JEHU ÉS DINASZTIÁJA – JÓNÁS ÉS ÁMOS
JEHU ÉS DINASZTIÁJA – JÓNÁS ÉS ÁMOS
Elizeus alighanem mesterétől, Illéstől kapta örökül a feladatot, hogy előbb-utóbb be kell tölteni az isteni átkot Áháb maradékán. Prófétaelődjéhez, Sámuelhez hasonlóan ő is ellenkirályt szemel ki a trónon ülő uralkodó, Dórám ellen, akit csak ímmel-ámmal segített háborúiban, de nem maga keni fel a kiszemelt utódot, hanem egyik prófétatanítványát bízza meg a kényes aktussal.
Jehu nem sokat kéreti magát, energikusan lát a rábízott feladathoz. Siet Jezréelbe, ahol a jelek szerint ugyancsak volt királyi rezidencia. Megöli természetesen Jórámot, stílusosan Nábót földje mellett, majd halálosan megsebesíti Aháziát, Júda királyát, aki Dórámnál látogatóban volt. Persze, hisz ő is rokon, Áháb vére, Dórám húgának, Atáliának a fia. Ezután a királyi palotába tér, ahol betölti a hajdani jóslat legiszonyúbb részét: Jezabel királynét lovak tiporják szét, és kutyák falják fel a tetemét. A Biblia, vallási okokból, szinte démoni szörnyetegnek festi le ezt a királynét, akinek legfőbb bűne az, hogy ragaszkodott népe és atyái isteneihez. Bizonyára nem tapad több vér a kezéhez, mint Jahve nem egy bajnokáéhoz, és Nábót megölésében sem jár el hitványabbul, mint Dávid, amikor Uriást tette el láb alól. Még a szent írók sem tudnak megtagadni némi bámulatot e bizonyára rendkívüli nő bátorságától, aki a biztos halál elé lépve kiöltözik, kifesti magát, és hiú könyörgés helyett maróan gúnyos szókat vet fia gyilkosa elé, aki az ő megölésére jön.
Ezután, még mindig a jezréeli palotából, Jehu elintézi, hogy Szamária előkelői, tőle rettegve, maguk öljék meg „Áháb hetven fiát”, akik gondjaikra vannak bízva. A hetvenes szám némi gyanút kelthet, mert Gedeon fattyú fia, a bitorló Ábimelek is pontosan hetven féltestvérét végeztette ki Szikem előkelőivel annak idején, tehát az irodalmi előkép befolyásolhatta a krónikást, s a hetven bizonyára csak sokat jelent itt. Az is valószínű, hogy nem Áháb fiairól van szó, mert azok nem növendék gyermekek már ebben az időben, hanem a család fiú leszármazottairól. Jehu, miután Jezréelben maga végzi el a tisztogatást, elmegy Szamáriába, hogy ott is kiteljesítse a nagy művet. Nemcsak a vérrokonokat, hanem még a család szolgáit és papjait is halomra gyilkolja. De ennyi vér kevés, útközben Szamária felé júdai férfiakkal futnak össze, akik elárulják, hogy Aházia király testvérei (valószínűleg nem szoros értelemben testvérekről, hanem rokonokról van szó) – nosza negyvenkettőjükből kieresztik a vért Jehu parancsára egy ciszternánál.
Így legalább fogalmat alkothatunk, mit jelentett, amikor Baása Jeroboám maradékát irtotta ki, Zimri pedig Baása házával számolt le az Úr parancsára. Hány száz ártatlan élet egy-egy alkalommal, a király kultikus vétsége miatt!
De talán nem vagyunk méltányosak, ha mindezt Jahve vérszomjának tulajdonítjuk csupán azért, mert a szent írók így állítják be a dolgot. Lássuk csak, hogy is lehetett ez! Baása, Zimri és Jehu szabályos trónbitorlók voltak, s mióta a világ világ, a bitorlók mindig kiirtották elődjük családjából azokat, akik uralmukat veszélyeztethetik. (Meg még másokat is, a biztonság kedvéért.) Ezek a vitathatatlan tények. A szent írók azonban nem sokra tartották a puszta tényeket, ők vallásos tanítást akartak közölni. Izrael királyai, mint láttuk, mind bűnösek voltak, elpártolván a jeruzsálemi szentélytől és az egyedül igaz kultusztól – ami szörnyűség tehát őket és utódaikat érte, az az Úr jól megérdemelt büntetése. Aki pedig ezt a büntetést végrehajtja, lehet a legiszonyúbb véreskezű szörnyeteg – groteszk logika –, mégiscsak az Úr eszköze. Jehu is megkapja a dicséretet. Egyenest az Úr dicséri meg, így szól hozzá: „Amiért szorgalmatosan megcselekedted azt, ami nékem tetszett, és az én szívem kívánsága szerint cselekedtél az Áháb házával, azért a te fiaid negyedízig ülnek az Izrael királyi székiben.” (Jellemző ez is: az Úr Izrael egyetlen más királyát sem tüntette ki azzal, hogy közvetlenül szóljon hozzá!)
