A XIX. század. Vályi Nagy Ferencz. Kézy Mózes.
A XIX. század. Vályi Nagy Ferencz. Kézy Mózes.
A deák poézis kora azonban nem tűnt el a nagy forradalom századával; mi több, Patakon épp a XIX. szzad elején találja leghíresebb művelőit: Vályi Nagy Ferencz (1798–1820) és Kézy Mózes (1813–31) tanárokat. Vályi latin versei csak halála után, 1820-ban jutottak közkézre (Carmina Latina. Spatak, 1820., a Polyhymniával együtt), Kézy 1822-ben ad ki egy vékony kötetet részben már megjelent, részben újabb műveiből (Mosis Kézy Opuscula Poetica. Accedunt orationes quaedam. Spatak, 1822). Ám egyik sem volt igazi költői tehetség, bár mindkettőt eléggé magasztalták. Meg kell vallani, a Carmina Latina és az Opuscula quaedam poetica egyaránt kevés eredetiségről tanúskodnak; mind Kézy, mind Nagy Ferencz jórészt utánzók és gondolataik alig egyebek közhelyeknél. Kézy bizonyára melegebb, tüzesebb, de mesterkéltebb is és nyelve tarkállik a Vergiliusból vett szólamoktól, Vályi önállóbb, de rendszerint túlságosan józan, sőt hideg és csak ott lángol fel, hol a bibliai poézis, az Ézsaiás, Habakuk költői nagyságát hirdeti, a 19. és 20. lapon kezdődő két ódában, vagy az 1797-iki nemesi fölkeléshez írt költeményben, mely a francziák ellen hirdet háborút. Különben csöndes ember volt, szerette és magasztalta a békét, átoknak hirdette a kardot, mely az igazság és szeretet elnyomására szolgál; példákban sorolta fel a pénz ártalmasságát, megvetette a dicsőséget, mely csak irígységet szít és rendesen akkor a részünk, a mikor már mit sem használ; figyelmeztetett arra, hogy a bajoktól nem kell megijednünk, mivel bátrakkal a szerencse; szívesen tért a magányba, nézte az ébredő tavaszt, mely hálaadásra készti Isten iránt; verset irt a szegény penészről, mivel annak életében is Isten kezét látta; nem egyszer beszélt a fajtalanság káros következményeiről és horácziusi ízzel az emberi merészségről, mely megvetve Isten bölcs rendelkezését, hajót, léggömböt feltalál és azzal csak bajt szerez magának. Mi több, itt-ott a szerelem húrját is megérintette, noha saját vallomása szerint nem tartotta elég komolynak és magához illendőnek; érezte, hogy inkább a józan, a hideg bölcseség tanítására született. Epigrammákat is írt, noha hiányzott belőle az epigrammaírók elevensége. Tény azonban, hogy sem ő, sem Kézy nem becsülték sokra deák verseiket; emez egyszerűen hiábavalóságnak nevezi azokat (Equidem neutiquam is sum, qui meas has nugas aliquid esse putem. Opusc. Poët. Praef.) s nem is egyébért adja ki, hanem hogy a tanuló ifjúságot hasonló versek írására ösztökélje, minek is „a klasszikus poéták szorgalmas olvasgatásával bárki módját ejtheti”. Vályi Nagyról viszont emlékezetben maradt, hogy a mi verset kiadásra szánt, azt magyar nyelven írta. (U. o. pag. 117. Carmina quae publici juris esse voluit, patrio sermone composuit.) Különben mind Vályi, mind Kézy, Kazinczy barátai és hívei voltak és tagjai ama lelkes csoportnak, mely a honi nyelv „pallérozását” tűzte zászlajára s „égi muzsáknak nyomokonn kereste a nemesebb ízlést”. Különösen Vályi latinul és görögül beszélt és írt, mint magyarul, és klasszikus irányú képzettsége mintegy önként sorakoztatta őt a klasszikus iskola zászlója alá. 1799-ben jelent volt meg egy munkája, a Pártos Jeruzsálem, IX énekben; aztán jöttek: az Ódák Horátz mértékein (Kassa, 1807), Homér Batrachomyomachiája (Patak, 1809), Bion és Moschus Idylliumai (Patak, 1811) s 1813 augusztus 22-én – Kenderesy Mihály, Kanyó László és Döbrentey Gábor biztatására – hozzáfogott az Iliász fordításához, ezt nem egészen négy év alatt, 1817 április 6-ig, elkészítette és három évre rá meghalt, 253Iliászával együtt kéziratban hagyva összegyüjtött verseit (Polyhymnia), a melyeket utóbb Kazinczy rendezett sajtó alá.
Vályi versei kétségkívül nagyrészt Virág Benedek hatása alatt íródtak, a ki, mint Kazinczy beszéli, Nagynak nemcsak mestere, hanem lélekben rokona és arczban teljes mása volt. Virág nyomdokait követte Vályi a költészetben és a kalsszikusok fordításában. A Batrachomyomachia még gyönge munka volt és nyelve sokszor erőltetett; az Iliász azonban a korhoz képest és mint első kísérlet, tiszteletre méltó mű, mely méltán nyerte meg a Marczibányi-féle jutalmat és szerzőjének jó nevet biztosít az irodalomban. Vályi különben is a forma embere. A Polyhymniában kevés darab találkozik, mely tartalmánál fogva érdemel figyelmet (A ranghoz, A szerencséhez, Óda a békességről, Egy vár omladékihoz, A rothadt vízcsepphez, Óda a valláshoz, Mátyás király árnyékához. Ide számítandók még az 1808-ban megújított ref. Énekeskönyv 175., 195., 210. és 211. sz énekei.), nyelve azonban sokszor szép s verseinek technikája és változatossága meglepő. Vályi egyaránt használja az antik, a modern, úgynevezett „mértékes-rímes” és a hagyományos nemzeti formákat, – helybeli hatása is főkép ebben a részben nyilatkozik meg. Patakon eladdig magyar versben az ősi kádencziás, rímes szabás volt az uralkodó; ám az ő ajánlására a rímtelen görög-római verselés is meghonosul és divatossá válik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
