Árpád (896)
Árpád (896)
Ha Attilában bámultuk az emberentúli lényt, kinél a harc célja maga a harc volt, ki csak országokat rontani és nem szerezni jött, Árpádban elismeréssel kell fogadnunk a nagy embert, ki népének hazát és jövendőt alapított.
Bátran nevezhetjük őt hazánk legnagyobb státusférfiának, kinek hódítása nem múlékony győzelmi mámor a nemzet történetében, hanem kezdete a századokra biztosított új életnek.
A hagyomány szerint a vándor népfajoknak szokásuk volt, midőn új hont akartak elfoglalni, az öreg fejedelmet az ország határán megáldozni, ki maga önként lépett a máglyára, melyen elhamvasztották, tetterős fiára bízva a hadverés munkáját: így tettek Álmossal is.
Egy puszta hódítónak nem lett volna e föld megszerzése nehéz mű. A magyarok hét vezérre osztva, akiknek nevei voltak Árpád, Szabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Vérbölcs és Örs, 216 ezer harcost számláltak, a kunok hét vezéreinek serege, s az Etelközben letelepült magyar–kabár nép e számot mégegyszer annyira szaporítá; ily haderővel könnyű leendett Magyarhon akkori lakóit legyőzni; de Árpád nem akarta nemzetét pusztító vész gyanánt mutatni be azon népeknek, kikkel majdan együtt kell élnie, nem akart égetve, gyilkolva jelenni meg a már akkor művelt Európában, tudva ősei példájából: hogy a puszta erőszakon alapult hatalom nem tart soká.
Az Attila országáról való rege elég ok lehetett népének azt örökségül visszakövetelni s fegyverrel elvenni;* de nem volt elég Árpádnak, kinek lelke a jövő századokba látott.
Ezt a regét egyébiránt Szvatopluk nem kevésbé regényes mesével iparkodott visszatorlani, Nagy Sándor egy pecsétes levelét mutatva elő, melyben a görög hódító a maga hű tótjainak örök birtokul adományozá Magyarországot. Még az újabb időkben is ott volt Rátkai, ki az okirat valódiságát vitatgatta; Bedekovics meg éppen főbeveréssel biztatta azokat, akik kétségbe hozzák. L. Dugonics.
Megvonult eleinte békességben azon kis földrészen, mi a Tisza és Sajó között van, mit az ellene támadt Laborc vezér leverése után elfoglalt, s titkon fékezve tartogatá nem ismertetett hatalmát, míg az európai fejedelmek valamelyike szomszédjaival hadba keveredve őt segélyül hivandja, s jogot szerez számára azokat legyőzni.
Nem sokat kellett várnia, azon időben a fejedelmek nagyon könnyen készen voltak a harccal. Arnulf német fejedelem hívta őt segélyül, és ő sohasem támadott, hagyta magát megtámadni azoktól, kikkel harcolni akart; midőn legyőzte, nem irtá ki a férfiakat, hanem barátaivá tevé, ha elűzte fejedelmeiket, a népeket nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe fogadva, szabadabbakká tevé, mint voltak önfejedelmeik alatt.
Az így meghódított népek egybeforrtak az új nemzettel, oszták sorsát, tisztelték törvényeit, szolgálták fejedelmeit, s egész a mohácsi csatáig nem mutat példát a história: hogy valamelyik népfajnak eszébe jutott volna magyar rokonaival való egységét, azt az annyi közösen érzett csapás és veszélyben megedzett szövetséget járomnak nevezni.
Sőt Árpád szerencsés politikája mellett nemcsak a bennlevő népfajok fogadák örömmel az új uralmat, hanem mindenünnen, a saját despotáik kényét megunt népek ide jöttek letelepülni, a maga szabadságát védeni s a másét tisztelni tudó nép közé.
Ide jött az ellenséges besenyők egy része, a Maros mellé települve, Billa és Boksa alatt ismaeliták, kiknek Pest környéke mutattatott ki lakhelyül, ismét új besenyők Tómi vezér alatt eloszlatva a Tisza és a Fertő mellé. Oroszok, kik Olga hercegnőjük vaspálcája elől bujdostak ide. Hedrich alatt németek, Csallóköz lakói.
Most e helyeken mind magyar lakik, s hogy annyi irtó háború után a magyar nép eredeti egymilliónyi számáról jelenleg több mint kilencmillióra tudott szaporodni, egyedül a nemes jelleme iránti rokonszenvnek lehet tulajdonítani.
Amint már említettük, Etelközben Árpád Simon bolgár fejedelemmel kelt harcra, ki ellen Leo byzanci császár hívta segélyül.