Jehu egyébként nem csupán lelkiismeretesen végrehajtott családirtásával érdemli ki az Úr és az Írás viszonylagos elismerését, hanem azzal a tömegmészárlással is, amelynek során egy csapásra kiirtja a Baál-kultusz papjait és prófétáit az országból. Az ilyenkor megszokott számszerű adatok itt hiányoznak, nem tudjuk, hányan lelték halálukat a Baál-templom falai között, de gyanítható, hogy az öldöklés legalább akkora volt, ha nem nagyobb, mint amelyet Illés rendezett a Kármel hegyén.
Külső háborúiban Jehu kevésbé sikeresen forgatja a kardját. Hazael, a bitorló Arám trónján, újra támadásba lendül, és elhódítja a Jordánon túli területeket. Jehu fia és utóda, Joáház uralma alatt az arám fölény majdnem végzetessé válik, s csak az Úr segedelmével lehet az ország összeomlását elkerülni.
Joásnak, Joáház fiának sikerül megfordítania a hadi szerencsét. Amint a haldokló Elizeus megjósolta, három nagy csatában visszavívja az atyja által elvesztett városokat Hazael fiától, aki – furcsa kegyeletből – apjától az általa meggyilkolt előd, Benhadad nevét kapta. Szokatlan egyébként, hogy egy király elmegy a próféta halálos ágyához, de végül is Jehu Elizeusnak köszönhette a trónját, így hát nem csodálhatjuk, hogy az unokája is atyjának szólítja a prófétát, és lerója kegyeletét.
Joással kapcsolatosan följegyez az Írás egy háborús összecsapást Izrael és Júda közt, amelyet Júda királya provokál ki. (Feltehetőleg valami komolyabb tétje is volt a háborúnak, mint a kissé népmesei ízű levélváltásból sejlik.) Joás megalázó vereséget mér ellenfelére, nagy darabon leomlasztja Jeruzsálem várfalát, és elhurcolja a templom kincseit. De vajon miért tálalja ily részletesen ezt az epizódot a Júda-párti bibliai könyv? Mert Amásia nem igazán jó király a Jahve iránti buzgalmát tekintve, ezért e háború elbeszélésével a Biblia nem Joás diadalát, hanem Amásia bűnhődését akarja illusztrálni.
Joás fia és utóda, II. Jeroboám az egész Jehu-dinasztia legjelentősebb és legsikeresebb uralkodója. Szokatlanul hosszú, négy évtizedes uralmára a megszokott elítélő kitételeken túl kevés szót pazarol a Királyok könyve. De az a két mondat is roppant fontosságú tényekről tudósít: Jeroboám véget vet az évszázados arám fenyegetésnek, visszaállítja északon és keleten a dávidi határokat, és attól fogva Arám jelentéktelen állammá zsugorodik össze.
Igaz ugyanakkor, hogy Joásnak és Jeroboámnak az arameusok ellen elért sikerei nem egyedül az izraeli hadak erejének köszönhetők. Joás idején III. Adad-nirári asszír király lerohanta Arámot, Damaszkuszt feldúlta, és súlyos adót vetett ki rá. Az asszír hadjárat Izraelt is fenyegette, s Joás is jónak látta némi adót felajánlani, de mielőtt Adad-nirári kiteljesítette volna hódításait, bonyodalmak támadtak a saját országában, és így visszavonult. Őt és utódait még évtizedekig lekötötték a belső konfliktusok, így Jeroboámnak könnyű elbánnia a legyengült Arámmal, s országa békés fejlődését az asszír veszély sem fenyegeti azontúl.
