A várva várt megérkezik
A várva várt megérkezik
Hát bizony ilyen a játék!
Az ember vagy nyer, vagy veszt.
S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.
Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot a Père La Chaise temetőben, a húgának egy kapitálist, meg egy dicső vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte, tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránitoszlop alatt, s játszhatja a l’hombre-t a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a legjobb rendben hagyta.
Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.
A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbbrendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, amit ő mond. A román szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a siker el nem maradhat. Odafenn Szentpétervárott aztán gondoskodott róla az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz cár siessen a maga haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden családtagjával hajóra pakolják, s átszállítják Amerikába, idehaza pedig kikiáltják a köztársaságot, mely nyolc országot egyesít magában: Nagy- és Kisoroszországot, Lengyelországot, a Krímet a Kaukázussal, Moldvát Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai-tengerig és – Magyarországot.
Ez a nyolc név volt a nyolcágú csillagra felírva. – S ez nem volt ábránd, amit fiatal, rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly tervezet volt, amiben magas világi állású főurak, diplomaták, hős hadvezetők értettek egyet – nagy katasztrófák, véres, izgalmas harcok következtek ebből.
Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol. Azalatt Adam lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden szerepet, mint még soha színpadon nem játszott senki. Amilyen felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, éppen olyan sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó szurkájában az angol mylord. Valódi világhírű csodaművész veszett el benne.
Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz Skutari felől fellázítani a fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a tervével.
A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy távolban tartják kordonnal körülzárva, ahogy a pestises vidéket szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.
Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol Chioggia lakóit is eltartja. – Egy halászcsónakon el lehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a hang nélküli lőszert ebbe a várba; innen aztán kézen-közön ki lehet azt osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harc, könnyen halottakat csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata part, anélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, anélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!
S ez az új pokolgyújtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és cirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató douanierek nem találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes csomagokban, arra pedig szükségűk van a paplancsinálóknak, legfeljebb azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne. – Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.
S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázzsal ragyogja be a vele összeszőtt szerelmi dráma.
Egy tündérnek született leány, aki el van átkozva egy boszorkányos várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, aki a bűvös karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.
A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. Aki mikor a szívét odaadja, nem számít, nem követel, nem írat házassági szerződést, nem móringoltat, nem esküdtet meg, csupán azt kívánja, hogy szeressék.
A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis arany szelencébe, ahol még az arcképe is megvan, az a miniatűr festmény, amit még akkor ajándékozott a barátjának, amikor azt asszonynak hitte. Váltó, levél és arckép hermeszileg elzárt rejtekben vannak; ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri útban, ahol az ember hajótörést is szenvedhet.
Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja azt a jó barátot, akire őt a bátyja rábízta.
S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A ballada is azt kívánja, amit maga Milióra álmodott ki. Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai; diadalmas harc és diadalmas szerelem közepette! S aztán az ember akkor végezheti el, amikor akarja – a harcot is meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja rá: „egy kis félreértés volt” s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill. Egy kis epizód volt. Punctum. Két év múlva elveheti a mylord a neki szánt hercegasszonyt, s tíz év múlva ott ülhet a gyapjúzsákon, s csinálhat a mostani tréfával ellenkező politikát. Deli Markó meg a tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.
„Mais c’est la jeunesse!”
Hát bizony ilyen a fiatalság!
Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fúj a Maltempo-csatornán.
Az a halász, aki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Re felé, mandolint is hozott magával.
Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint, s elkezdi énekelni a csónakászdalt.
Szép hangja van: olyan csengő, mint egy asszonyi althang.
A tengeren messze el szokott hangzani a dal.
Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai hosszú ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak denevérröpttel cikáznak a légben a szitakötők után.
„Eljött az esti szellő;
Ringatva csónakom… „
Ringatva csónakom… „
A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha tűzlángban égnének.
Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt lobogtatna feléje valaki.
Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall, nem gondolkozik másról.
Várják – megismerték – szeretik!
Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.
Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék. Valami víz alatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a delfinek sírása felhangzik a mélyből.
Idefenn a barkarola végakkordjai ringanak el a hullám felett: „Milióra… Milióra”.
Rég elmúlt az ígért határidő, amikorra Deli Markó visszatérni fogadkozék, s azóta nap múlt nap után, s az eljegyzett menyasszony komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé. Vitorla kelt, vitorla szállt! De a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. – A leány álmodott tovább. Mindennap újra álmodta azt, aminek meg kell történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credónak a tételei, amikből egy szónál sem szabad felakadni. Vissza fog jönni!
Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.
Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle, mint a Vilától, s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy mit csinál. Esténként, mikor beállt az apály, Milióra lejött a kastélyból a partra a Valle Drazsica felé. Itt a sziklapart ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a conglomerát-sziklák, amik ott zátonyt képeznek. – Miliórának különös kedve volt ezeken a sziklákon végiglépegetni, s aztán egyikére a legszélsőknek letelepedni, ott a cipőit, harisnyáit lehúzta, s aztán a lábaival lubickolt a vízben, amit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú tűzoszlopként arannyá változtatott. – Egy egész aranyhíd volt az, mely az ő lábánál kezdődött, s a napban végződött.
Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörűségében. Vannak, akik ezt nagy gyönyörűségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végigbámulni.
Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.
– Jó lenne, kisasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a tengerben; az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce tanét láttak a csatornában. Tudja? Egy pesce tanét.
– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép szörnyeteg!
– No, akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, hogy megmenekült bátyjastul; mert a pesce cane nagyon szereti a fehér húst.
– Itt a parton csak nem támadhat meg.
– Igaz, hogy a cápa nem szereti a fejével a sziklának nekimenni, hanem a farkával leüthet valakit onnan.
– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.
– De kisasszony, a cápa ellen meg nem véd a handzsár.
– Nekem van egy könyvem, amiben az olvasható, hogy a búvárok, ha a cápával találkoznak, bátran alája úsznak, a cápa lefelé nem tud harapni, éles késsel végighasítják a gyomrát.
– Jaj, kisasszony, azok a cápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a búvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó keresztények, akiknek számára írnak a könyvbe, akiknek mindent el kell hinni, ami könyvben nyomtatva van.
Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából: hagyjon neki békét a kutyahalával.
Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.
– Amit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a cápa. Ma reggel korán a rovinóiak úsztatták a juhaikat a tengerben, gyapjúnyíráshoz készülve, amint egyszerre csak ott termett a roppant szörnyeteg, azt mondják, három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam láttam a puntáról.
– Nem tudtad meglőni a puskáddal?
– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a cápát meglátja. De egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha meggymaggal lőnének egy medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a rácsajtót, ha a kisasszony meg nem ígéri, hogy nem megy ki a szélső sziklákra.
– Hát inkább megígérem.
Azután dacból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobájából.
Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv; a kis kertjét is elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe: abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe fából meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, amihez a saját hajszálait használta fel, s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elcincogtatni. Amit az Axamita főzött, az nem ízlett neki, hanem maga sütött magának a kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers kecskebőrből opánkát szabott magának meg bocskorszíjat, abban járt. Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkísérté vastag gallyakat keresztülvágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a halászokat, partlakókat; azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a tengeren. – Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, ami nem durranik! – zúgolódék magában.
Feltalálták már. Hozzák is már! …
…Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a halászbárkák, amerre csak a szem látott; a rovinói lázárok a Valle Drazsica öblében szedték a spongyát meg a holothurokat. Az ő nyomorék fejük éppen arra való, hogy a búvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.
Milióra elnézte naphosszat ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami varázshatása van el látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vízen járó emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, őnekik életadó otthon.
Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónakrajai megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülük, s aztán fogadott rá magában, hogy az lesz, amelyik legközelebb fog jönni a puntához. Egész odáig egy se szokott merészkedni. – Szerencséje volt mindig eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a játékban; talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.
Íme, most is ugyanaz a csónak, amit messziről kiszemelt választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.
Ez a neve a Valle Drazsica azon meneteles részének, mely félkör alakban sekélyesen hajlik alá a tengerbe.
A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?
A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot a partverő hullámok csendes zúgásán át.
A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az ablakból, úgy figyel rá – már a szavakat is kivehetni: „Eljött az esti szellő…”
– Metell bátyám! – sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt ígérte.
A másik percben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell magával haza, a magyarországi uradalomba, ahol nincs se tenger, se szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza, tengerszámra búza, s ahol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök – hát őneki meg kell halni!
Hanem aztán amint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal, észreveszi, hogy ez nem Metell hangja; az erőteljes vibráló bariton volt, ez pedig lágy, hízelgő althang. Ki ez hát?
Van távcsöve, azt hívja segélyül.
A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arc egészen árnyékban, nehéz kivenni a vonásait.
Amit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.
Őt hozza az a csónak; szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly várva vártat!
Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! Errefelé tart!
Ekkor eszébe jut neki Axamita. – Ez a császár katonája, akinek őrt kell állani a puntán, töltött fegyverrel. – Ez megismerheti Deli Markót, ha a Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. – Ezt meg kell akadályozni!
Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát keresni.
A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev tekintettel nézett ki a tengerre.
Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány kezét.
– Azt a csónakot nézed, ugye?
– Azt.
– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!
