3) A szent-gotthárdi csata 1664. augusztus 1-én.
A szent-gotthárdi csata lefolyását Rónai Horváth id. m. nyomán, aki tanulmányát a rendelkezésre álló forrásművek alapján elismerésre méltó buzgalommal állította össze, az általam szükségesnek vélt kiegészítésekkel és módosításokkal, s ez okból nem idézőjelek között, a következőkben adom elő:
A csatatér. A szt.-gotthárdi csata színhelye a Rába völgye Szt.-Gotthárdtól, illetve a Lafnitz folyótól nyugat felé egészen Weixelbaum (Badafalva) és Unter-Zaning (Alsó-Szölnök) falukig. E tér a völgy hosszában 6.000 lépés kiterjedésű. A völgyet kísérő magaslatok közül az északi, a balparti, a jelentékenyebb s ennek oldalai meredekebbek, míg a jobbparti oldalak menedékesebbek s általában járhatóbbak. A völgyoldalak a balparton egészen, a jobbparton részben erdővel voltak borítva. A völgy szélessége átlag 3.000 lépés. Úgy a Rába, mint a mindkét oldalt beléje ömlő patakok – utóbbiak azonban csak alsó folyásukban –, valamint a Lafnitz (Lapincs) folyó is, vizenyős, cserjékkel benőtt partúak voltak. A Rába szélessége itt 12-15 lépés, partjai azonban helyenként meredekek, de könnyen leáshatók. A víz mélysége száraz időjárásnál csak két láb volt, de a csata idején az esőzések folytán 3-4 láb lehetett.
Különös fontosságot nyert a csatában a Rába ama nagy kanyarulata, mely délfelé, (a török felállítás felé) félkör alakban kidúdorodik. E félkör domború hajlata előtt fekszik Eckersdorf (Szakonyfalu), tovább keletre, épúgy mint Eckersdorf a völgybe húzódva, Windischdorf (Rábatótfalu), a félkör keleti végénél pedig, hol a Rába az északi irányból ismét kelet felé kanyarodik, Magersdorf (Nagyfalu). A harctér nyugati részén egymással átellenben feküsznek Weixelbaum (Badafalva) a Rába bal- és Unter-Zaning (Alsó-Szölnök). E falvak mindegyike mintegy 30-40 házból állott. A völgyoldalakban itt-ott egyes majorok voltak láthatók. Kelet felé a jobb parton Szt.-Gotthárd kolostor és falu, a balparton a Lafnitz folyó zárta el, mely csak a körmendi úton volt áthidalva. Szt.-Gotthárd falunak a balparton levő része nyilt volt s ezt a franciák szállták meg; a jobbparti részt, melynek központjában a kastélyszerű zárda volt, palánk vette körül. Hogy a törökök e palánkot megszállták-e vagy sem, az nem bizonyos. – A völgy talpa különben sík s a mozgást csak annyiban korlátozta, hogy a törökök mozgásterét az eckersdorfi patak, a szövetségesekét a Wexelbaumtól keletre beömlő patak kétfelé választotta; továbbá, hogy a szövetségesek mozgásszabadsága a csak egy (rossz) híddal ellátott Lafnitz folyó által gátolva volt. – A visszavonulás vonala mindkét félnél kedvezőtlen irányú volt és pedig a szövetségeseknél a balszárny mögött, a Lafnitz völgyében Fürstenfeld felé, a törököknél a jobbszárny meghosszabbításában Zalaegerszeg felé.
Számerő; felállítás. A szövetséges hadak számerejére nézve két elütő adatunk van. A régebbi osztrák forrás (Rintelen id. m. II, 258.) azt mondja, hogy a szövetséges sereg, dacára a beérkezett segélyhadaknak, nem volt több mint a Muránál s a betegségek, szökések stb. folytán 30.000 főre olvadt le. A legújabb osztrák kiadvány (Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III, 50.) azonban a szövetséges hadak számerejét Szt.-Gotthárdnál 60.000 főre teszi. Hogy az előbbi a fölötte csekély létszámot csakis azért veszi, hogy Montecuccoli és a szövetséges sereg győzelmét minél inkább magasztalhassa, több mint bizonyos. Hiszen a Muránál magának a császári seregnek egyedül – Hohenlohe német és Zrínyi horvát csapatai nélkül – 30.000 embere volt s később annyival szaporodott, amennyi a Mura-vonalnál visszamaradt. Ehhez hozzászámítandó még a birodalmi hadsereg és a francia haderő, melyek száma együtt – bár pontosan meg nem állapítható – jóval nagyobb volt mint a császári seregé. – Ha tehát még oly jelentékeny százalékot számítunk is a létszámapadásra, mégis bizonyos, hogy Montecuccoli Szt.-Gotthárdnál legalább 60.000 fővel rendelkezett s így az osztrák újabb adat igazabb. – A török hadsereg létszámát ugyanazon osztrák mű 130.000 főre s még ennél többre teszi; megjegyzi azonban, hogy a szövetséges fővezérlet maga is csak 60.000-re tette a török hadsereg harcoló állományát. Ez adat való is; a török forrásokból a hadsereg létszámát meg nem tudhatjuk; mindazonáltal a Zrínyivár előtti létszám és az erősbítések egybevetéséből bizonyos, hogy a sereg 130.000 fő vagy még több ugyan nem volt, de a 100.000 főt megközelítette; mivel pedig a török seregekben abban az időben a nem-harcolók száma mindig 40-50% szokott lenni, a török hadsereg számereje 60.000 fővel helyesen vétetik föl. – Az ellenfelek számerejében tehát jelentékeny külömbség nem volt. A szövetséges hadak mindazonáltal előnyben voltak nagyszámú és igen jó lovasságukkal, míg a törökök lovassága általában könnyű volt s helyét úgy a császári, mint a francia lovassággal szemben alig állhatta meg. A gyalogság úgy a császáriaknál, mint a franciáknál kitűnő volt, a német birodalmi hadaknál azonban fölötte gyenge. A török gyalogság javát – mint mindig – a janicsárok alkották.
A szövetséges hadak eredeti felállítása a XVI/25. és XVI/26. számú melléklet szerint a magaslat lábánál volt. A felállításban illetve csatarendben a július 30-iki sorrend továbbra is megmaradt s így a jobb szárnyon a császári, a középen a német birodalmi, a bal szárnyon a francia hadak állottak. A Hohenlohe vezényelte külön német hadtest a német birodalmi és a francia sereg közt állott és a balszárny kötelékébe tartozott.