A magyar szövetséges sereg csatázási módja egészen elütött a többi népeknek a rómaiaktól eltanult rendszerétől.
Nem három hadtestben, mint a rómaiak, hanem egy hosszú félkörben, egymással összeköttetésben álló ezredekre felosztva csatáztak a magyarok, gyorsan támadva elleneikre minden oldalról egyszerre, s ha azok első rohamuk tüzét kiállották, sebesen visszafordulva ismét s helyeikre nyargalva.
Jaj volt a hadvezérnek, kit heve arra ragadott, hogy őket üldözze; alig bontotta meg csatarendét, a futó ezredek egy pillanat alatt visszafordultak ellene, vagy tőrbe csalták, honnét nem volt menekülés, s ha túlnyomó erőre akadtak, sebes lovaikon nagyobb embervesztés nélkül eltűntek üldözőik elől. Villámgyors mozdulataik, gyaníthatatlan hadicseleik s lehetetlennek látszó hadi merényeik zavarba hozták a legtapasztaltabb hadvezér számításait.
Simon vajda az alsó Dunánál elvesztette ellenük a csatát, háromszor újítá meg az ütközetet, mindháromszor a magyarok győztek. Árpád elsőszülötte, Levente vezette az ütközetet. De ez a győzelem bosszúvágyat ébresztett Simonban. Segítségül hívta a besenyőket, s együtt támadt a magyarokra bolgár, besenyő.
Árpád tehát összeszedte népét, s Kievnek kerülve ezt a várost ostrom alá fogta. Innen zsákmánnyal megrakodva visszafordult s a Vereckei-hágón át bevonult a mai hazába.
Itt legelől Zalán bolgár népével találkozott. Követeket küldött, velük ajándékul 12 fehér lovat. Helyet kért népének a Sajóig, s a Dunából egy korsó vizet, Alpár földjéről egy nyaláb füvet. Zalán megadta.
Most már a többi néppel gyűlt meg a baja.
Mindenikkel döntő ütközet vívatott: – Gyelu, az oláh herceg ellen Töhötöm, a kazár Ménmarót ellen Tas és Szabolcs, a déli szláv Glad ellen Bojta, Zuard és Kadosa vonultak.
Gyelu elestével meghódolt Erdély, Glad serege a Tisza partján semmivé tétetett, három szláv Kujás s két besenyő vezér esett áldozatul, Glad Pancsova várába húzta magát, s annak ostrommal bevétele után meghódolt.
Mén Marót, a kazárok fejedelme, kit e melléknévvel a magyarok a soknejűség miatt ruháztak fel, legtovább állt ellent Bihar várában. A kazár faj nyelvrokona volt a magyarnak, de Árpád bejöttével nem csatlakozott hozzá, mint a kunok; sőt fejedelme, Marót dölyfösen utasítá vissza Árpád felhívását a meghódolásra, azt üzenve neki vissza, hogy az ő kötelessége a meghódolás. Árpádnak a jósok megjövendölék, hogy e hont ugyan meg fogja hódítani; de e honfoglaló harcban mind a négy daliás fiát el fogja veszteni. E négy fiú volt Levente, Tarkóc, Jelek, Jutócs. A jóslat beteljesült. A honfoglalás nyolc éve alatt mind a négy legény fiú elesett a harcokban. De született egy ötödik fia Árpádnak, Zsolt (Zoltán). Mikor aztán a két testvérnemzet a harcokban kifáradt, Mén Marót is elvesztette utolsó vitéz fiát, csak egy kisleány maradt, akkor meghódolt Árpádnak s a két ősz fejedelem nagy ünnepély mellett összeházasítá a fejedelmi gyermekpárt, kik akkor ötévesek lehettek. A hagyomány azt mondja, hogy Zsolt már akkor képes volt a kis kezével megvonni az apja kézíját.
Arnulf német király látva a magyarok harci sikereit, fölkérte Árpádot, legyen segítségére a Szvatopluk elleni háborúban. Árpád nyomban Huba, Szoárd, Kadocsa és Bors vezéreit küldte a morva fejedelem ellen. Ez Zobor vezérét bízta meg, hogy útját állja a magyaroknak. De Zobor Nyitra mellett vereséget szenvedett, úgyhogy Árpád most már a Morva folyóig terjesztette ki országa határait. Csak egy fejedelem tartotta még ezután magát, Zalán, a Duna melléki bolgárok ura; valamennyi között a leghatalmasabb.
A kölcsönös ingerlő felhívások után csatára készült a két fejedelem; Zalán Árpádnak ismeretlen eredetét hányta szemére, emez tizenkét fehér lóért állította eladottnak az országot, melyből a jelképül kért vizet, földet és füvet Zalán megküldé a követelőnek.
