtek a felgyújtott házakban, semhogy azokat az ellenségnek átengedték volna. „Csodálatos makacsság, mely megérdemli, hogy róla megemlékezzünk” – írja Montecuccoli. „Bizony csodálatos, teszi hozzá Rónai Horváth epésen, annak, ki azt meg nem érti!”
A keresztények által elért eredmény azonban csak ideiglenes volt. A török hadak a jobb partról most már nagyobb számban jöttek át; átkelt a janicsár aga és Kaplan pasa is,* és a visszavetett janicsárokat és szpáhikat fölvéve, a támadást megújították. A nagy erővel megindított lökem ismét megzavarta a szövetséges hadak egyensúlyát. Kitűnt, hogy a fővezér és Hohenlohe által hozott segély csak ép arra volt elégséges, hogy a törökök a Rába-kanyarulatba visszanyomassanak; mihelyt azonban a törökök újabb csapatokat vetettek a harc mérlegébe, a szövetséges sereg arcvonala ismét engedni, majd lassan, de következetesen hátrálni kezdett. Montecuccoli belátta, hogy ha a dolgot tovább folyni hagyja, az előbbi kedvezőtlen harchelyzet, vagyis a harcvonal áttörése ismét bekövetkezik. Harmadízben kellett tehát a szárnyakról csapatokat a középre vonni; nagy szerencse, hogy a török fővezér intézkedéseivel még mindig késett, a szövetségesek szárnyait semmikép sem nyugtalanította s így innen a közép felé még további erősbítéseket lehetett küldeni. A császári seregtől a Spikh (11) és Pio (8) gyalog- és a Rappach (17) lovas ezredet rendelte Montecuccoli a középre. Ámde most már a császári sereg 8 gyalogezredéből 5, 9 lovas ezredéből 4, az egész erőnek tehát több mint fele a középen volt alkalmazva s mégis biztosra volt vehető, hogy a török támadás megállítására ez az erő elégtelen. Montecuccoli ennélfogva Coligny francia parancsnokhoz küldött, hogy tőle a kölcsönös megállapodásokhoz képest segélyt sürgessen. Coligny készségesen megküldötte a kért segélyt, és pedig La Feuillade parancsnoksága alatt az Espagne és Granzé (48) gyalog ezredeket és Bauvaise lovas dandárát (55-57); nemsokára követte e csapatokat még Tourraine (50) és a Laferté (49) gyalog ezred is.
Rasid efendi (Thúry id. m. 519.).
Ehhez Rónai Horváth a következő megjegyzést fűzi: „Az osztrák források,* csupán Montecuccoli emlékirataira támaszkodva azt állítják, hogy Coligny a segélyt megadni vonakodott* s hogy összesen csak 1.000* gyalogost és 600 lovast küldött. A német igen körülményes források* Coligny ez első vonakodásáról mit sem tudnak s ez nem is valószínű, sőt a segélyt készségesen kellett neki megadnia, különben nem küldte volna fokozatosan majd egész gyalogságát oda, mert nála csak a Piemont-ezred maradt vissza. Rintelen, Die Feldzüge Montecuccolis etc. című mű különben tévesen Colignynak a harmadik mozzanatba eső vonakodását helyezi ide, ott pedig elhagyja; az osztrák író általában a német források adatait összezavarja Montecuccoliéival, de nem egyezteti azokat, bár az egyeztetés – a németek nagy körülményességénél fogva – nem nehéz.”
Ez alatt Rintelen id. m. értendő.
Lásd Rintelen id. m. III, 13.
Rintelen 1.000-1.200 gyalogost említ.
Ez alatt a Theatrum Europaeum és Ortelius értendő.
A franciákon kívül a Hohenlohe-hadtesttől is érkeztek erősbítések. „Montecuccoli – írja Rónai Horváth – a megérkezett csapatokkal úgy látszik a harcot csak megállítani akarta, s ezért az ezredeket megfelelő felállításban – a franciákat Magersdorf helység mellett – egyelőre készenlétbe helyezte. A francia csapatok azonban, kivált Bauvaise lovas dandára, nem birta az ellenséget ily közelről tétlenül nézni s parancs nélkül rohamot intézett.* Az elöl levő török feloszlott csapatokat e roham ugyan visszavetette,* de midőn a dandár a törökök tömegeibe ütközött, támadása megtörött s a dandár visszafordulni volt kénytelen. A roham annyit használt, hogy a franciák példájára a többi csapatok is előnyomultak s a török hadak lassan visszanyomattak; a franciáknak a roham elég veszteségeket okozott; a sebesültek közt volt egy ezredes, továbbá Villeroy őrgróf, De Sery gróf, Rochefort és Gennach őrgrófok.