A csapatok részletes harcfelállítását a XVI/26. számú melléklet mutatja. E szerint állott: a császári hadsereg 74 gyalog, 63 vértes, 20 dragonyos századból és ismeretlen számú lövegekből; a birodalmi hadsereg 35 gyalog és 18 lovas századból; Hohenlohe hadteste 45 gyalog és 12 lovas századból; a francia hadsereg 80 gyalog és 40 lovas századból. A szövetséges hadak összes ereje tehát (harcászati tagozat szerint) 234 gyalog, 133 lovas és 20 dragonyos századból állott. A seregek közül a császári és a francia volt a legerősebb, Hohenlohe hadteste létszám tekintetében a leggyöngébb.
Tűzérséggel és lövőszerrel a szövetséges hadakat is a császárnak kellett volna ellátnia, az erre vonatkozó előkészületeket azonban oly hiányosan tették meg, hogy e hadakhoz fölszerelt ütegek beoszthatók nem voltak. Így tehát tűzérséggel csupán a császári sereg volt ellátva.
A szövetséges hadsereg felállításánál a fővezér elsősorban és kizárólag a védő harc kivánalmait tartotta szem előtt, ehhez képest a Rába vonala, mint védővonal, a szövetséges hadak közt olykép osztatott fel, hogy minden sereg a Rába-vonal azon részét tartozik megvédelmezni, mely felállítása előtt fekszik. Így jutott az igen nagy fontosságú Rába-kanyarulat megvédelmezése a harcban legkevésbbé jártas és edzett birodalmi seregnek osztályrészül. Azonkívül az egyes seregrészeknek egymást a szükséghez képest támogatniok kellett.
Külön ki kell még emelni, hogy a sereg vonatát és málháját a fővezérlet nem rendelte hátra Fürstenfeld felé, hanem közvetlenül a csatavonal mögött hagyta meg.
A törökök a csata előtt a jobbparti emelkedéseken, az erdős részek közelében táboroztak s formaszerű csatarendbe való tagozódás mellőzésével négy főcsoportban indultak a harcba. E csoportok közül három az első harcvonalat, egy annak tartalékát képezte, az erő nagyobb része azonban harcba sem jutott.
Előkészületek a harcra. A puszta védekezés eszméjéhez szorosan ragaszkodó szövetséges fővezérletnél a harc előkészületei csupán abból állottak, hogy a figyelembe jövő Rába-vonalat egész hosszában figyelő őrsökkel látta el, melyek az átkelésre alkalmasnak vélt pontokon futólagos védőműveket emeltek. Hohenlohe azonkívül Magersdorf falut, a franciák pedig Szt. Gotthárd balparti részét megszállván, azt védelemre berendezték. A Rába-kanyarulat előtt álló birodalmi hadsereg azonban csupán figyelő őrsök kiállítására szorítkozott s védőművek készítésétől egészen eltekintett. Ennek később igen nagy hordereje lett, mert a törökök az átkelést ép e kanyarulatnál kezdték meg s mivel hozzá még az őrködés sem volt elég gondos, a törökök a szövetséges sereget a szó legszorosabb értelmében meglepték s ezáltal a legkínosabb s felette veszélyes helyzetbe hozták.
A nagyvezír ugyanis, miután az első átkelő kisérlet meghiusult, az átkelésnek komoly támadás útján való végrehajtását határozta el és az átkelésnek kierőszakolására messzemenő előkészületeket tett. Nevezetesen a Rába-kanyarulat központja előtt három – együtt mintegy 12-15 ágyúból álló – üteget állított fel. A kanyarulat keleti és nyugati ágánál a jobb parton nagy kiterjedésű sáncokat hányatott föl s azokat megszállatta. Az átkelésre alkalmas helyeket fölkerestette s oda, valamint a közbeeső cserjésekbe figyelő őrsöket állíttatott. Az est beálltával pedig a legnagyobb csendben a janicsárok néhány osztagát és más csapatokat is Mohamed pasa parancsnoksága alatt a Rábán átküldvén, általuk a balparton szintén sáncokat készíttetett, melyek oltalma alatt az átkelés végrehajtandó volt. És mindez megtörténhetett anélkül, hogy azt a szemben levő németbirodalmi csapatok őrsei észrevették volna. Ilyenformán természetes, hogy minderről a szövetséges fővezérlet sem nyert tudomást s így történhetett aztán, hogy midőn a törökök augusztus 1-én az átkelést tömegesen megkezdték, egyrészt a már kész és megszállt sáncokban oltalmat találtak, másrészt a szövetséges hadakat és azok fővezérletét a legteljesebb mértékben meglepték. Erről Montecuccoli emlékirataiban igen éles hangon nyilatkozik, mondván: „ez csak azért történhetett meg, mivel valaki (Waldeck grófra célozva), azt gondolván, hogy miután úgyis csatába bocsátkozni szándékozunk, védőművek készítését fölöslegesnek tartotta. A jó ember nem értette meg szándékunkat; igaz, hogy harcolni akartunk, de előnyös viszonyok közt, akkor amikor mi azt jónak látjuk, de nem sorsunkat a véletlenre és az ellenség akaratára bízva; nem értette meg, hogy az óvatosságot nem akartuk szem elől téveszteni, hogy jó rendben, nem pedig rendetlenségben és az ellenség által meglepetve akartuk a harcot megkezdeni. Pedig megleptek bennünket s e meglepetés zavarba ejtette embereinket s egy 7 óráig tartó, kegyetlen, véres és egyes mozzanataiban gyakran válságos harcot eredményezett.”
„E nyilatkozatból – fűzi hozzá Rónai Horváth id. m. 629. – kitűnik, hogy Montecuccoli Waldeck grófot egyenesen avval gyanusítja, mintha az a fővezérletet a csatára kényszeríteni akarta volna. Hogy valóban volt-e ez Waldeck gróf szándéka, az ki nem deríthető; bár a huzavona ellen a július 29-iki hadi tanácsban kikelt, ily szándékot akkor nem nyilvánított s ez a csata után a münsteri érsekhez intézett leveleiből sem tünik ki. Elvben ily szándék helytelen lett volna, mert az alparancsnoknak a fővezért soha és semmi körülmények közt kényszerhelyzetbe hozni nem szabad. A jelen esetben azonban, midőn Montecuccoli hosszas huzavonáival minden jobb gondolkodású katonát elkeserített és arra, amikor Montecuccoli „a harcot fölvenni jónak látja” minden valószínűség szerint örök időkig várhatott volna, Waldeck egy ily elhatározása – helyeselni ugyan nem – de megérteni tudnók… A dolog titka azonban az, hogy Montecuccoli mást beszélt, mint gondolt. Harcot akart ugyan, de nem döntő jellegűt, mely a hadjárat sorsát befejezi, hanem csak olyan olcsóbb diadalt, mint Körmendnél. Te-Deumot énekelni, díszlövést adni és győzelmi jelentést Bécsbe küldeni azért is lehetett volna s kevesebb fáradságba, kevesebb kockázatba kerül vala. Ha pedig ez többször sikerül, a török elmegy s Montecuccoli tovább manővrírozhat. Ezt a szándékot nem értette meg Waldeck s ezért ítéli el oly erősen a fővezér. Nem érdektelen végre a nyilatkozat, mint bizonyítvány arra nézve, hogy a csata létrejöttét csakis e meglepésnek köszöni; e nélkül Montecuccoli nem verekszik s elmúlik hadvezéri pályája anélkül, hogy valaha csatát vezetett volna. – Az őrködés dolgában Waldeck kétségtelenül vétett; de vétett maga Montecuccoli is. A hadsereg felállítási és harc-körletében egyetlen pont sem volt olyan alkalmas az átkelésre, mint az a török felé hajló kanyarulat. Montecuccolinak föl kellett ismerni, hogy ez az átkelés legvalószínűbb helye, annál is inkább, mert már 31-én e helyen a török tényleg átkelt; neki tehát a Rába-vonal e részére nem ép annyi, de tízszer annyi gondot kellett volna fordítani, mint a többi pontokra s annak őrzésére nemcsak a birodalmi sereg vezérét külön fölhívni, de őt külön utasítással kellett volna ellátni. Ha tehát a török a szövetséges hadakat meglepte, ezért a felelősséget nem háríthatja egyszerűen az alvezérre, hanem abban neki ugyanoly része van.”