Más forrásokból azt is megtudjuk, hogy Jeroboám alatt korábban példátlan gazdasági fellendülést élvez az ország. Már aki élvezi – tehetjük hozzá. Mert annyi bizonyos, hogy a meghódított földek, amelyeket a király megbízható híveinek oszt ki, és a békés viszonyok közt felvirágzó kereskedelem az arisztokraták és a gazdagok új osztályát teremti meg, vagy legalábbis gyarapítja számban és vagyonban. Ámos próféta, akinek feddő beszédeiről ebben a fejezetben olvashatunk, szemléletes módon festi a gazdagok tobzódó fényűzését. Épp ő említi fel ugyanakkor azt is, milyen sanyarú sors jut a szegénynek, hogy adósságai fejében előbb-utóbb a szabadságát is elveszíti, mert a lelkiismeretlenül nyerészkedő gazdagok mindenéből kiforgatják. Történelmi szaknyelven szólva e korban erőteljesebb a társadalmi differenciálódás, fokozódnak a vagyoni különbségek, ami egyébként az ókorban – és nemcsak akkor – óhatatlanul együtt járt a gazdasági gyarapodással.
Jeroboám történetével kapcsolatban a Biblia futólag említi, hogy sikeres háborúit megjósolta Jónás próféta, Amittai fia. Ugyanennek a prófétának a neve alatt fennmaradt egy bibliai könyv az úgynevezett kis próféták írásai között.
Az isteni küldetés elől menekülő Jónás esete, aki három napot tölt a cethal gyomrában, egyike a legismertebb bibliai történeteknek, a mi számunkra különösen kedveltté tette Babits zseniális verses feldolgozása. A legújabb időkig úgy vélték, hogy valóban Jeroboám prófétája, Amittai fia írta le benne saját élete eseményeit. A bibliakritika, a történeti, műfaji és stiláris elemzések azonban kétségtelenül kimutatták, hogy ez a vélekedés tarthatatlan. A könyvnek csak hőse, de nem szerzője Jónás, és az írás sok évszázaddal későbbi eredetű.
Annyi az első pillantásra is kitűnik, hogy ebben az írásban nem egy bizonyos próféta tanításai és jövendölései foglaltatnak, mint a többi tizenöt prófétai könyvben. Nem tudjuk meg, mit tanított Jónás, jövendölése is egyetlen mondatnyi csupán. Az a fontos itt, ami vele történik. Vagyis elbeszélésről van szó, amely valamely vallásos tanítást akar példázni, tehát példabeszédről. A tanítás lényege jól kiviláglik belőle: Isten a pogány niniveieknek is megkegyelmez, ha meghallgatják igéit, és bűnbánatot tanúsítanak, a zsidó Jónást viszont, akit felháborít az Úr kegyelmének ily bőkezűsége, nevetségessé teszi és megszégyeníti.
A könyv ismeretlen szerzőjének ez a mondandója elég világosan utal arra a korra, vagyis a fogság utáni, a templom újjáépítését követő korra, amikor a hivatalos zsidó tanításban úrrá lett egy elzárkózó, minden idegent kirekesztő felfogás. Arra a korra, amikor szigorúan megtiltották a vegyes házasságot, és a már megkötötteket felbontották, amikor szilárdan hitték, hogy Isten csak a zsidóké, csak őket szemelte ki a dicső jövőre és az üdvösségre. A messiási birodalom csak a tiszta vérű zsidóké lesz, vallották, és még az is tisztátalan, aki más néphez tartozókkal érintkezik.
A Jónás-könyv szerzője e szűkkeblű felfogás ellen lép fél, ezt akarja kinevettetni ügyes és szellemes irodalmi fikciójával. Nem sokat törődik azzal, hogy az igazi Jónás idejében még nem Ninive volt az asszír birodalom fővárosa, nem bajlódik a város leírásával – az ő korában már évszázadok óta romokban hever –, mert szatirikus céljai szempontjából ezek lényegtelen elemek. A kerek és jól formált elbeszélés nyelvezete és főleg a benne lelhető, más bibliai írásokra vonatkozó utalások arra vallanak, hogy a Kr. e. IV. század vége felé írhatta meg ismeretlen szerzője.
A kereszténység az egyébként nem túl rokonszenvesre rajzolt Jónásban Jézus előképét látja amiatt, hogy három napot töltött a hal gyomrában, amiképp Jézus harmadnap támadt fel halálából.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