Árpád ekkor a Sajó partján táborozott. E kis folyam látta a magyar nép első születését és első halálát, mert háromszor halt meg e nemzet és háromszor született újra.
Zalán Simon vajdával egyesülve, fegyveres daccal lépett fel a hódító ellen, visszakövetelve a Sajó melléki földet, mit egykor önként engedett neki által, s az alpári mezőn, melynek füvéből ismertetőt küldött neki, síkra szállt ellene egész erejével, kiirtással fenyegetve a hatalmaskodó népet.
Ekkor állt elő a végső legnagyobb csapásra maga a magyar fejedelem, kitüntetve eddigi rejtegetett hatalmát, a véres csatában, melyet maga vezénylett az egyesült bolgár seregek széthullottak, Zalán elfutott, birodalma nyomról nyomra meghódolt a magyar fegyverrel vagy barátsággal nyújtott kezének.
A Kárpátoktól a Dráváig, eggyé született az egész haza, és e haza neve lett Magyarország. És e hazát mindig szerették gyermekei. Rövid idő múlva Attila városában ülték az áldomást ősapáink, víg cimbalom és fuvola mellett vigadva őskirályuk palotájában.*
E fővárost, hol Attila palotája állott, némelyek Jászberénynek, Dugonics Szegednek, Thuróczi Buda-Pestnek állítják. Meglehet, hogy mindeniknek igaza van, s Attila mind e helyeken lakott. Legalább Priscus faépületekről, Thuróczi pedig kőpalotákról beszél.
(Árpádnak Zalánnal megvívott harcát örökíté meg Vörösmarty „Zalán futása” című hőskölteményében.)
Pusztaszeren kötötték meg a vezérek fejedelmükkel azt a szerződést, mely Magyarországnak első alkotmányos kormányzatául szolgált.
(Most ezt a helyet az ezredéves ünnepély emlékszobra jelöli meg.)
Árpád békében élt szomszédaival, ha vezérei némelyike ki-kiütött a közel tartományokra, az beleegyezése, sőt tudta nélkül történt, s ha ilyenkor a kóbor csapatokat megverték a szomszéd fejedelmek, Árpád nem vette harckérdésnek s nem kelt föl egész nemzetével bosszút állni, hanem tekinté azt az oligarcha kiskirályok magánügyének.
Ily szabadcsapatok gyakran meglátogatták Bajor-, Morva-, Szászországot; egykor Olaszországban a Brentánál húszezer olasz hullott el egy csatában kardjaik alatt, de bármennyire barbár vonást rajzoltak is a csatákból az egykori históriaírók népünk jellemére, azt mind őszintén megvallják, hogy erkölcsei tisztaságát még a csaták dühében is megtartá, s bár néha az ostrommal bevett városban pogány haraggal gyilkolta le a papokat; de a női erényt, a szüzek tisztaságát mindenha tiszteletben tartá, s bár ezrenként hagyta maga után a holttesteket, lelket nem ölt soha, erőtlen nőt meg nem gyalázott, s ez elég dicséret oly nép erkölcsire, mely akkor támadt elő Schythia rengetegeiből, és amidőn hasonló dicséretet a keresztyén hódítók seregei nemigen sűrűen érdemeltek maguknak.*
Lásd Fessler Geschichte der Ungarn.
Az új haza felosztatott elfoglalói közt. Akinek ismerete van az újabb kori osztály-perekről, mikben legközelebbi vérrokonok félszázadig elcivakodnak az „enyém” és „tied” felett, s gyakran a nagyapáktól kezdett perpatvarnak az unokák sem érik végét, bíró és peres fél kihal, anélkül, hogy végét szakítaná: az csodálkozni fog azon nagy osztály egyetértő végrehajtásán, midőn egy nép örököl egy országot, s a bírónak azt milliók között kell „érdem szerint” felosztani.
Minő tiszta erkölcsöt tételez föl e tény azon népről, mely ebben részesült, mily meggyökerezett érzelmet jog és törvény iránt, mily bizalmat és hűséget választott fejedelméhez, hogy egy szava az irigységnek, a mellőztetésnek, birtokvágynak nem lázadt fel a bírák ellen! s minő igazságszeretetet és tiszta látást a bírák részéről.
Árpádnak nem egyedüli s nem legfőbb érdeme, hogy ez országot elfoglalá; hanem az: hogy a meghódított népeket kibékíté önnemzetével, hogy saját népét meg tudta jutalmazni, s országát nem iparkodott határain túl növelni, hanem határain belül erősíté.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