A bevezető harc. A nagyvezír a Rábán való átkelést július 31-ike éjjelén a fentiek szerint előkészítvén, a szövetségesek fölött máris előnyt nyert, melyet nem késett kiaknázni. Augusztus 1-én korán reggel a török tűzérség megkezdte a tüzelést, még pedig nagyobb erővel Magersdorf ellen, nyilván azzal a célzattal, hogy a szövetségesek figyelme ide irányíttatván, a fő-átkelő ponttól elvonassék. Ugyanekkor egy erős, néhány ezer lovasból álló török csoport a Rábán fölfelé húzódott. Mindkét rendszabály elérte a célját. A birodalmi sereg vezérlete, valamint Hohenlohe is, figyelmüket Magersdorf felé fordították, Montecuccoli pedig, ki azt vélte, hogy a Rábán fölfelé húzódó ellenséges lovasság jobb oldalának megtámadását szándékolja, Spork altábornagyot 1.000 császári lovassal, valamint a dragonyosok és a horvátok egy részével szintén a Rábán fölfelé vonultatta.
Ezalatt a török csapatok a kanyarulat déli részénél s más helyeken is összegyülekeztek, hogy az átkelés mindjárt nagyobb erővel legyen megkezdhető.
Ez az átkelés reggel 6 órakor kezdődött, de egyelőre csak kisebb csoportokban, melyek egy a folyón átvetett keskeny pallót használtak. Ezek az osztagok úgylátszik csak Mohammed pasa erősbítésére voltak szánva, mert a tulajdonképpeni átkelés csak 9 órakor vette kezdetét.
E mozdulatokat leginkább Hohenlohe altábornagy figyelte meg, ki beteges lévén, sátra előtt, mely egy major mellett a magaslaton állott, tábori ágyon ült s nem is késett a birodalmi sereg parancsnokát, kinek körletében e mozdulatok végbementek, tett észleleteiről értesíteni.
Míg azonban a jelentések ide-oda küldöztettek, míg a seregrészeket fegyverbe szólították és azok csatasorba állottak, órák múltak el. Sőt még a figyelő őrsök is csak reggel 8 óra tájban kapták az első támogatást, de ez is elégtelen volt s a szövetségesek őrsvonala mindenütt hátrálni kényszerült. – Spork altábornagy a Rábán fölfelé vonuló török lovasság csekélyebb erejét s rendetlen menetét észrevevén, átkelt a Rábán, a török hadat megtámadta és szétverte s aztán sok zsákmányul ejtett tevével visszatért a táborba.
A csata első mozzanata. Reggel 9 órakor a törökök hozzáfogtak a tömeges átkeléshez. Iszmail boszniai pasa volt az első, aki nagyobb erővel átkelt, még pedig 3.000 szpáhival, kiknek mindegyike egy-egy janicsárt vett fel a lovára. Az átkelés a Rába-kanyarulat legdélibb pontjánál, az ütegeknél ment végbe; a víz csak valamivel a kengyelen felül ért. Az átkelés alatt a kanyarulatnál levő ütegek hevesen tüzeltek.
Egyidejűleg az egész török hadsereg megmozdult és a magaslatok lábainál csoportokat alkotva, csatarendbe állott. Mihelyt a szpáhik partot értek, a janicsárokat leszállították és a birodalmi sereg őrs-csoportjait megrohanván, azokat táborhelyeik felé űzték. A janicsárok egyik része Magersdorf falut foglalta el és rögtön annak megerősítéséhez látott, a másik, részben a kanyarulatban már megkezdett sáncok folytatásába fogott, részben pedig Mohammed csapataival egyetemben a szpáhikat követve, támadólag nyomult előre.
A szövetséges hadak s kivált a birodalmi hadsereg e támadásra nem volt elkészülve; annak bekövetkezésekor még mindenki nyugodtan sátrában tartózkodott. E szerint a szövetséges sereg fényes nappal a szó legteljesebb értelmében meglepetett. Ha már meglepő volt maga az átkelés, még meglepőbb volt a gyorsan bekövetkező támadás. A törökök támadó lökemét Waldeck gróf a Fugger gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt előreküldött sváb (28) és bajor (29) gyalog ezredekkel kívánta fölfogni; mögötte következtek a frank (30) és szász (31) gyalog ezredek második harcvonalként s végre a württenbergi gyalog ezred (33). A lovasságot (34–37), általános tartalékviszonyban, maga Waldeck gróf szándékozott előrevezetni. – A gyors támogatásra felszóllított fővezér a császári seregből a Schmied lovas (22), valamint a Nassau (13) és Kielmansegg (14) gyalog ezredeket küldte a Rába kanyarulata felé.
Fugger támadása kezdetben sikeres volt. Mihelyt a törökök a birodalmi ezredek előnyomulását észrevették, előbb megállottak, majd pedig megfordultak és hátrálni kezdtek. Fugger tábornok ekkor a Pleitner ezredes által vezetett frank gyalog ezredet is az első harcvonalba rendelte és a futamodó törököket széles arcvonallal üldözni kezdte. Ámde a törökök hátrálása csak csel volt, hogy a keresztények rendetlen üldözésre csábíttassanak. Adott jelre az egész török harcvonal egyszerre visszafordult és iszonyú ordítozással, melynek zaja a lövegek gyors tüzelése által még növeltetett, a legnagyobb mértékben meglepett és legnagyobb zavarba ejtett német csapatokra rohant. A birodalmi hadsereg elől levő ezredei, miután úgy Fugger tábornok, mint Pleitner ezredes holtan buktak le lovaikról, rendetlen futásban menekültek a harc színhelyéről, magukkal ragadva a hátsó vonalakban álló birodalmi gyalogságot is.
