Tekintetes uram!
Tekintetes uram!
– Zárjátok be az ablakot, eresszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utcáról! – nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, aminek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.
Két menyecske-lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem bírja róluk lehúzni a sarkantyús csizmát.
András úr senkinek sem mondja, mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon odavan, bizonyosan meg fog halni.
– Ne küldjetek doktorért, ne menjetek a patikába! Nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, amitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: még kihallik az utcára. Mákosné asszonyom meghallja, és idejön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne eresszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek, hogy engem ott se bosszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.
Két leánya jobbra-balra dűlt jajgatva e szomorú beszéd miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig bírt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ilyen rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.
– De iszen eret vágtak már énrajtam, véremet is vették – nyögé a szomorú ember–, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentumot, ott van a kihúzó fiókban, hagytam a szent eklézsiának ezer forintot benne azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikációt mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikációt, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Ugye megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?
– Hiszen nem fog meghalni édesatyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.
– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? Valaki közelít?
– Részeg emberek járnak az utcán.
– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? Ugye az én nevemet kiabálják? Ugye azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! Ugye sárral hajigálják ablakaimat?
– Óh, óh! – bömbölt odakinn Miska inas: – hiszen sár sincsen az utcán.
A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zűrzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor Bajcsy András nevet.
Miska inas kifutott megnézni: mi az, s hüledezve jött vissza megint.
– Sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van.
– Idejönnek – rebegé András –, engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az Úrnak akarata. De ti menjetek innen, kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen!
A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édesapjához. Szegények nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.
Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elöl.
Bajcsy uram fölkelt a pamlagról, és nem volt beteg többé.
– Ne sírjon senki, legyetek erősek! Amivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekszenek velem, senki védelmemre ne álljon!
A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őt.
– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, amit akarnak!
Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak súrlódása hallatszott; azután kopogtatott valaki.
– Tessék! Szabad.
Az ajtó felnyílt. Legelül Vasady táblabíró és Gutai tiszteletes állottak.
– Ecclesia praecedit! – szólt maga előtt bocsátva a papot a kuruc táblabíró.
– Áldás, békesség a házon – szólt Gutai Thaddeus malaszttal, s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyús toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalapjával üdvözölte a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:
– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.
A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.
Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem hívtak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem éppen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.
– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat – folytatá Vasady –, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye megválasztá első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban, s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt, és éljen sokáig!
A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utcára terjedt az, s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó éljent, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára, s oly tolongás volt a Megyercsi utcán, hogy szekér nem mehetett végig.
Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:
– Legyen meg, uram, a te akaratod… Legyen meg, uram, a te akaratod.
És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint aki bizonnyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, milyen nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nagy feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt íme áldozatul hozza.
Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram, s megfogá a jámbor férfiú kezét, és megszorítá azt.
– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az Úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő kihívását, s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polcon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikánusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