Rónai Horváth itt megint szándékosan, de indokolatlanul üt egyet Montecuccolin; a franciák készenlétbehelyezését az említett helységnél ugyanis nem Montecuccoli, hanem Hohenlohe és Waldeck rendelte el, míg ő csak a császári hadak készenlétbe helyezése iránt intézkedett. Theatrum Europaeum, IX, 1202: „Indem kamen von dem Kön. Französ. Gen. Lieut. Hn. Grafen de Coligny, der Mons. de Beauvise, Obr. Mit seiner Brigade von 3 starcken Schwadr. oder 12 Comp. zu Pferde, wie auch das Granseische und Espaignische Reg. Zu Fusse an, welche beide Reg. der Hr. Grafe von Hohenlohe nebenst dem Hn. Gn. Wachtm. von Waldeck vor das Dorf an eine Hecke und kleinen Graben, die Reuterey aber an den Busch postirte. Weil nun diese den Feind nicht lange so nahe vor der Nase sehen konten, giengen sie, ohe Ordre auf denselben loss.”
Amikor a franciák hajporos parókáikkal előretörtek, a törökök, s maga a nagyvezír is, állítólag csodálkozva kiáltott volna fel, hogy: „mit is akarnak itt ezek a leányok”, de a női személyeknek vélt, furcsa külsővel biró egyének „allons, allons! tuez, tuez!” kiáltásaikkal és ezt követő hatalmas dárdacsapásaikkal csakhamar bebizonyították, hogy ruháik és parókáik alatt nemcsak férfiak, hanem igazi hősök szíve dobog. (Vigneau, Etat présent de l'Empire Ottom., 117.)
A szövetséges hadak együttes erőlködései folytán a törökök a Rába-kanyarulatban azon vonalig nyomattak vissza, hol a janicsárok és Mohammed pasa sáncai voltak. Most aztán a mozdulat mindkét részén megszűnt és a küzdelem álló tűzharcá változott át. Ez az újabb szünet déli 12 óráig tartott. A csapatok helyzetét ezen szünet alatt a XVI/25. számú melléklet mutatja.
Harmadik mozzanat. A szünet alatt történt dolgok az egész csata legérdekesebb részét képezik. Ezeket Montecuccoli emlékirataiban következőleg adja elő: „Miután részint személyesen, részint mások által végrehajtott kémszemlékből a helyzetről és annak előnyeiről, valamint az ellenséges csapatok elosztásáról meggyőződtem, a többi vezérekkel egyetértőleg támadásra határoztam el magamat, annál is inkább, mert észrevettem, hogy némelyek távozni akarnak, hogy többen a csatateret már el is hagyták, míg mások málháikat csomagoltatták hasonló szándékkal; én ekkor kijelentettem nekik, hogy nincs más út menekülésünkre, mint amit bátorságunk mutat s amit karunk nyit; hogy az ellenséget teljes erővel meg kell támadnunk, hogy őt a végső erőmegfeszítéssel is el kell űznünk, s ha célunkat el nem is érjük, helyünket erősen meg kell állanunk, s magunkat vagy borostyánnal vagy cyprussal kell megkoszorúznunk, hogy a diadalt vagy a sírt kell megtalálnunk, vagy győznünk kell vagy meghalnunk!”