Ugyaníly szerencsétlen véget ért a birodalmi hadsereg jobb szárnyán előnyomuló császári csapatok támadása is; a törökök hirtelen visszafordulása őket is zavarba ejtette s előbb Schmied lovas ezrede, majd a Nassau- és Kielmansegg gyalog ezredek is megfordultak s a legnagyobb rendetlenségben hátrálva, a törökök által teljesen szétverettek. Nassau ezredes elesett, ezrede pedig majd teljesen megsemmisült; Schmied ezredes megsebesült, vértes ezrede szétszóratott.
E válságos pillanatban vezette elő Waldeck gróf altábornagy a birodalmi hadsereg egész lovasságát. De ez is hiábavaló erőlködés volt. A vezér példáját a lovas századoknak csak egy része követte s így a támadás erőtlen lévén, visszaveretett, a századok nagyobb része pedig már a zűrzavar és a saját gyalogság futásának megpillantásakor visszafordult és a csatatérről elmenekült.
Iszmail pasa rohama tehát fényes sikert aratott; a birodalmi hadsereg szét volt verve, a szövetséges hadak fölállítása közepén át volt törve és a száguldó szpáhik egész a birodalmi hadak málhájáig hatoltak elő. Ha csak a kanyarulatban tényleg jelen volt török csapatok követték volna a rohanó tömeget és magukat a szövetségesek belső szárnyaira vetik, a zavar fenn lett volna tartható addig, amíg az átkelőfélben levő tömegek oda érnek s a harcot végérvényesen eldöntik. De Iszmail pasa ereje a rohammal kimerült, annak folytatására friss csapatai nem voltak, s így a harcban rövid szünet állott be. Ez a szövetséges fővezérletnek időt engedett ellenintézkedések megtételére.
Második mozzanat. Hogy a szövetséges sereg fővezérlete a veszélyeztetett középnek oly könnyen segítséget nyújthatott, annak oka az volt, hogy a török hadak átkelő kísérleteket másutt nem tettek és a nagyvezír a keresztény szárnyhadak foglalkoztatását és lekötését is elmulasztotta. Ennek folytán a fővezér bátran elvonhatott a két szárnyról tetszés szerinti mennyiségben hadakat anélkül, hogy ezáltal magát nagyobb veszélynek tette volna ki. De a középen, a kanyarulatnál sem keltek át a török csapatok oly gyorsan és oly mennyiségben, hogy legalább itt lehetett volna Iszmail pasa kellő megsegítése által döntő eredményt elérni. Rasid efendi (Thúry id. m. 519.) ugyan azt mondja, hogy: „Amint a moszlim harcosok az ellenség vereségét látták, harcvágytól égve, csapatonkint keltek át, ki lovon, ki tevén,” de ez úgy látszik, mind nem volt elég s azonkívül az átkelt tömeget előbb rendezni kellett s mielőtt egy újabb török támadás érvényesülhetett volna, már a német birodalmi csapatok is kiadós segítséget nyertek. Montecuccoli ugyanis a német birodalmi csapatok meghátrálását látva, kedvező fordulat előidézése céljából a császári seregből a La Corona (21), Spar (20) és Tasso (18) gyalog ezredeket, valamint a Lotringen (15) és Schneidau (19) lovas ezredeket rendelte a Rába-kanyarulathoz. Egyébként Montecuccoli a harcvonal közepén beállott krízisről és az általa tett rendelkezésekről emlékirataiban a következőket mondja: „Azon a ponton voltunk, hogy minden elvész. Ekkor valaki kétségbeesetten jött hozzám rejtett karddal, azt kiáltva, hogy a csapatok nem teljesítik kötelességüket s így visszavonhatatlanul minden veszve van. Én azt válaszoltam neki, hogy szerezze vissza bátorságát, hisz eddig még úgyszólván kardot sem vontunk, hogy a történteket előre láttuk és hogy minden jóra fordul; három császári gyalogezredet előrerendeltem” stb.
Ehhez Rónai Horváth id. m. 634. a következőket jegyzi meg: Montecuccoli tulajdonságaihoz tartozott, hogy az általa gyűlölt személyeket gyűlöletes színben föltüntetni, ellenben saját személyét kérkedőleg előtérbe tolni szerette. Mert ez a „valaki” ismét Waldeck gróf altábornagy, ki neki valószínűleg azt jelentette, hogy a birodalmi sereg pillanatnyilag harcképtelen s így a fővezéren áll, hogy segélyt rendeljen. Hogy azonban Waldeck gróf kétségbe esve jött volna hozzá s hogy mindent elveszettnek tartott, épúgy hihetetlen, mint az, hogy Montecuccoli a „történteket előre látta!” Kellett volna előre látnia, hogy a birodalmi újonc-sereg a törökök első heves rohamát ki nem állja, s gondoskodnia kellett volna, hogy annak támogatására kipróbált erők készen álljanak. De mivel mindez nem történt, a császári ezredek a pillanatnyi veszélyhez képest, s amint harcra elkészültek, vonattak e fontos pontra. Montecuccoli cselekményével bebizonyítja, hogy amit mondott, az nem áll, s az egész nem egyéb hiú kérkedésnél, hogy saját hadvezéri fenséges nyugalmát, mely a veszélyekkel szemben közönyös, kellő világításban tüntesse fel. – Az osztrák hadi történetírás ki is aknázza Montecuccoli ez öndicsőítését, s áradozó szavakkal írja le a jelenetet. Csak az kár, hogy a jelenet hőse és leírója ugyanegy s így hitelt nem érdemlő személyiség; ha más szemtanu írná, szavunk nem lehetne; de mivel maga írja le, s mivel a kérkedés rossz tulajdonságát róla már több alkalommal beigazoltuk, az egésznek semmiféle értéket nem tulajdonítunk.”
Én Rónai Horváth eme kritikáját kissé túlerősnek tartom. Montecuccolinak feltétlenül érdemül tudható be, hogy a birodalmi csapatok körében kitört pániknak tetemes segélycsapatok segítségül rendelése által tőle telhetőleg határt szabni igyekezett. Ha ő ezt meg nem teszi, a csata feltétlenül a keresztények nagy vereségével végződött volna.
