Hangtan. | Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

Hangtan.

I. Hangtan. A felsőbácskai magyarság nyelvének hangzórendszere, Balassa József szerint, (Felsőbácskai nyelvsajátságok. Nyr. 12:215) csak kevéssé tér el a köznyelvétől. Ë-ző nyelvjárás, a mely a közép ë-t, kevés kivétellel, mindíg pontosan megkülönbözteti s csak néhány szóban ejti ö-nek; szöm, köröszt, söpör, mi lőtt (lelt)? A köznyelvi magánhangzókon kívűl, a hosszú zárt â-t és nyílt ę-t is használja pótlónyújtáskor (avvâ, evvę, meghât, ęmënt). Mint nyelvjárás területe általában, a felsőbácskai nyelvjárás is kedvelője a hosszú magánhangzóknak. Főleg az í, ú, ű fordúl elő gyakran a köznyelvi rövid hangok helyén. A tanítani, írni, bízni, sírni, stb. igéket egész ragozásukon keresztűl hosszú í-vel ejtik: tanítsz, taníttat, írtam, sírt, de: irat, biztat; hosszú ú-val ejti mindíg: fordúl, múlik stb.; hosszú ű-vel: a szépűl, merűl stb. igéket. Az í, ú, ű hangzós egytagú szavakat n ragos alakjukban is hosszan ejti; vízen, kúton, nyúlon, tűzön. Röviden a tárgyrag előtt: vizet, nyulat; többes képző előtt: vizek, nyulak és a birtokos személyragok előtt: vizem, nyulam, tüzem. Hosszú ő-vel: kőr, kőrön, kőrök. A személyes birtokragos -tűl, -rúl határozóragok magánhangzója a hangsúlyos első szótagban hosszú: tűlem, rúlam. A nyiltság és zártság esetei közűl a helyett zártabb o (csollán, osztán), ë, é helyett zártabb i, í (kinyér; níz, nímet, pintëk, ënyim), ó, ő ellenében zártabb ú, ű (túrú, rúlam; ű, űk, lűtt, tűlem) szerepel. A hiatus elkerülésének módjai: lány, rádás; fijú, hijába; ha ja, ha jëgy (ha a, ha egy); a zembër, a zág, stb. A hangzóilleszkedés változásai: oskola, kalandárium; ehën (ehun) van, ekkő (ekkor). Diftongusai e nyelvjárásnak nincsenek, még az aj is é-nek hangzik: paré (paraj), gané (ganaj).

A mássalhangzók változásának példái: t-d (viszked), k-g (gunyhó), n-ny (nyől, nyőstény, kappany), ly-j (ojan, mijen, kiráj). A ja rag (vág-ja, aty-ja) j-je mediák után gy (tuggya, habgya), tenuisok után ty (hajtya, aptya, falattya). Az igerag n-nel végződő szavak után nnya (kivánnya, bánnya), r-en végződők után gy (várgya); l után magához asszimilálja (hajja). A mássalhangzói változások közűl e hangok kihagyása a magánhangzók nyújtásán kívűl legjellemzőbb sajátsága a nyelvjárásnak. A szó végéről elmarad az l, r, z, t: avvâ, kézzę; házná, kertné; háztú, kézbű; allú, hátú; aggyá, hozó; jó (jól), fé (fél), fő is (föl is); ëcczé (egyszer), háromszó (háromszor); akkó (akkor), máskó (máskor); kerthő (kerthez), néha: tűzhől (tűzhöz); az gondúják mos má (most már), Szen György; mer ęmënt, mingyár itt lësz. Máskor a mássalhangzó csoportokból hagyja el egyszerűsítés czéljából az l-et (meghât, hâgat, hęre; bót, nyócz, ződ, főd), vagy az r-et (fór-forr, vâr-varr). A mássalhangzói pótlónyújtás szintén előfordúl: anni, fekünni; hatták; assë (azt se); úmmëg ültek (úgy meg), ënnap (egy nap), amég ęgyün 353(az még eljön). A tj átváltozása ts, ss-re az igéknél nemcsak a parancsoló, hanem a jelentő módban is előfordúl: tartsa (tartja), szeressük (szeretjük).