Ehhez Rónai Horváth a következő megjegyzéseket fűzi: „E jelenet még sokkal fenségesebb mint az, melyről a második mozzanatban megemlékeztünk; méltó a legnagyobb festő ecsetére; a vezértársak félelemtől eltorzított arcú, görnyedt alakjai közt, kik mögött a málhákat csomagoló szolgák sürgölődnek, kiemelkedik a fővezér magas alakja, ki tábornagyi pálcáját az ellenség felé emelve, átszellemült arccal történeti nevezetességű szavakat mond, magas lélek sugalta fenséges szónoklatot tart. – Gyönyörű – de nem hű, nem igaz! Mert e jelenet is csupán hősének képzeletében született meg, utólagosan, midőn emlékiratainak írása közben a görög és római nagy hősök emlékét fölidézte, midőn saját tetteinek, hadvezéri dicsőségének megörökítésére, saját énjének fölmagasztalására commentárjait megírta. Mondanunk sem kell, hogy az osztrák történetírás,* mely a csatát csupán Montecuccoli jelentései és emlékiratai alapján dolgozta föl, a szóbanforgó jelenetet – bár annak leírása a szerző önmagasztalása folytán méltán gyanút kelthetett – történetileg igaznak veszi, s mivel igen szép, a dolognak más források által való beigazolását nem keresi; ha pedig véletlenül reá talált – azokat agyonhallgatja. Hogyne, hisz ha e szépen rendezett szinpadi jelenet kimaradna, a leírás leghatásosabb részei elvesznek vala s az érzelmekben erősen dolgozó író ezeket magába fojtani lett vona kénytelen. Die Feldzüge Montecuccolis etc. III, 8, 14, 19–21. lap. A Kriegschronik rövid, de tárgyilagosabb leírása e jelenetet nem említi föl s jogosan véljük, hogy nem is hiszi. – Az egykorú történetírás e jelenetről nem tud semmit, sőt a dolgot egészen máskép adja elő. Nem hogy Montecuccoli élesztette volna vezértársainak bátorságát, buzdította volna őket kitartásra, s tüzelte volna őket az élet-halál harcra, de sőt ő volt az, ki a harcot félbeszakítani akarta, sáncot vonni a török és a császári sereg közt s magát másnap e sánc mögött védelmezni”. A tábornokok ekkor – mondják az egykorú német források* - haditanácsba gyülekeztek össze, megfontolandó, mi a további teendő. Montecuccoli császári tábornagy úgy vélte, hogy az ellenség ellenében magunkat egy erődített szakasz (sánc-vonal) által kellene biztosítani, az éjjelen át ezen dolgozni s másnap e mögött állást venni; mert a gyalogság állapotánál fogva jogosan lehet attól tartani, hogy ha a támadás nem sikerül, a baj sokkal nagyobb lesz.” Íme mivé zsugorodik össze a fenséges jelenet, a szemtanúk előadása nyomán írt egykorú hadi jelentésben. – A haditanács további folyamán Hohenlohe lépett föl a fővezér e terve ellen, indokolva a támadást leginkább azáltal, hogy meggyőződése, miszerint ha a döntés most be nem következik, az éj folyamán a sötétség leple alatt a sereg fele megszökik. Egyúttal ajánlja, hogy a végrehajtandó főtámadásnál az első harcvonalba a francia csapatok állíttassanak, melyek eddig még aránylag legkevesebbet szenvedtek. Ez ellen azonban Coligny szólalt fel, először mert a feladat nem őt, hanem a megegyezés szerint a birodalmi sereget illeti, másodszor pedig azért, mert serege, kivált pedig a lovassága a francia nemesség javából állván, a király lelkére kötötte, hogy e sereget kockára ne tegye. Végre abban történt megegyezés, hogy az első harcvonal a császári, a német és a francia csapatokból közösen alakíttatik meg, s a támadás nyomban végrehajtatik. – A támadás tehát nem Montecuccoli elhatározása, hanem a hadi tanácsé, s ő kénytelen volt belenyugodni, átlátva Hohenlohe nagyon is fontos okait, melyek valóságában alig kételkedhetett. Hohenlohet ajánlatánál nem a vakmerőség vezérelte, hisz a korábbiakból, legkivált pedig a kanizsai hadjáratból tudjuk, hogy ő a nagy és merész vállalkozások embere nem volt; de vezette a mélyebb belátás, a biztos tudat, hogy a szövetséges sereg sokkal messzebbre ment, semhogy most meghátráljon, vezette a seregek ismerete, jól tudva, hogy a katonák nagy része csak alkalomra vár, hogy a csatateret tömegesen odahagyja, végre pedig vezette az önfentartási ösztön, mély meggyőződéssel jelentvén ki, ha az ellenséget jelenleg elfoglalt állásában az éjen át meghagyjuk, holnap egyikünk feje sem lesz törzsökén, hanem valamelyik török tarisznyájában.”*
Értsd alatta Rintelen tanulmányát.
Theatrum Europaeum, IX, 1203. és Ortelius redivivus II, 340–341. lap.
Theatrum Europaeum, IX, 1204.