A kanyarulatba rendelt császári ezredek a győzelemittasan előnyomuló Iszmail harccsoportot baloldalban, Hohenlohe altábornagy szintén előrevezetett csapatai jobboldalban megtámadván, a harc csakhamar álló jelleget öltött, mire a birodalmi sereg még harcban nem volt, vagy csak kevesebbet szenvedett csapatai is újból, még pedig a betegsége dacára lóra kapott Badeni őrgróf által, összegyűjtettek s aztán a tőlük két oldalt előretörő friss csapatokhoz csatlakozva, most már szintén támadólag nyomultak elő; Waldeck gróf e támadásnál a lovasság egy részét, a bajor és frank lovasokat, ismét személyesen vezette rohamra. E csapatoknak, nehéz küzdelem árán, melyben Lothringeni Károly herceg, később Buda visszahódítója magát lovas ezrede élén különösen kitüntette, végre sikerült a törököket a Rába-kanyarulatba visszanyomni.
Hohenlohe csapatai ez alkalommal visszafoglalták Magersdorfot, melyet a janicsárok makacsul védelmeztek, s inkább benneégtek a felgyújtott házakban, semhogy azokat az ellenségnek átengedték volna. „Csodálatos makacsság, mely megérdemli, hogy róla megemlékezzünk” – írja Montecuccoli. „Bizony csodálatos, teszi hozzá Rónai Horváth epésen, annak, ki azt meg nem érti!”
A keresztények által elért eredmény azonban csak ideiglenes volt. A török hadak a jobb partról most már nagyobb számban jöttek át; átkelt a janicsár aga és Kaplan pasa is, és a visszavetett janicsárokat és szpáhikat fölvéve, a támadást megújították. A nagy erővel megindított lökem ismét megzavarta a szövetséges hadak egyensúlyát. Kitűnt, hogy a fővezér és Hohenlohe által hozott segély csak ép arra volt elégséges, hogy a törökök a Rába-kanyarulatba visszanyomassanak; mihelyt azonban a törökök újabb csapatokat vetettek a harc mérlegébe, a szövetséges sereg arcvonala ismét engedni, majd lassan, de következetesen hátrálni kezdett. Montecuccoli belátta, hogy ha a dolgot tovább folyni hagyja, az előbbi kedvezőtlen harchelyzet, vagyis a harcvonal áttörése ismét bekövetkezik. Harmadízben kellett tehát a szárnyakról csapatokat a középre vonni; nagy szerencse, hogy a török fővezér intézkedéseivel még mindig késett, a szövetségesek szárnyait semmikép sem nyugtalanította s így innen a közép felé még további erősbítéseket lehetett küldeni. A császári seregtől a Spikh (11) és Pio (8) gyalog- és a Rappach (17) lovas ezredet rendelte Montecuccoli a középre. Ámde most már a császári sereg 8 gyalogezredéből 5, 9 lovas ezredéből 4, az egész erőnek tehát több mint fele a középen volt alkalmazva s mégis biztosra volt vehető, hogy a török támadás megállítására ez az erő elégtelen. Montecuccoli ennélfogva Coligny francia parancsnokhoz küldött, hogy tőle a kölcsönös megállapodásokhoz képest segélyt sürgessen. Coligny készségesen megküldötte a kért segélyt, és pedig La Feuillade parancsnoksága alatt az Espagne és Granzé (48) gyalog ezredeket és Bauvaise lovas dandárát (55-57); nemsokára követte e csapatokat még Tourraine (50) és a Laferté (49) gyalog ezred is.
Ehhez Rónai Horváth a következő megjegyzést fűzi: „Az osztrák források, csupán Montecuccoli emlékirataira támaszkodva azt állítják, hogy Coligny a segélyt megadni vonakodott s hogy összesen csak 1.000 gyalogost és 600 lovast küldött. A német igen körülményes források Coligny ez első vonakodásáról mit sem tudnak s ez nem is valószínű, sőt a segélyt készségesen kellett neki megadnia, különben nem küldte volna fokozatosan majd egész gyalogságát oda, mert nála csak a Piemont-ezred maradt vissza. Rintelen, Die Feldzüge Montecuccolis etc. című mű különben tévesen Colignynak a harmadik mozzanatba eső vonakodását helyezi ide, ott pedig elhagyja; az osztrák író általában a német források adatait összezavarja Montecuccoliéival, de nem egyezteti azokat, bár az egyeztetés – a németek nagy körülményességénél fogva – nem nehéz.”
A franciákon kívül a Hohenlohe-hadtesttől is érkeztek erősbítések. „Montecuccoli – írja Rónai Horváth – a megérkezett csapatokkal úgy látszik a harcot csak megállítani akarta, s ezért az ezredeket megfelelő felállításban – a franciákat Magersdorf helység mellett – egyelőre készenlétbe helyezte. A francia csapatok azonban, kivált Bauvaise lovas dandára, nem birta az ellenséget ily közelről tétlenül nézni s parancs nélkül rohamot intézett. Az elöl levő török feloszlott csapatokat e roham ugyan visszavetette, de midőn a dandár a törökök tömegeibe ütközött, támadása megtörött s a dandár visszafordulni volt kénytelen. A roham annyit használt, hogy a franciák példájára a többi csapatok is előnyomultak s a török hadak lassan visszanyomattak; a franciáknak a roham elég veszteségeket okozott; a sebesültek közt volt egy ezredes, továbbá Villeroy őrgróf, De Sery gróf, Rochefort és Gennach őrgrófok.
A szövetséges hadak együttes erőlködései folytán a törökök a Rába-kanyarulatban azon vonalig nyomattak vissza, hol a janicsárok és Mohammed pasa sáncai voltak. Most aztán a mozdulat mindkét részén megszűnt és a küzdelem álló tűzharcá változott át. Ez az újabb szünet déli 12 óráig tartott. A csapatok helyzetét ezen szünet alatt a XVI/25. számú melléklet mutatja.
Harmadik mozzanat. A szünet alatt történt dolgok az egész csata legérdekesebb részét képezik. Ezeket Montecuccoli emlékirataiban következőleg adja elő: „Miután részint személyesen, részint mások által végrehajtott kémszemlékből a helyzetről és annak előnyeiről, valamint az ellenséges csapatok elosztásáról meggyőződtem, a többi vezérekkel egyetértőleg támadásra határoztam el magamat, annál is inkább, mert észrevettem, hogy némelyek távozni akarnak, hogy többen a csatateret már el is hagyták, míg mások málháikat csomagoltatták hasonló szándékkal; én ekkor kijelentettem nekik, hogy nincs más út menekülésünkre, mint amit bátorságunk mutat s amit karunk nyit; hogy az ellenséget teljes erővel meg kell támadnunk, hogy őt a végső erőmegfeszítéssel is el kell űznünk, s ha célunkat el nem is érjük, helyünket erősen meg kell állanunk, s magunkat vagy borostyánnal vagy cyprussal kell megkoszorúznunk, hogy a diadalt vagy a sírt kell megtalálnunk, vagy győznünk kell vagy meghalnunk!”
