Megjegyzések, elmélkedések.
Megjegyzések, elmélkedések.
A Rónai Horváth által a szent-gotthárdi csatához fűzött sok bíráló megjegyzés és az általam azokkal szemben itt-ott kifejtett ellenvélemény lehetővé teszi, hogy ezúttal aránylag rövidebbre fogjam megjegyzéseimet és elmélkedéseimet.
Már előbb, a kölcsönös hadműveletek méltatásánál hangsúlyoztam, hogy Montecuccoli magatartásánál elejétől végig kizárólag a védelemre szorítkozott.* És tény és való, miszerint a szent-gotthárdi csata előestéjén sem gondolt másra, mint hogy az ellenség támadása esetén ő azzal ott helyben, ahol serege éppen tartózkodik, tiszta védelem formájában száll szembe. Ily értelemben adta ki július 31-én intézkedését is. Annak a területnek, ahol akkor a szövetségesek serege pillanatnyilag tartózkodott, a védelem szempontjából voltak hátrányai, de előnyei is. A legnagyobb hátrány azt volt, hogy közvetlenül a sereg háta mögött egy, az akkori esős időben nehezen járható, csupán rossz erdei utakkal rendelkező erdős hegyhát terült el, mely csatavesztés esetén igen nagy mértékben nehezítette volna meg a csapatok visszavonulását, a vonat megmentéséről pedig egyáltalában szó sem lehetett volna. Ezért a vonatot még az éj folyamán minden esetre a Fürstenfeld felé vezető Lafnitz-völgyi útra kellett volna áttolni. A Rábának mint elég tekintélyes akadálynak az arcvonal előtti fekvése mindenesetre előnyös volt, főleg ha azt a csapatok az arcvonal egész hosszában kellően megfigyelték volna. És nevezetes, hogy ez a megfigyelés ép ott történt a leglanyhábban, sőt teljesen el is mulasztatott, ahol az ellenség átkelése legbiztosabbra volt vehető. A csapatok készenlétbe helyezése széles arcvonalban, megfelelő általános tartalék kikülönítése nélkül történt, ami aztán nagyon megnehezítette a fővezérletnek a csata menetére való célszerű beavatkozását. A 325. oldalon foglalt rajz szerint a felállításnak volt ugyan egy második és harmadik harcvonal-féléje is, de ezek inkább az első arcvonal közvetlen támogatására voltak hivatva.
Lásd a 329. oldalon.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy Montecuccoli is sokkal helyesebben cselekedett volna, ha feladatát nem tisztán védelmi, hanem támadólagos szellemben, vagy legalább is ellentámadással kapcsolatban igyekezett volna megoldani, mihez a helyi viszonyok és a terep alakulata felette alkalmasnak voltak mondhatók.
Ezzel a tisztán védőleges magatartással szemben a nagyvezír kimondottan támadólagos fellépésére határozta el magát, amit mindesetre csak helyeselni lehet. Ez a támadás a folyón való átkeléssel volt kapcsolatos; ennek hadműveleti értelmében vett végrehajtásához pedig, amint azt már említettük is, nem nagyon értett. Ő kezdetben csak egyetlen egy helyen, a Rába-kanyarulat legdélibb pontján vette csapatok átszállítását tervbe és csak később irányított ettől a ponttól jobbra és balra is megfelelő erőcsoportokat, nem annyira komoly támadás, mint inkább tüntetés és az ellenség figyelmének és a szárnyakon levő erőinek lekötése céljából, előre. Ezért nem nagyon helyt álló Rónai Horváthnak az a megállapítása, hogy a nagyvezír, bár kissé elkésve, kettős átkarolással kapcsolatos áttörésen törte volna a fejét. Ilyen komplikált műveletekre akkoriban még nem igen gondoltak, bár rendelkezésre álló erejének nagy tömege még erre is elegendő lett volna. Ezt az erőfelesleget tényleg latba kellett volna vetni, még pedig határozott, komoly támadási szándékkal akár Szent-Gotthárdon, akár Gyulafalván át, tehát nem olyan helyen, ahol még mindig számot tevő, csatarendben álló ellenségre akadhatott.