„Hogy mennyire igaza volt Hohenlohenak, azt a legközelebbi félóra nagyon is hathatósan bebizonyitotta. Míg ugyanis a szövetséges fővezérek a csata kellő közepén hadi tanácsot tartottak s egymással vitatkoztak, Köprülizáde Achmed nagyvezír nem tanácskozott, hanem cselekedett. Mintha az eddigi hibát, hogy t. i. a középen előnyomuló csapatokat kellő támogatás nélkül, a szövetséges sereg szárnyait pedig nyugalomban hagyta, egyszerre belátta volna, egy nagyszabású, igen szép harcászati műveletbe fog, melynek azonban egy roppant nagy hibája volt: hogy egy-két órával megkésett. A török fővezérnek a csoportosításból könnyen kivehető eszméje azt volt, hogy kettős átkarolás mellett, harcászati áttörést kisérel meg. Az intézkedések, melyeket e szándék végrehajtására tett, a következők:* Négy lovas tömegből álló hadtest a Rábán fölfelé húzódva, egész Weixelbaumig hatolt fel s e faluval szemben, tehát a császáriak jobb szárnya irányában a Rábán való átkelést megkezdte. Egy ötödik oszlop a Rábán még tovább ment fölfelé, nyilván azon szándékkal, hogy a Rábán szintén átkelve, a császáriak oldalába támadjon. Három lovas tömeg a Rábán lefelé vonult s az átkelést a franciák balszárnyával szemben volt végrehajtandó. A kanyarulaton belül a Rába balpartján szintén három nagy és mély lovas tömeg alakult, míg további hat oszlop a jobb parton az átkelésre készen állott s azt azonnal megkezdendő volt, mihelyt az előbbiek támadó előnyomulással tért nyitnak. Mind e tömegek előnyomulása kevéssel déli 12 óra után kezdődött.
„Montecuccoli a legnagyobb veszélyt a saját (császári) seregénél látta, s mindenekelőtt ennek elhárításáról gondoskodott. E végből Sporck altábornagyot a Sporck- és Montecuccoli vértes ezredekkel, a dragonyosokkal és a horvátokkal Weixelbaum felé küldötte. Sporck akkor érkezett Weixelbaumhoz, midőn a török lovas tömegek egyike a Rábán már átkelt; a derék lovas vezér két vértes ezredét gyors elhatározással a már átkelt török lovasság ellen vezette,* míg a tovább fölfelé húzódó oszlop elűzését a dragonyosokra és a horvátokra bízta. – Mindkét vállalat sikerült. A Sporck által hevesen megtámadt török lovasság csak csekély ellenállást fejtett ki és visszafordult a Rába felé, magával ragadván az átkelőfélben levő másik két oszlopot is. Sporck ekkor néhány löveget állítván a partra, a törökök Alsó-Zsaning felé visszahúzódtak. A horvátok és dragonyosok szintén sikerrel gátolták meg az ötödik török oszlop átkelését. – A szövetségesek bal szárnya ellen támadó oszlopok az átkeléshez nem is jutottak, mivel azt a francia csapatok, a Piemont gyalog ezred és a Cassion lovas dandár, heves tüzelése állanóan meggátolta.*
Hammer-Purgstall id. m. III, 560: „Der General der Reiterey, Johann von Sporck, des Lesens und Schreibens nicth kundig, aber an Heldenmuth dem Homerischen Ajax nicht ungleich, war sich mit entblösstem Haupte auf die Erde, und bethete laut: „Allmächtiger Generalissimus dort oben, willst tu uns, deinen christgläubigen Kindrn, heute nicht helfen, so hilf doch wenigstens den türkenhunden nicht, und du sollst deinen Spass sehen.” (Johan Graf von Sporck. Oest. Milit. Zeitschrift, 1820. évf. VII, 211.).
Az ismeretlen francia pap feljegyzése (Kropf id. m. 343): „Ameddig az ütközetet szemléltem, addig úgy láttam, hogy mindenki kiszemelte áldozatát s azután a legnagyobb nyugodtsággal agyonlőtte azt.”
„Míg ezek a szárnyakon történtek, a középen végbement a döntő küzdelem. A szövetségesek a törökök újabb támadó előkészületeiről szóló első hírre csatarendbe állottak, hogy az ellenség támadását előnyomulásukkal megelőzzék. Az új csatarend következőleg nézett ki:* Jobbszárny: a császári hadseregtől a Lothringen (15), Schmied (22) és La Frite (10) lovas, a Spikh (11) gyalog, Schneidau (19) lovas, Pio (8) gyalog, Rapach (17) lovas, Tasso (18) és La Corona (21) gyalog ezredek. Közép: a német birodalmi seregtől a szász gyalog (31), a westfáli (36) és bajor (34) lovas, a württembergi (33) gyalog, végre a frank lovas ezred (37); ezek mellett Hohenlohe lovas és gyalog csapatai (42–46). Balszárny: a francia csapatok La Feullade parancsnoksága alatt a Fourneaux lovas dandár (58, 59, 60), az Espagne, Granzé (48) és Laferté (49) gyalog ezredek, a Bauvaise lovas dandár (55–57) és a Tourraine gyalog ezred (50). – Az ezredek nagyobb része két harcvonalba lévén tagozódva, a támadólag előnyomuló első harcvonalnak megfelelő tartaléka volt. A támadás félhold alakban,* vagyis előretolt szárnyakkal és általános csataordítással ment végbe, amit a kersztények a török hadak megfélemlítésére viszonzáskép alkalmaztak.