Ehhez Rónai Horváth a következő megjegyzéseket fűzi: „E jelenet még sokkal fenségesebb mint az, melyről a második mozzanatban megemlékeztünk; méltó a legnagyobb festő ecsetére; a vezértársak félelemtől eltorzított arcú, görnyedt alakjai közt, kik mögött a málhákat csomagoló szolgák sürgölődnek, kiemelkedik a fővezér magas alakja, ki tábornagyi pálcáját az ellenség felé emelve, átszellemült arccal történeti nevezetességű szavakat mond, magas lélek sugalta fenséges szónoklatot tart. – Gyönyörű – de nem hű, nem igaz! Mert e jelenet is csupán hősének képzeletében született meg, utólagosan, midőn emlékiratainak írása közben a görög és római nagy hősök emlékét fölidézte, midőn saját tetteinek, hadvezéri dicsőségének megörökítésére, saját énjének fölmagasztalására commentárjait megírta. Mondanunk sem kell, hogy az osztrák történetírás, mely a csatát csupán Montecuccoli jelentései és emlékiratai alapján dolgozta föl, a szóbanforgó jelenetet – bár annak leírása a szerző önmagasztalása folytán méltán gyanút kelthetett – történetileg igaznak veszi, s mivel igen szép, a dolognak más források által való beigazolását nem keresi; ha pedig véletlenül reá talált – azokat agyonhallgatja. Hogyne, hisz ha e szépen rendezett szinpadi jelenet kimaradna, a leírás leghatásosabb részei elvesznek vala s az érzelmekben erősen dolgozó író ezeket magába fojtani lett vona kénytelen. Die Feldzüge Montecuccolis etc. III, 8, 14, 19–21. lap. A Kriegschronik rövid, de tárgyilagosabb leírása e jelenetet nem említi föl s jogosan véljük, hogy nem is hiszi. – Az egykorú történetírás e jelenetről nem tud semmit, sőt a dolgot egészen máskép adja elő. Nem hogy Montecuccoli élesztette volna vezértársainak bátorságát, buzdította volna őket kitartásra, s tüzelte volna őket az élet-halál harcra, de sőt ő volt az, ki a harcot félbeszakítani akarta, sáncot vonni a török és a császári sereg közt s magát másnap e sánc mögött védelmezni”. A tábornokok ekkor – mondják az egykorú német források - haditanácsba gyülekeztek össze, megfontolandó, mi a további teendő. Montecuccoli császári tábornagy úgy vélte, hogy az ellenség ellenében magunkat egy erődített szakasz (sánc-vonal) által kellene biztosítani, az éjjelen át ezen dolgozni s másnap e mögött állást venni; mert a gyalogság állapotánál fogva jogosan lehet attól tartani, hogy ha a támadás nem sikerül, a baj sokkal nagyobb lesz.” Íme mivé zsugorodik össze a fenséges jelenet, a szemtanúk előadása nyomán írt egykorú hadi jelentésben. – A haditanács további folyamán Hohenlohe lépett föl a fővezér e terve ellen, indokolva a támadást leginkább azáltal, hogy meggyőződése, miszerint ha a döntés most be nem következik, az éj folyamán a sötétség leple alatt a sereg fele megszökik. Egyúttal ajánlja, hogy a végrehajtandó főtámadásnál az első harcvonalba a francia csapatok állíttassanak, melyek eddig még aránylag legkevesebbet szenvedtek. Ez ellen azonban Coligny szólalt fel, először mert a feladat nem őt, hanem a megegyezés szerint a birodalmi sereget illeti, másodszor pedig azért, mert serege, kivált pedig a lovassága a francia nemesség javából állván, a király lelkére kötötte, hogy e sereget kockára ne tegye. Végre abban történt megegyezés, hogy az első harcvonal a császári, a német és a francia csapatokból közösen alakíttatik meg, s a támadás nyomban végrehajtatik. – A támadás tehát nem Montecuccoli elhatározása, hanem a hadi tanácsé, s ő kénytelen volt belenyugodni, átlátva Hohenlohe nagyon is fontos okait, melyek valóságában alig kételkedhetett. Hohenlohet ajánlatánál nem a vakmerőség vezérelte, hisz a korábbiakból, legkivált pedig a kanizsai hadjáratból tudjuk, hogy ő a nagy és merész vállalkozások embere nem volt; de vezette a mélyebb belátás, a biztos tudat, hogy a szövetséges sereg sokkal messzebbre ment, semhogy most meghátráljon, vezette a seregek ismerete, jól tudva, hogy a katonák nagy része csak alkalomra vár, hogy a csatateret tömegesen odahagyja, végre pedig vezette az önfentartási ösztön, mély meggyőződéssel jelentvén ki, ha az ellenséget jelenleg elfoglalt állásában az éjen át meghagyjuk, holnap egyikünk feje sem lesz törzsökén, hanem valamelyik török tarisznyájában.”
„Hogy mennyire igaza volt Hohenlohenak, azt a legközelebbi félóra nagyon is hathatósan bebizonyitotta. Míg ugyanis a szövetséges fővezérek a csata kellő közepén hadi tanácsot tartottak s egymással vitatkoztak, Köprülizáde Achmed nagyvezír nem tanácskozott, hanem cselekedett. Mintha az eddigi hibát, hogy t. i. a középen előnyomuló csapatokat kellő támogatás nélkül, a szövetséges sereg szárnyait pedig nyugalomban hagyta, egyszerre belátta volna, egy nagyszabású, igen szép harcászati műveletbe fog, melynek azonban egy roppant nagy hibája volt: hogy egy-két órával megkésett. A török fővezérnek a csoportosításból könnyen kivehető eszméje azt volt, hogy kettős átkarolás mellett, harcászati áttörést kisérel meg. Az intézkedések, melyeket e szándék végrehajtására tett, a következők: Négy lovas tömegből álló hadtest a Rábán fölfelé húzódva, egész Weixelbaumig hatolt fel s e faluval szemben, tehát a császáriak jobb szárnya irányában a Rábán való átkelést megkezdte. Egy ötödik oszlop a Rábán még tovább ment fölfelé, nyilván azon szándékkal, hogy a Rábán szintén átkelve, a császáriak oldalába támadjon. Három lovas tömeg a Rábán lefelé vonult s az átkelést a franciák balszárnyával szemben volt végrehajtandó. A kanyarulaton belül a Rába balpartján szintén három nagy és mély lovas tömeg alakult, míg további hat oszlop a jobb parton az átkelésre készen állott s azt azonnal megkezdendő volt, mihelyt az előbbiek támadó előnyomulással tért nyitnak. Mind e tömegek előnyomulása kevéssel déli 12 óra után kezdődött.