Egyáltalában nem értjük, hogy a török lovasság a Rábában annyira áthatolhatatlan akadályt látott, holott maga a török történetíró, Rasid efendi is bevallja, hogy az említett folyó víztömege csak valamivel ért kengyelen felül, ami a törökök kisfajtájú lovait tekintetbe véve, alaposan leszállítja a Rába ottani folyásának komoly számbamenő akadály jellegét; ily vízmélység egyáltalában nem volt komoly akadálynak tekinthető vízi akadályok áthatolásához hozzászokott középkori lovasság számára, mely, ha kellett, még a Dunának is merészen nekiment. E tekintetben tehát vezér és csapat egyformán, még pedig elég súlyosan vétkezett.
Azt azonban meg kell hagyni, hogy a kanyarulatnál végrehajtandó átkelés előkészítését a nagyvezír mintaszerűen rendelte el és erre vonatkozó parancsainak az azzal megbízott csapatok igen nagy körültekintéssel és felette ügyesen tettek eleget. Épígy ügyesen és dícséretre méltó elszántsággal hajtotta végre Iszmail pasa is első támadását, ellenben az utána következő csapatok csak nagyon lassan tudtak a Rábán átvergődni, bár ennek a késedelmeskedésnek komolyabb oka nem lehetett. S ez a huzavona volt a keresztények szerencséje, másrészt pedig a törökök veszte. A mondottakat figyelembe véve, bátran kimondhatjuk, hogy Köprülizáde Achmed nem valami ügyes csatavezetőnek bizonyult, ellenben Montecuccoli mindent megtett, ami emberileg tőle telhetett, hogy a keresztények részére a csatavonal közepén ismételten mutatkozó krízis rájuk nézve kedvező fordulatot vegyen. A tábornagy által elkövetett sok hiba mellett ez az egy valóban célszerű produktum annál nagyobb elismerést érdemel. Ezt az igazság érdekében annál is inkább hangsúlyozandónak tartom, mivel Rónai Horváth nézetem szerint Montecuccoli tevékenységének elbírálásánál, talán nem minden célzatosság nélkül, állandóan túlságosan szigorú mértéket alkalmazott.
A csata eldöntése után már mindkét legfőbb hadvezér teljesen helytelen magatartást követett, amennyiben mindketten nagyfokú tétlenségbe merültek. Montecuccoli elmulasztotta a megvert ellenség üldözését,* Köprülizáde Achmed pedig közvetlenül a csata befejezése után semmi igyekezetet sem mutatott arra nézve, hogy még bőven rendelkezésre álló teljesen intakt csapatjaival a szenvedett kudarcot legalább némileg enyhítse és jóvá tegye, pedig Montecuccoli és az erősen megviselt keresztény sereg egy újabb erőteljes ellenséges támadást és rohamot aligha bírt volna ki.
Emlékirataiban a tábornagy az üldözés elmaradását tőle telhetőleg menteni igyekszik, de oly adatokat sorol fel, amelyek mögül tagadhatatlanul kilátszik a lóláb. Rintelen id. m. III, 22. szerint Montecuccoli erre nézve ezeket mondja: „Man dachte den Sieg zu benützen, und den Feind zu verfolgen, der in Unordnung und Schrecken, war. Wir erinnerten uns wohl des Vorwurfs, den man Hannibaln machte. (Oh te szegény tatár, akarom mondani Vice-Hannibál!) Aber sobald das Gefecht sich endigte, fing der Fluss an auszutreten; so dass man den folgenden Tag die Wachen zurückziehen musste, welche wir am Ufer hatten; 30.000 Pferde des Feindes, welche Zuschauer des Gefechts geblieben, frisch und unverletzt waren; kein Brot; keine Munizion, die mit den letzten Schüssen ausging; die Truppen vermindert, ermüdet und dermassen zerstreut, da das davon ninct für die gewöhnlichen Wachen übrig blieb (ez aztán már igazán vastag szemérmetlenség, melyet még Rintelen is megkérdőjelezett!), waren Gründe, welche dieses Vorhaben aufschieben machten.”