Lásd a d. u. 3 órai helyzetet a XVI/24. számú mellékleten.
Hammer-Purgstall id. m. III, 560.: „Die ganze Schlachtordung, im halben Monde gekrümmt, greift zugleich die Fahnen des Halbmondes an, und jagt sie vor sich in den Halbmond, welcher die Krümmung des Flusses bildet.”
A rohamot délután 3 óra után a megszégyenült birodalmi csapatok kezdték meg Waldeck gróf altábornagy vezetése alatt, de ezeket csakhamar túlszárnyalták a franciák, kik a vitéz La Feuillade által vezetve, halált megvető bátorsággal rontottak a törökökre s azok csapatait tüstént hátrálásra bírták.
A három mély török lovassági tömeg nem bírt a heves rohamnak ellenállni s jobb oldalában a franciák, bal oldalában a császári csapatok által nyomva, csakhamar a legnagyobb rendetlenségben futott vissza, mely rövid idő mulva kétségbeesett meneküléssé változott át. A Rába megtelt a menekülő lovasok és gyalogosok ezreivel, kik egymást gátolva az átgázolásban, vagy örvényes helyekre jutva, csak csekély számban menekülhettek a tulsó partra.* A jobb parti oszlopok az általános hátrálás láttára szintén megfordultak és a magaslatokra vonultak vissza. Miután pedig a szövetségesek a Rába partjához érve a túloldalra heves tüzelést fejtettek ki, a török tűzérség is kénytelen volt, lövegeit cserben hagyva, elmenekülni.* Később a folyón átkelt egyes emberek a lövegek közül hármat beszögeztek, a többieket pedig a Rábába vetették.* Ezek közül néhányat a következő napokban kiemeltek és a császári tűzérséghez osztották be őket.
Az említett francia pap följegyzése (Kropf id. m. 343.): „Nagy zavar támadt a pogányok között. Súlyos ruházatuk nagyon megnehezítette az úszást; azokat pedig, akik úszni tudtak, az úszni nem tudók fojtották a vízbe. Sokan ugyan elérték a túlsó partot, de nem tudták megmászni a partot, mert igen meredek volt, vagy pedig a francia lövészek lőtték le őket.” – Majd alább a 348. oldalon: „Augusztus 4-én azt hittük, hogy a törökök ismét támadni akarnak. A támadás azonban nem következett be, mert a törökök a hegyek mentén elvonultak. Ez bennünket franciákat arra indított, hogy a vízbe fúlt törököket kihalásszuk és megmotozzuk. Ez meg is történt, sok jó dolgot találtunk, különösen azokban a zsebecskékben (pochettes sous les aisselles), amelyeket, mint a kapucinusok, a hónuk alatt viseltek, s amelyekben sok arany- és ezüstpénzt találtunk; néhány nagyobb rangú kabátújja pedig teli volt francia 5 sólos Louis-darabokkal.”
Hammer-Purgstall id. m. III, 561.: „Bis vier Uhr Nachmittags dauerte das Gemetzel; dreyssigtausend Reiter, welche jenseits des Ufers ruhige Zuschauer geblieben, ergriffen die Flucht, und liessen sogar die 15 Kanonen zurück; diese und 40 Fahnen waren die Trophäen.”
Az ismeretlen francia pap feljegyzése (Kropf id. m. 345.): „A törökök eltakarodása után a szövetséges seregekből néhány katona, még pedig a tisztjeik bíztatására és néhány louis d'or-ért, átúszott a Rábán és leszerelte a török ágyúkat, nevezetesen a talpakat a vízbe dobták, az ágyúcsöveket pedig a földön heverten otthagyták.”
A csata ilyenformán délután 4 és 5 óra között a szövetséges hadak teljes győzelmével végződött.
A nagyvezír még rendelkezésre álló, harcba nem került 30.000 lovasával a Rába jobb partjáról tétlenül nézte a túlsó parton végbemenő nagy katasztrófát, s aztán serege maradványaival régi táborhelyeire vonult vissza.