„Montecuccoli a legnagyobb veszélyt a saját (császári) seregénél látta, s mindenekelőtt ennek elhárításáról gondoskodott. E végből Sporck altábornagyot a Sporck- és Montecuccoli vértes ezredekkel, a dragonyosokkal és a horvátokkal Weixelbaum felé küldötte. Sporck akkor érkezett Weixelbaumhoz, midőn a török lovas tömegek egyike a Rábán már átkelt; a derék lovas vezér két vértes ezredét gyors elhatározással a már átkelt török lovasság ellen vezette, míg a tovább fölfelé húzódó oszlop elűzését a dragonyosokra és a horvátokra bízta. – Mindkét vállalat sikerült. A Sporck által hevesen megtámadt török lovasság csak csekély ellenállást fejtett ki és visszafordult a Rába felé, magával ragadván az átkelőfélben levő másik két oszlopot is. Sporck ekkor néhány löveget állítván a partra, a törökök Alsó-Zsaning felé visszahúzódtak. A horvátok és dragonyosok szintén sikerrel gátolták meg az ötödik török oszlop átkelését. – A szövetségesek bal szárnya ellen támadó oszlopok az átkeléshez nem is jutottak, mivel azt a francia csapatok, a Piemont gyalog ezred és a Cassion lovas dandár, heves tüzelése állanóan meggátolta.
„Míg ezek a szárnyakon történtek, a középen végbement a döntő küzdelem. A szövetségesek a törökök újabb támadó előkészületeiről szóló első hírre csatarendbe állottak, hogy az ellenség támadását előnyomulásukkal megelőzzék. Az új csatarend következőleg nézett ki: Jobbszárny: a császári hadseregtől a Lothringen (15), Schmied (22) és La Frite (10) lovas, a Spikh (11) gyalog, Schneidau (19) lovas, Pio (8) gyalog, Rapach (17) lovas, Tasso (18) és La Corona (21) gyalog ezredek. Közép: a német birodalmi seregtől a szász gyalog (31), a westfáli (36) és bajor (34) lovas, a württembergi (33) gyalog, végre a frank lovas ezred (37); ezek mellett Hohenlohe lovas és gyalog csapatai (42–46). Balszárny: a francia csapatok La Feullade parancsnoksága alatt a Fourneaux lovas dandár (58, 59, 60), az Espagne, Granzé (48) és Laferté (49) gyalog ezredek, a Bauvaise lovas dandár (55–57) és a Tourraine gyalog ezred (50). – Az ezredek nagyobb része két harcvonalba lévén tagozódva, a támadólag előnyomuló első harcvonalnak megfelelő tartaléka volt. A támadás félhold alakban, vagyis előretolt szárnyakkal és általános csataordítással ment végbe, amit a kersztények a török hadak megfélemlítésére viszonzáskép alkalmaztak.
A rohamot délután 3 óra után a megszégyenült birodalmi csapatok kezdték meg Waldeck gróf altábornagy vezetése alatt, de ezeket csakhamar túlszárnyalták a franciák, kik a vitéz La Feuillade által vezetve, halált megvető bátorsággal rontottak a törökökre s azok csapatait tüstént hátrálásra bírták.
A három mély török lovassági tömeg nem bírt a heves rohamnak ellenállni s jobb oldalában a franciák, bal oldalában a császári csapatok által nyomva, csakhamar a legnagyobb rendetlenségben futott vissza, mely rövid idő mulva kétségbeesett meneküléssé változott át. A Rába megtelt a menekülő lovasok és gyalogosok ezreivel, kik egymást gátolva az átgázolásban, vagy örvényes helyekre jutva, csak csekély számban menekülhettek a tulsó partra. A jobb parti oszlopok az általános hátrálás láttára szintén megfordultak és a magaslatokra vonultak vissza. Miután pedig a szövetségesek a Rába partjához érve a túloldalra heves tüzelést fejtettek ki, a török tűzérség is kénytelen volt, lövegeit cserben hagyva, elmenekülni. Később a folyón átkelt egyes emberek a lövegek közül hármat beszögeztek, a többieket pedig a Rábába vetették. Ezek közül néhányat a következő napokban kiemeltek és a császári tűzérséghez osztották be őket.
A csata ilyenformán délután 4 és 5 óra között a szövetséges hadak teljes győzelmével végződött.
A nagyvezír még rendelkezésre álló, harcba nem került 30.000 lovasával a Rába jobb partjáról tétlenül nézte a túlsó parton végbemenő nagy katasztrófát, s aztán serege maradványaival régi táborhelyeire vonult vissza.
Úgy Montecuccoli, mint a német források elég bőbeszédűek a törökök veszteségeinek és az ejtett zsákmány fölsorolásában, anélkül azonban, hogy csak egyetlen pozitív számadatot nyújtanának. Mind csak általános leírásokat, hozzávetőleges számadatokat említenek, melyek még később sem nyertek, hiteles forrásokból, megfelelő kiegészítést. A veszteségek fölsorolása, ami t. i. az ellenség veszteségeit illeti, a szokásos nagyítással történik, míg a források mindegyike fontos és szükséges dolognak tartja, hogy a saját veszteségét minél kisebbre tegye. Így a törökök veszteségét Montecuccoli a császárhoz intézett első jelentésében 6.000-re, a később kiadott emlékiratokban 16.000-re teszi. Az osztrák források egyike 14.000, a másik (az újabb és tárgyilagosabb) 6.000 főt számít, de a vízbe fultak nélkül; a német források egyike a veszteséget 8.000-re, a másik 10.000-re teszi. Végre Rasid naplója, a török forrás, az összes vesztséget 5–10.000 főnek mondja. – Miután úgy a török mint a többi források abban megegyeznek, hogy a Rába-kanyarulatnál körülbelül 10.000 ember kelt át, s hogy azok legnagyobb része odaveszett, s mivel Spork az általa levágott törököket maga sem becsüli többre 300 főnél, de sőt ha a kanyarulaton kívül elesetteket 5–600-ra tesszük is, e szám a vizen át megmenekültekénél bizonyára kisebb, s így a törököknek a szt.-gotthárdi csatában szenvedett veszteségét helyesen körülbelül 10.000 főben állapíthatjuk meg.
Nehezebb a szövetségesek veszteségeit megállapítani. Montecuccoli erről hallgat s csak odaveti, hogy sokan estek el és sebesültek meg: ép úgy nem említi a veszteséget az újabb osztrák mű (Kriegs-Chronik); a régebbi osztrák munka (Rintelen id. m. III, 17.) 1.500–2.000, a német források (Theatrum Europ., Ortelius) 1.800–2.000 főt emlegetnek, a törökök végre néhány ezer főről beszélnek. Mindezek összevetéséből a veszteség körülbelül 1.800–2.000 fő lenne, melyből azonban a legnagyobb rész a német birodalmi csapatokra esik.