Iszmail pasa tevékenysége az első csatamozzanat alatt minden dícséreten felül áll; maroknyi, de igen helyesen alkalmazott és vezetett népével az elértnél többet felmutatni igazán bajos lett volna és hogy a csata végleges eldöntése ebben a fölötte kritikus pillanatban a törökök javára be nem következett, az valóban csak annak tudható be, hogy az elől, a legderekasabban működő csoportparancsnokot úgy a nagyvezír, mint a Rába jobb partján ácsorgó török csapatok a legszégyenteljesebb módon cserben hagyták.
Nevezetes, sőt különös, hogy a második mozzanat alatt leírt események egyik részről sem hozták meg a kívánt döntést s hogy ez a nagy erőlködés végül mindkét fél teljes kimerülése folytán valóságos remis-vel végződött. A dolgok ily alakulásáért megint csak inkább a török fővezérletet illeti jogosabban erős szemrehányás, miután az a nagy számban harcbavetett keresztény csapatokhoz képest jóval kevesebb erőt tudott az elég bőségesen rendelkezésre álló idő dacára sorompóba állítani.
A harmadik mozzanatban történteket Rónai Horváth már eléggé megvilágította. Bár rendes szokása szerint ezúttal is erősen megnyomta a tollat Montecuccolival szemben, megállapításai nagyban véve egészen helytállók. Minden esetre örvendetes volt, hogy az eleinte egymással ellenkező, különböző nemzetiségű vezérek végre mégis megegyeztek és oly közös akcióban állapodtak meg, mely alkalmas volt arra, hogy a végső kedvező döntést előidézze. Montecuccoli e tekintetben legalább annyiban tarthat számot kedvező elbírálásra, hogy a maga álláspontját feladva, Hohenlohe javaslataihoz hozzájárult. További intézkedései pedig, amelyeket a keresztény sereg két szárnyát veszélyeztető ellenséges műveletekkel szemben tett, határozottan jók és célszerűek voltak. Érdekes, hogy a keresztény sereg jobb szárnyát veszélyeztető ellenséges csoportot Sporck lelkes ellentámadással tette ártalmatlanná, míg a balszárny ellen támadó törökök távolságtartására már a franciák élénk tüzelése is elegendő volt. Ezek a tünetek elég világos bizonyítékot szolgáltatnak a mellett, hogy e török csoportok egyike sem akart komoly, döntő vállalatba fogni s így valószínű, hogy kapott feladatuk csak abból állott, hogy a keresztény szárnyhadakat lekössék s onnan további erők elvonását megakadályozzák. Ámde Montecuccoli nem hagyta magát megtéveszteni és a két szárnyat veszélyeztető ellenséges csoportok ellen csak a feltétlenül szükséges erőket rendelvén ki, a többi csapatokat mind a középen egyesítette az ott várható döntő küzdelem sikerének biztosítása céljából, s ez a fáradozása pompás eredménnyel is járt. Nevezetes, hogy ebben a végső akcióban a szövetségesek nem egyszerre, egyesített erővel, hanem egyenként, heves vagy kevésbbé heves véralkatuk szerint egymást túlszárnyalva vesznek részt, ami, bár dícséretes buzgalom tanujele, valami jónak éppen nem mondható. De a latbavetett túlerő még így is hamarosan legyűrte az eddig példásan viselkedő és igen szép eredményeket is felmutatott, de ebben a sorsdöntő pillanatban a hátullevő csapatok által nem eléggé támogatott török legelső vonalbeli harccsoportot s ezzel a csata sorsa meg volt pecsételve.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