Úgy Montecuccoli, mint a német források elég bőbeszédűek a törökök veszteségeinek és az ejtett zsákmány fölsorolásában, anélkül azonban, hogy csak egyetlen pozitív számadatot nyújtanának. Mind csak általános leírásokat, hozzávetőleges számadatokat említenek, melyek még később sem nyertek, hiteles forrásokból, megfelelő kiegészítést. A veszteségek fölsorolása, ami t. i. az ellenség veszteségeit illeti, a szokásos nagyítással történik, míg a források mindegyike fontos és szükséges dolognak tartja, hogy a saját veszteségét minél kisebbre tegye. Így a törökök veszteségét Montecuccoli a császárhoz intézett első jelentésében 6.000-re, a később kiadott emlékiratokban 16.000-re teszi. Az osztrák források egyike* 14.000, a másik (az újabb és tárgyilagosabb)* 6.000 főt számít, de a vízbe fultak nélkül; a német források egyike* a veszteséget 8.000-re, a másik* 10.000-re teszi. Végre Rasid* naplója, a török forrás, az összes vesztséget 5–10.000 főnek mondja. – Miután úgy a török mint a többi források abban megegyeznek, hogy a Rába-kanyarulatnál körülbelül 10.000 ember kelt át, s hogy azok legnagyobb része odaveszett, s mivel Spork az általa levágott törököket maga sem becsüli többre 300 főnél, de sőt ha a kanyarulaton kívül elesetteket 5–600-ra tesszük is, e szám a vizen át megmenekültekénél bizonyára kisebb, s így a törököknek a szt.-gotthárdi csatában szenvedett veszteségét helyesen körülbelül 10.000 főben állapíthatjuk meg.
Rintelen id. m. III, 15.
Kriegs-Chronik, III, 52.: „Der Grossvesir, nun vollständig geschlagen, hatte, ganz abgesehen von den vielen, so in der Raab ersoffen.” 6.000 Mann, 40 Feldzeichen und 15 Geschütze eingebüsst.”
Teatrum Europ., IX, 1210.
Ortelius id. m. II, 343.
Thúry id. m. 519.
Nehezebb a szövetségesek veszteségeit megállapítani. Montecuccoli erről hallgat s csak odaveti, hogy sokan estek el és sebesültek meg: ép úgy nem említi a veszteséget az újabb osztrák mű (Kriegs-Chronik); a régebbi osztrák munka (Rintelen id. m. III, 17.) 1.500–2.000, a német források (Theatrum Europ., Ortelius) 1.800–2.000 főt emlegetnek, a törökök végre néhány ezer főről beszélnek. Mindezek összevetéséből a veszteség körülbelül 1.800–2.000 fő lenne, melyből azonban a legnagyobb rész a német birodalmi csapatokra esik.*
Bubics id. m. 79.: „Ez emlékezetes ütközetben török részről tízezernél több, a keresztények részéről vagy 3.000 ember esett el.”
Befejezésül Rónai Horváth id. m. 644. még a következő záró megjegyzéseket teszi: „A csata leírásánál észrevételeinket részben már megtettük, néhány megjegyzésünk azonban még van, s e helyett a csata lefolyását mégegyszer röviden átpillantjuk. – A szövetséges hadaknál föltűnik, hogy azok a csatát tulajdonkép minden előkészület nélkül fogadják el. A sereg még a július 30-iki csatarendben áll, málháját és vonatát közvetlen felállítása mögött tartja, s általában minden jel arra mutat, hogy a fővezérlet csak a körmendi átkelő kísérlet megújulását várja, komoly, döntő jellegű harcban azonban nem hisz. E körülmény, kapcsolatban a hiányos biztosító intézkedésekkel és a birodalmi seregnek e szolgálatban való felületességével, idézi elő, hogy a szövetséges sereg az ellenség által fényes nappal meglepetik s a fővezérlet tervszerű és öntudatos harcbavezetés helyett kapkodni kénytelen. A meglepő támadás a fölállítás közepét, tehát a birodalmi sereget éri, mely az első mozzanatban visszavettetik és csekély híjja, hogy ez az egész sereg teljes veréségét elő nem idézi. E miatt később a birodalmi vezérek Montecuccoli ellen a regensburgi birodalmi gyűlésen vádat emeltek, azt állítván, hogy a fővezér hibája volt a legveszedelmesebb pontra oly sereget állítani, mely újoncokból, harcban ki nem próbált csapatokból áll. Montecuccoli emlékírataiban ez ellen tudományosan védekezik, azt mondván: „ép, mert a leggyöngébb csapatok voltak, azért kellett őket a középre állítani; a csaták közönségesen a szárnyakon döntetnek el, a közép a legbiztosabb hely, mert legkönnyebben támogatható stb.” Elméletileg Montecuccolinak igaza van, a gyakorlatban csak akkor, ha a két sereg egyenlő, a harcra befolyást nem gyakorló terepen ütközik össze; de a Szt.-Gotthárdnál fönforgott viszonyokat tekintve, igaza nincs. A Rába-kanyarulat Szt.-Gotthárdnál a törököt az átkelésnek e ponton való végrehajtására kihívta; ez volt a legkedvezőbb pont s így az ellenségnek e ponton való átkelése és támadása már a csata előtt egész biztosan előrelátható volt. Nem volt tehát igazolt e helyre, melyen makacs küzdelem már azért is valószínű volt, mert az átkelt török csapatoknak a fejlődésre szükséges teret kierőszakolniok kellett, a leggyöngébb csapatokat állítani.