Befejezésül Rónai Horváth id. m. 644. még a következő záró megjegyzéseket teszi: „A csata leírásánál észrevételeinket részben már megtettük, néhány megjegyzésünk azonban még van, s e helyett a csata lefolyását mégegyszer röviden átpillantjuk. – A szövetséges hadaknál föltűnik, hogy azok a csatát tulajdonkép minden előkészület nélkül fogadják el. A sereg még a július 30-iki csatarendben áll, málháját és vonatát közvetlen felállítása mögött tartja, s általában minden jel arra mutat, hogy a fővezérlet csak a körmendi átkelő kísérlet megújulását várja, komoly, döntő jellegű harcban azonban nem hisz. E körülmény, kapcsolatban a hiányos biztosító intézkedésekkel és a birodalmi seregnek e szolgálatban való felületességével, idézi elő, hogy a szövetséges sereg az ellenség által fényes nappal meglepetik s a fővezérlet tervszerű és öntudatos harcbavezetés helyett kapkodni kénytelen. A meglepő támadás a fölállítás közepét, tehát a birodalmi sereget éri, mely az első mozzanatban visszavettetik és csekély híjja, hogy ez az egész sereg teljes veréségét elő nem idézi. E miatt később a birodalmi vezérek Montecuccoli ellen a regensburgi birodalmi gyűlésen vádat emeltek, azt állítván, hogy a fővezér hibája volt a legveszedelmesebb pontra oly sereget állítani, mely újoncokból, harcban ki nem próbált csapatokból áll. Montecuccoli emlékírataiban ez ellen tudományosan védekezik, azt mondván: „ép, mert a leggyöngébb csapatok voltak, azért kellett őket a középre állítani; a csaták közönségesen a szárnyakon döntetnek el, a közép a legbiztosabb hely, mert legkönnyebben támogatható stb.” Elméletileg Montecuccolinak igaza van, a gyakorlatban csak akkor, ha a két sereg egyenlő, a harcra befolyást nem gyakorló terepen ütközik össze; de a Szt.-Gotthárdnál fönforgott viszonyokat tekintve, igaza nincs. A Rába-kanyarulat Szt.-Gotthárdnál a törököt az átkelésnek e ponton való végrehajtására kihívta; ez volt a legkedvezőbb pont s így az ellenségnek e ponton való átkelése és támadása már a csata előtt egész biztosan előrelátható volt. Nem volt tehát igazolt e helyre, melyen makacs küzdelem már azért is valószínű volt, mert az átkelt török csapatoknak a fejlődésre szükséges teret kierőszakolniok kellett, a leggyöngébb csapatokat állítani.
„A harc további lefolyásában hátrányos volt az, hogy a fővezér a megszorult birodalmi sereget mindig csak kisebb, tehát elégtelen erőkkel támogatta. Montecuccoli ezt azzal igazolja, hogy a szárnyaktól erőt el nem vonhatott, mert ezek megtámadását valószínűnek tartotta. Ez ismét csak ragaszkodás az elmélethez; ha a fővezér mindjárt elégséges erőt küld, a támadás a szárnyak ellen be sem következik, mert az ellenség már a második mozzanatban vereséget szenved. Elméletének helytelenségét különben igazolja a harmadik mozzanat, midőn a támadás a szárnyak ellen ép akkor következett be, midőn az erő túlnyomó része a középen harcolt, s e támadások mégis könnyen voltak visszautasíthatók. A fővezér egyszerűen nem ismerte föl a helyzetet, hogy a főcselekmény színhelye csak a közép lehet, hol az ellenség tömegei állanak; itt kell a nagyobb erő és a támadó erélyes föllépés, míg a szárnyakon védő magatartás, az ellenség átkelésének meggátlása szükséges. A XVII. században más fővezérrel szemben ily követelések nem volnának fölhozhatók, mert a harcászat fejletlen, az áttörés mint harcművelet ismeretlen vala; de Montecuccoli tudós vezér volt, ki könyveket írt a hadművészetről, tőle meg lehetett volna követelni, hogy a harchelyzetet idejekorán fölismerje s e megismerés alapján helyesen rendelkezzék. – Midőn végre az erő helyesen a középen alkalmaztatik, a támadás teljes sikert idéz ugyan elő, ámde ez nem a hadvezéri bölcs megismerés kifolyása, henem kifolyása a kényszerhelyzetnek; Montecuccoli ugyanis még akkor is félrendszabályt, a döntés halasztására célzó intézkedést javasol, de vezértársai érzik, hogy Montecuccoli ajánlatát elfogadva, minden elvész s ezért sürgetik a döntő támadást, melynek kezdeményezését és dicsőségét Montecuccoli utólagosan magának foglalja le.
„A török fővezérletnél dícséretre méltó, hogy a legkedvezőbb átkelő pontot fölismeri és jól föl is használja. De ha már a nagyvezír a döntő harcra el volt határozva, nem lett volna szabad az átkeléssel csak próbálkozni; mihelyt az első csapatok a túlparton ellenállásra nem találva kiterjeszkedtek, az átkelést szünetelés nélkül kellett volna folytatni, csapatot csapat után átvinni. Ha ez történik, az első sikeres támadás fenn nem akad, s a vállalatot fényes siker koronázza, dacára annak, hogy az ellenséges erőknek más pontokon való lekötése elmulasztatott. A nagyvezír később észreveszi a hibát és pótolni igyekszik – de már késő; a kedvező időpont, a kedvező alkalom elmúlt. – A török művelet, a kettős átkarolással kombinált áttörés igen szép lett volna ugyan, ha sikerül, de ez még akkor sem tekinthető tervszerűnek, hanem véletlennek, mely a fennforgó viszonyokból önként fejlődött.
„Hogy a magyarok a szent-gotthárdi csatában közreműködtek volna, arról se Montecuccoli emlékiratai, se a többi források említést nem tesznek. Hogy azonban jelen voltak, kitűnik a Theatrum Europaeum csataképéből (XVI/26. számú melléklet) és az ahhoz adott magyarázatból; a magyar lovasság e szerint Nádasdy, Batthány és Eszterházy vezérlete alatt a döntő küzdelem alatt érkezett meg a Lafnitz folyónál s ha ott volt, bizonyára közbe is vágott, mert a magyarok még kevésbbé nézhették közelről az ellenséget harc nélkül, mint a franciák.
„A szent-gotthárdi csatának az előadottakkal vége volt, de nem a hadjáratnak. Mert a csatát üldözés nem követte, az első csapást nem követte a második, harmadik stb.; Montecuccoli ez első győzelme az egyetlen is maradt; nem volt bevezetése egy dicső küzdelemnek, mely Magyarországot a török rabiga alól fölszabadítja, hanem csak ideiglenes befejezése volt egy huzavonával teljes, minden mozzanatában ingadozó hadjáratnak, melyre még további ingadozó manőverek, a szövetséges seregnek a török által ide-oda vonszolása következett, míg végre az egész hadműveletre a koronát a vasvári béke tette fel.”