– Tudom.
– Deli Markó, a királyfi!
– Ismerem.
– Ő ide fog jönni énhozzám.
– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!
– Te meg akarod őt ölni?
– Én nem.
– Hát ki akarja bántani?
– Nézzen oda a kisasszony a tonnara tetejére. Látja, hogy lobogtatja Pabló azt a vörös zászlót? Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a cápát. Látja, hogy menekülnek egyszerre mind a halászok a csónakjaikkal vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, ami a tenger tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér sebesen Deli Markó, vége a királyságának.
Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges kórusban, akik a tenger fenekén szivacsszedő búváraikat hívták vissza kuvikvisításaikkal; az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenes átlagvonalban a punta felé.
S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint, s hagyta a sík hullámon repülni a gondoláját: „Milióra! Milióra!”
– Vissza! Vissza! – sikolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának mellvédjéről messze kihajolva.
Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.
Akkor hirtelen kezébe kapta a két evezőrudat, s elkezdett feszíteni a part felé.
Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, ahova a tengeri szörny nagy testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.
– Siess! Siess! – kiáltott a leány eléje. – Erre jöjj! Erre jöjj! A Perillo felé.
S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perillóba. Szikláról sziklára ugrált a sekély vízen keresztül. Axamita utánarohant a vakmerőnek, kit visszatartani nem tudott.
– Ide! Ide! – kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány, fátyolát lobogtatva, hívogató jelül. A csónakos kétségbeesett erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy csattanás hangzott, s arra a csónak minden benne levő terhével együtt kétölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután éppen olyan magasan szökött fel maga az ormótlan csodaszörny, idomtalan vicánkodással, fehér hasával felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre feltátva. Egy percig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vízió képe! A másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltűnt a tengerbe: a hajó, a hajós és a cápa.
Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a kedvesének. – Az emberevő szörny csak a hasával felfelé fordulva tudja elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyílik. A Perillo medre sekély és sziklás; a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon, s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyű testével a hullámokat.
A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, amit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; akinek nem árt se szigony, se puskagolyó.
A vén Pabló onnan a tornác tetejéről, a rovinói lázárok a part szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utánarohanjon a leánynak. Még Axamita is megdermedve állt meg a sziklán; pedig az ő kezében puska volt, ami sok halált adott néhanapján. Nem merte azt kisütni a tengerek királyi fenevadára, a víz alatti pokol fejedelmére.
Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A Deli Markónak a menyasszonya.
Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepette odarontani egészen a közelébe a hánykódó leviatánnak.
A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha kinyitja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fűrészfogai. Lefelé fordított fejének hegyes orrán mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a mesék sárkánya.
A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a cápa kolosszális erejét; a forró gáz mint a guta, elkábította egy perc alatt az agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a handzsárját, nagyot hasítva rajta.
Ettől a döféstől aztán a cápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végigrepeszté nagy pukkanással a szörnyű állat egész hasát. Miliórát csak az őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére, s a tenger fenekére taszította le, ott azután eszméletét veszté.
Most már utánarohant Axamita, s felkeresve a kisasszonyát a habok között, kihozta őt a partra, s hozzáfogott, hogy életre költse.
A rovinói lázárok pedig, amint látták, hogy a cápa megveszekedett, nekiálltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, ahol a Porto Re-i asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a belsejét.
Érdekes inventarium, amit feljegyeztek ennek a cápának a bendőjéről a fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapotcsomagon kívül, mely halálát előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delfint, egy vízmerítő bőrcsebret és egy egész férfit.
Ezt odafektették a sziklapadra. Milióra éppen akkor tért magához. Első szava, amint életre tért, ez volt:
– Hol van Deli Markó?
– Itt van – monda Axamita.
Milióra odanézett, de nem ismert rá.
– Hisz ez nem ő.
Az a roncsoló gáz, ami a cápa gyomrában kifejlett, néhány perc alatt úgy elékteleníté azt az eszményi szép arcot, hogy nem lehetett ráismerni többé. – Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arcvonások nélkül.
Milióra összeborzadt.
– Hát még a levegőn át küldött csókért is bosszút áll a Marguerita
Ezt a megölt cápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherceg kitömette, s a budapesti magyar nemzeti múzeumnak ajándékozta.
Akik múzeumunkat meglátogatják, ne mulasszák el e különben is érdekes természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.
Ez egy históriai cápa.
Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a „Fóti dal”-ban: Hol van a hal, mely dicső volt és remek?
No, ez egy olyan hal volt.
Ez a hal egy harapással lenyelte Ausztriának és Magyarországnak egy dalmáciai hadjáratát s obligát harmincmillió forintnyi rendkívüli hadikiadását.
De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