„A harc további lefolyásában hátrányos volt az, hogy a fővezér a megszorult birodalmi sereget mindig csak kisebb, tehát elégtelen erőkkel támogatta.* Montecuccoli ezt azzal igazolja, hogy a szárnyaktól erőt el nem vonhatott, mert ezek megtámadását valószínűnek tartotta. Ez ismét csak ragaszkodás az elmélethez; ha a fővezér mindjárt elégséges erőt küld, a támadás a szárnyak ellen be sem következik, mert az ellenség már a második mozzanatban vereséget szenved.* Elméletének helytelenségét különben igazolja a harmadik mozzanat, midőn a támadás a szárnyak ellen ép akkor következett be, midőn az erő túlnyomó része a középen harcolt, s e támadások mégis könnyen voltak visszautasíthatók.* A fővezér egyszerűen nem ismerte föl a helyzetet, hogy a főcselekmény színhelye csak a közép lehet, hol az ellenség tömegei állanak; itt kell a nagyobb erő és a támadó erélyes föllépés, míg a szárnyakon védő magatartás, az ellenség átkelésének meggátlása szükséges. A XVII. században más fővezérrel szemben ily követelések nem volnának fölhozhatók, mert a harcászat fejletlen, az áttörés mint harcművelet ismeretlen vala; de Montecuccoli tudós vezér volt, ki könyveket írt a hadművészetről, tőle meg lehetett volna követelni, hogy a harchelyzetet idejekorán fölismerje s e megismerés alapján helyesen rendelkezzék. – Midőn végre az erő helyesen a középen alkalmaztatik, a támadás teljes sikert idéz ugyan elő, ámde ez nem a hadvezéri bölcs megismerés kifolyása, henem kifolyása a kényszerhelyzetnek; Montecuccoli ugyanis még akkor is félrendszabályt, a döntés halasztására célzó intézkedést javasol, de vezértársai érzik, hogy Montecuccoli ajánlatát elfogadva, minden elvész s ezért sürgetik a döntő támadást, melynek kezdeményezését és dicsőségét Montecuccoli utólagosan magának foglalja le.
Ez éppen nem mondható, mert hiszen mindjárt első alkalommal Montecuccoli egy lovas és két gyalog ezredet, s midőn az elegendőnek nem mutatkozott, még három császári gyalog és két lovas ezredet, továbbá Hohenlohe 45 gyalog és 12 lovas századból álló összes csapatjait, majd még két gyalog és egy lovas ezredet rendelt a szárnyakról a középre, mely erőkhöz a franciák még négy gyalog ezrede és egy lovas dandára csatlakozott s végül a döntő küzdelemhez a császári hadseregből 5 lovas és 4 gyalog ezred, a német birodalmi hadseregből 3 lovas és 2 gyalog ezred, Hohenlohe hadtestét 45 gyalog és 12 lovas század, a franciák részéről pedig 2 lovas dandár és 4 gyalog ezred, tehát valóban igen tekintélyes erő rendeltetett ki. Többet ennél a bár eleinte véletlenül meg nem támadt, mire azonban számítani nem lehetett, s így mindvégig erősen veszélyeztetett szárnyakról a középre átvinni igazán nem volt tanácsos.
Ez mindenesetre csak olyasféle utólagos könnyed odavetett okoskodás.
Az ám, csakhogy ezek nem voltak komoly támadások, hanem inkább csak tüntetések.
„A török fővezérletnél dícséretre méltó, hogy a legkedvezőbb átkelő pontot fölismeri és jól föl is használja. De ha már a nagyvezír a döntő harcra el volt határozva, nem lett volna szabad az átkeléssel csak próbálkozni; mihelyt az első csapatok a túlparton ellenállásra nem találva kiterjeszkedtek, az átkelést szünetelés nélkül kellett volna folytatni, csapatot csapat után átvinni. Ha ez történik, az első sikeres támadás fenn nem akad, s a vállalatot fényes siker koronázza, dacára annak, hogy az ellenséges erőknek más pontokon való lekötése elmulasztatott. A nagyvezír később észreveszi a hibát és pótolni igyekszik – de már késő; a kedvező időpont, a kedvező alkalom elmúlt. – A török művelet, a kettős átkarolással kombinált áttörés igen szép lett volna ugyan, ha sikerül, de ez még akkor sem tekinthető tervszerűnek, hanem véletlennek, mely a fennforgó viszonyokból önként fejlődött.
„Hogy a magyarok a szent-gotthárdi csatában közreműködtek volna, arról se Montecuccoli emlékiratai, se a többi források említést nem tesznek. Hogy azonban jelen voltak, kitűnik a Theatrum Europaeum csataképéből (XVI/26. számú melléklet) és az ahhoz adott magyarázatból; a magyar lovasság e szerint Nádasdy, Batthány és Eszterházy vezérlete alatt a döntő küzdelem alatt érkezett meg a Lafnitz folyónál s ha ott volt, bizonyára közbe is vágott, mert a magyarok még kevésbbé nézhették közelről az ellenséget harc nélkül, mint a franciák.*
Nem tartom valószínűnek, hogy a magyarok magában a csatában tevékenyen tészt vettek volna. Az ő feladatuk és tevékenységük a döntés után következett volna erélyes üldözés formájában, csakhogy Montecuccoli ettől eltekintett. Fenti nézetem helyessége mellett szól a többször említett francia pap augusztus 3-iki, tehát már a csata befejezése utáni eseményeket tárgyaló, a mai szempontunkból egyébként is érdekes feljegyzése: „A mai napon – írja az említett pap – 6.000 magyar harcos csatlakozott hadseregünkhöz. Reggeli 10 órakor vonultak be táborunkba, nagyon szép rendben; mind jól megtermett és jól fölszerelt ember. Nem maradtak sokáig velünk; de a rövid idő ellenére is alkalmam volt főbb embereikkel beszédbe ereszkednem, különösen Budiani (Batthyányi) gróffal, aki e csapatokat vezérelte. A magyarok mind könnyen beszélik a latin nyelvet, amiért is a külföldi ember társaloghat velük. Elmondtam a grófnak a csata történetét; a gróf igen udvarias és őszinte ember volt. Elmondtam, hogy szeretve kivánjuk, hogy velünk lehessenek a csata napján, mert ők nem szöktek volna meg oly gyáván, mint a németek. A gróf nagyon sajnálta, hogy nem érkeztek meg idejekorán, mert a magyarok hozzá lévén szokva a folyók átúsztatásához, a Rábán túl is üldözőbe vehették volna a törököket… Mielőtt fölszedték sátorfájukat, táborunkba jöttek, hogy a katonáink által zsákmányolt különféle holmikat összevásárolják. A zsákmány kapóra jött nekik, mert majdnem úgy öltözködnek, mint a törökök, csakhogy nem viselnek turbánt. Ezt kivéve, nagyon hasonlítanak a törökökhöz. Fejükön prémmel szegett hosszúkás posztósüveget viselnek; ez az egyedüli, amiben a törököktől különböznek. Ugyanolyan lovakon ülnek, hasonló nyeregben; kantárjuk és csótárjuk van; a törökökkel hasonlóan ülnek a nyeregben, tudniillik igen rövid kengyellel, amiáltal lábszáraik rendkívül meghajlanak. Mindkét nemzetbeliek, a magyarok épúgy mint a törökök, egyformán fegyverzettek, t. i. van baltájuk, puskájuk és szablyájuk. Balkezükben vasból való kardvédőt, paizsot (brassard) viselnek (kis paizs), amelyet igen ügyesen használnak a törökökkel való harcban; e paizszsal védik meg nyakukat, fogják föl a szablyavágásokat, amelyet a törökök rendszeresen a testnek ezen részére mérnek. Ezt különben egy magyar úr (Vitnyédy István) beszélte el nekem, akivel később együtt utaztunk Bécsbe.” – Egyébként egyik magyar kútfőnk (Bubics id. m. 78.) tanusága szerint is a magyarok csak a csatát követő napon érkeztek a csata színhelyére: „Eszterházy Pál, kit Montecuccoli Körmendre küldött, hogy azt őrizzék, csak másnap, augusztus 2-án érkezett a csata színhelyére.”
„A szent-gotthárdi csatának az előadottakkal vége volt, de nem a hadjáratnak. Mert a csatát üldözés nem követte, az első csapást nem követte a második, harmadik stb.; Montecuccoli ez első győzelme az egyetlen is maradt; nem volt bevezetése egy dicső küzdelemnek, mely Magyarországot a török rabiga alól fölszabadítja, hanem csak ideiglenes befejezése volt egy huzavonával teljes, minden mozzanatában ingadozó hadjáratnak, melyre még további ingadozó manőverek, a szövetséges seregnek a török által ide-oda vonszolása következett, míg végre az egész hadműveletre a koronát a vasvári béke tette fel.”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}